Gyanítható, hogy ebből nem kerekedik ki kormánybuktató népi nekibuzdulás. És sejthető, hogy az első beletörődő nyilatkozatok (Áder János) után most egyes ellenzéki politikusok (Schmitt Pál) ezért próbálják még vizitdíj-ügyben menteni a menthetőt.
Ám akármi lesz is a jogi csaták végeredménye, az őszre tervezhető referendum több szempontból is sikertelennek minősíthető. Alapvetően megkérdőjelezhető az elv, hogy az ellenzék népszavazással írná felül a kormányzati politikát. Rossz precedens lenne, ha ez a kezdeményezés ilyen fajsúlyú ügyekben eredménnyel járhatna, hiszen hosszú távon béníthatná meg a mindenkori kabinet cselekvőképességét. Ideje elgondolkodni a népszavazásról szóló törvény további finomításán, tisztázva, hogy miről, hányszor és milyen előzetes támogatottságra hivatkozva lehet megkérdezni a lakosságot. Hiszen a rendszerváltás utáni tapasztalatokból egyértelmű a trend: ha az országos véleménynyilvánításnak ez a kivételes formája aktuálpolitikai eszközzé válik, akkor rohamosan veszít jelentőségéből.
A konkrét esetet vizsgálva, legalábbis kétesélyes, hogy a szűrőn átjutó kérdések – amelyek közül az egyik már tárgya volt egy érvénytelen népszavazásnak, a másik egy szűkebb szakmai kör monopolérdekeit fogalmazza meg, a harmadik pedig középtávon az uniós kötelezettségvállalásokkal ütközhet – több hónapig alkalmasak lesznek-e a politikai hevület szinten tartására. Amennyiben nem, és ez tűnik valószínűbbnek, akkor a ciklus félidejében azt lehet majd rögzíteni, hogy a kormány kapkodó reformlépéseire az ellenzék csak végiggondolatlan és hatástalan politikai rögtönzéssel tudott válaszolni. Kidolgozott alternatív program nincs a láthatáron, az esetlegesen tévelygő cselekvéssel szemben a strukturálatlan tagadás áll. Lehet választani.