Addig apám rendszeresen lovagolt a Vérmezőn, mely a háború előtt nem park volt, hanem valódi, hatalmas mező úrlovasoknak. (Galopp a Vérmezőn című színdarabom ihletője, 45 év múlva.) Erdélyi József, a „népi írók” akkoriban divatozó hullámjárásán feltűnt, nagy tehetségű, de később antiszemita nyilassá züllött költő, egyik elhíresült versében így írt: „Éljetek a szép napokkal, urak… / Míg meg nem ered az őszi eső, / a Vérmezőn míg le nem hull a hó, / míg el nem fogy a zab, a türelem, / s ki nem döglik alólatok a ló.” Jelentem: kidöglött! Elsodorta a történelem. Persze Erdélyit is, amikor 1945 után szilenciumra ítélték. A szilencium leteltével, amint újra publikálhatott, első versei egyikében kinézte magának Ojsztrahot, és elragadtatott verset írt róla, nyilván a zsidóság megkövetésének szándékával. Emlékezetem szerint valahogy így kezdődött: „De szépen szól a hegedűd, zsidó!” Eltalálta szarva közt a tőgyit!
Fotó: Kalló Iván
Én még láttam a régi, földszintes Tabánt, a szelíd szerzetes-költő Virág Benedekét. Akkoriban rombolták le, meghagyva egy-egy szép régi épületet (Orvostörténeti Múzeum, Aranyszarvas vendéglő). Egyszer 15 évvel idősebb bátyámat küldte le anyám a gyerekkocsival, hogy levegőztessen meg engem, de valami programváltozás miatt anyám leszaladt értünk a Horváth-kertbe. Sehol senki. Majd egyszer csak a bátyám, aki rettenetesen szégyellte a gyerekkocsit tolni ezzel az átkozott kisbabával, előbukkant – mégpedig az Alagútból. Kiderült, hogy a sétáltatás mindig abból állt, hogy ide-oda tologatott engem a sötét alagútban, ahol nem látják őt a szégyenletes gyerekkocsival.
Emlékszem a kor egyik szenzációjára, amikor a Krisztina-templomot a városrendezők hátrébb tolták. Körülfűrészelték az egészet, és sutty, odébb gurították az épületet. Emlékszem a Horváth-kertben a fából épült, zöld színű rondellára. Őszintén szólva, ez a rondella elég ronda is volt, bár sikeres színház működött benne. Le is bontották. Azután emlékszem, az ostrom után – már nem laktunk ott – hónapokig lehetett látni az Attila út végén az egyik házba fúródott Ratát (szovjet vadászrepülőgép). Csak az orra volt a falban, egész teste kinyúlt az Attila út fölé, mint egy megdermedt lidérces álom.
Itt lakott, a Horváth-kerttel szemben, Ottlik Géza, a nagyszerű, rejtélyes író. Atyai barátom, Vas István legjobb barátja. De egy életen át veszekedtek és ordítoztak egymással, Vas Istvánt, saját bevallása szerint, senki a világon nem tudta úgy kihozni a sodrából, mint Ottlik. Aki minden ordítozás után elégedetten ment haza, ez a napja jól sikerült.
Kétségbeejtő, hogy a magamfajtának mennyi minden jut eszébe, ha ilyen helyre keveredik. Ezúttal az történt, hogy a Petőfi Sándor Gimnázium (valamikor régen Werbőczy) hagyományos évi Petőfi-fesztiválján a versmondó versenyen kívül mindig bemutat egy magyar színdarabot. Ezúttal négy napon át a Huzatos ház című darabomat játszották. Megnéztük párommal a remek lányokat és fiúkat. Mikor kiléptünk a gimnáziumból, ebédidő volt, megéheztünk. Míg soroltam az imént elmondott emlékeimet, a Mészáros utca sarkán azt láttuk kiírva: Mákos Guba Kajálda & Kávézó. Ide be kell menni. Egyszerű, de kulturált belső, zsúfolásig vendéggel. Mégis, nyomban kaptunk asztalt, nyomban jött egy pincér, és mindvégig minden gyorsan történt. Az Unicum jeges, ahogy dukál. A Jókai-bableves jó füstös, a korhelyleves ízletes és pont annyira savanyú, ahogy jólesik. A mákos gubára kényes vagyok, mert anyám felvidéki módon (bobajka), régi recept szerint készítette a puha és mégis kicsit rágós galacsinokat, mézes mákkal. Ez ma általában áztatott (szétáztatott) kiflidarabokat jelent. Nahát, én itt ettem először olyan kifligubát, mely ízlett, már-már megérdemelné a Bobajka Emlékérmet. Semmi snassz kifőzdeség, profi, de házias stílusú szakács. A régi slágerrel tehát azt mondhatom: „(L)egyen a Horváth-kertben Budán!”