Az őszhöz értek valamicskét, a tavaszt kedvelem, ahogy mindannyian, ennél a tompa városi télnél, ha van, ha nincs, csak jobb jöhet. Kedvelem, de sok közöm nincs hozzá, tán sose volt, a tél hideg lábfeje, ahogy a nyár ölébe teszi – ilyesmi a tavasz, avagy kikelet, pitymallat, rügyfakadás, földfakadás, földárja, vízárasztó, hóvízfakasztó. Fogarasban bábák fergetege, Szegeden rángatós idő, Temes vármegyében báránymosó vagy bárányríkató. Hargita megyében egyenesen tavajsznak mondták – mennyivel testesebb, teltebb lesz a szó egy árva jé betűtől. Megtelik vele a száj, tavajsz, tavajszok, tavajszik a szájában a tej.
Rajz: Tettamanti Béla
Egyébiránt a római naptár szerint minden hónapnak van idusa – olyan nincs, hogy valaminek ne legyen közepe – márciusban, májusban, júliusban és októberben tizenötödikén, a többi hónapban tizenharmadikán -, de komoly rangra csak szegény Márczius Ida vergődött, ki némely iskolai dolgozatok szerint Petőfi menyasszonya lett, miután Táncsics cipőjéből kifogta a lovakat, és folytathatnám, akár a kokárda tragikomikus történetével a hetvenes évek elejétől máig. Bizony, ezt meg kéne írni egyszer, hogy ugyanazok, akik vadul, eszelősen tiltották, hogyan jelentek meg lángosnyi kokárdákkal. Futás közben mindenfélék járnak az ember agyában, a kilógó nyelvhús izomláza, tán erről kéne írnom, eléggé kézenfekvő tárgy. Kézensajgó.
Szegény Idus, nem tehet róla, de felnőtt éveim során eléggé sikerült megutálnom, hallom a foszlányos, recsegő mikrofonhangot odaátról, a messzi múltból, hogy „kedves elvtársak, és elvtársnők, meghatottan állunk március tizenötödike, huszonegyedike és április negyedike idusa előtt”. Ki emlékszik ma a „Forradalmi Ifjúsági Napok”-ra, Kokárda elvtárs a Béemből mára derék polgári politikus, régi ellenálló, gyerekkora óta, minimókalkuló.
A tempómtól bőven nézhetném a csillagokat, ha volnának, de a városi égbolt nem az a csillagfürtös képződmény, ha látok egyet, ó távoli égitest, az lassan megmozdul, és a maga járásán leszáll Ferihegyen. Mégis, akkor is a csillagászati tavasz kezdete „március idusának huszadikája van”, ahogy a lelkesült, ám túlzó nyelvhasználó fogalmaz.
Mit mondjak, túlzás a futás is, vánszorgó kocogás, ez a pontos. Vagy hogy vontatódom általam, szárazföldi önuszály. Aki futóval találkozom, elsuhan mellettem, mint a nyúl. Egy ideje a budai oldalon kezdem a sziget-kört, s aztán a pestin jövök vissza, a Margit hídig. A híd Arany Hídavatásának helyszíne, jegyzem meg, persze időhúzásképpen, bár ki tudja, hol kezdődik ez a dolgozat, s hol fejeződik be a ráfordulás, a szükséges hezitálás a téma körül. Az idén 130 éves ez a zseniális verses dokumentumfilm, mely a Szűz-Szent Margit Híd első éjszakájáról, 1876. április 30-áról szól, az új hidat felavató öngyilkosokról.
A hajdani Nyulak szigetén vizes, bizonytalan sötét van. Nem emiatt, de még az Árpád híd magasságában sincs fogalmam, miről írom a következő nyelvhúst, ezt itt. Miközben tudom, hogy a tavaszról, „szócikk a tavaszról”, naná, a szó jelentése, holdudvara, karrierje a költészetben, a szerelemben – egészen a szétkopásig, a rongyosra emlékkönyveződésig. „Egy szép tavaszi reggelen, sétáltam kinn a tengeren. Hasonló jókat kíván S. J. Cipőfelsőrészkészítő, Budatétény.”
Éppen idáig jutok, nem sokra, mikor elhúz mellettem a Zsófia Főhercegnő nevű szállodahajó, az étteremben esztrádzene szól, spenótos kacsamájat vacsoráznak az úszóvendégek. Átképzelem magam a hajóra, jó karban lévő, felsőbajor nyugdíjas vagyok az egyik ablak melletti asztalnál, nevem Ida März. A brokkolikrémleves alatt megcsodáltam a Budai várat és a Parlamentet, ilyen kicsi országnak túlzás egy ekkora parlament, de legalább nem tudják elfoglalni, hiába tűzik ki a kordont vagy mit a zakójukra, ilyesmiket gondolok, már a kacsamáj fölött, a sötét szigetet bámulva, ahol is egyáltalán nem látom magam, igaz nem is figyelem, midőn cammogok a tölgyek alatt a tavaszi szélben.