Azt is megtanultuk már egy ideje, hogy a politikát éppúgy el kell adni, mint a mosóport, amiből következhet, hogy a csinos nő (továbbá a kutya és a kisgyerek) tuti siker.
Ez rendben is van, csakhogy egy mosóporarcnál nem számít a társadalmi környezet, az üzleti kapcsolatrendszer és a szociális érzékenység. A kormányarcnál szerencsére még igen. Éppen ezért meglepő az a nemtörődömség, amivel az arra illetékesek mindezt figyelmen kívül hagyták, majd amikor már dagadt a botrány, a szőnyeg alá söpörték. Demcsák Zsuzsa felelőssé tehető abban, hogy kinevezése után a bölcsőde-elhelyezési gondjainak a kiteregetésével egyfajta, negatív általánosításra is alkalmas, elitista gondolkodásmódot árult el magáról. Vele kapcsolatban ez volt az új információ, amiről esetleg nem lehetett tudni már korábban is. Innentől azonban a történet már nem róla szól, és még csak nem is kétes üzleti kapcsolatokkal rendelkező férjéről, hanem a kiválasztásról, amelyben a döntés megelőzi a sokoldalú információgyűjtést, a megbízatáshoz nélkülözhetetlen átvilágítást, a többszörös alkalmassági próbatételt. Ehelyett van az intuíció, az első benyomás, a körültekintő mérlegelés nélküli gyors elhatározás. Olyan szempontok, amelyek valóban reklámszereplővé silányítják a kormányzati kommunikáció megjelenítőjét.
Az epizód egyébként cáfolja azokat a vádakat, hogy Gyurcsány Ferenc médiakormányzást folytat. Ez nem lehet igaz, mert ebben az esetben sokkal alaposabban választaná ki, kikre bízza a nyilvánossággal való kapcsolattartást. Elképzelhető persze, hogy rossz tanácsadók veszik körül a kormányfőt, akik félinformációk alapján megvezették – de ha így van, már értesülni kellett volna a személyi következményekről. Vagyis az tűnik valószínűbbnek, hogy a miniszterelnök ment a saját feje után, és a környezetében már nincs senki, aki idejében figyelmeztetni merte, figyelmeztetni tudta volna, hogy ennek csak biztos blamázs lehet a vége. Ez a riasztóbb lehetőség.