Március első napján Dana Perino, a Fehér Ház egyik szóvivője váratlanul közölte a világgal: az Egyesült Államok hajlandó közvetlen tárgyalásokat kezdeni Iránnal és Szíriával. Mi több, hozzáfűzte, hogy a megbeszélések „nyitottak lehetnek minden ország számára, amely a régióban, vagy azon kívül érdekeltek abban, hogy Irak virágzó demokratikus állammá váljék”.
Mindezt azok után, hogy Bush elnök elvetette az apja, idősebb Bush ex-elnök alig burkolt támogatását élvező kétpárti bizottság hasonló, közvetlen diplomáciai kontaktust ajánló jelentését (Figyelő, 2006/50. szám). Mindezt azok után, hogy az említett elutasítást követően Bush az Irakban dúló erőszak szításával vádolta Iránt, Szíriát pedig azzal, hogy „szabadon átengedi területén az Irakba igyekvő külföldi terroristákat”. (Egyébként mindkét vád igaz, de ez nem változtat sem az amerikai intervenció jellegén, sem kudarcán.)
Néhány órával Perino után a külügyminisztérium szóvivője, Sean McCormack már azt mondta, hogy az első megbeszélést Bagdadban nagyköveti szinten „rövidesen” megtartják, majd egy másik helyszínen „már áprilisban sor kerül egy külügyminiszteri konferenciára is, amelyen a G-8 tagállamainak mindegyike részt vesz”.
Gömöri Endre újságíró
HIPOTÉZISEK. Mi történik? Változik-e a Fehér Ház eddigi, a deltaszárnyú lopakodó által szimbolizált politikája? És ha igen, mennyire? Ha nem, akkor miért nem?
Erre a mi korlátozott információs szintünk ismeretében csak egy válasz adható: nem tudjuk. Csak egy lehetőségünk van: hipotézisek felállítása. Azok a tényezők, amelyek eddig meghatározták Bush agresszív fellépését, ma is változatlanok. 1. Bush és közvetlen környezete (különösen Cheney alelnök) meggyőződése: Irán atomfegyver birtoklására törekszik. Aggódnak, hogy ebben Teherán olyan stádiumot ér el, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan. 2. Az eddig ismeretlen Ahmadinedzsád váratlan feltűnése az elnöki pozícióban a hivatalos politika szintjére emelte Izrael állam megsemmisítésének hangoztatását. 3. Két év múlva véget ér Bush aktív politikai pályafutása. Így erős az ösztönzés, hogy „helyét a történelemben” az említett két veszélyforrás „kiiktatásával” tegye emlékezetessé. (Módszer: „megelőző légi csapás” a potenciális iráni atomhatalom meglévő infrastruktúrájának szétverése.)
A STÍLUSVÁLTÁS HÁTTERÉBEN. Melyek azok a tényezők, amelyek mégis kikényszeríthették a nehezen tagadható – noha csak kezdeti szakaszban lévő – stílusváltást?
1. Változott Bush környezete és ezzel az elnököt érő befolyás jellege és intenzitása. Eltűnt a Pentagon éléről Rumsfeld, a demokráciaexport erőszakos neokonzervatív térítési politikájának híve. Cheney alelnök meggyőződése ugyan változatlan, de befolyása már nem a régi. Vezető „ neokon” héják – mint Bolton ENSZ-nagykövet – letűntek a színről, vagy „feljebb buktak”, mint Wolfowitz, a Pentagon második embere. Nőtt a pragmatikus hajlandóságú politikusok – mint Rice, vagy a Rumsfeld-utód, Gates – hatása a Fehér Házra.
2. Bushnak számolnia kell a demokrata kongresszusi többség nyomásával, amely megtagadhatja tőle politikájának pénzügyi fedezetét.
3. Vezető politológusok történelmi hibákra emlékeztetnek. Így Anthony Cordesman, a Centre for Strategical and International Studies (CSIS) professzora például arra, hogy 1951-ben az iráni nemzeti tőke érdekeinek képviseletében Moszadik miniszterelnök iráni kézbe vette az olajipart, és a sah menekülésre kényszerült. Ez megnyithatta volna az utat egy polgári modell létrehozása előtt, de Moszadikot amerikai szervezésű katonai puccs megbuktatta, és az uralkodót ismét trónra ültette.
4. Rendkívüli tekintélye és gyakorlati politikai befolyása okán külön kategóriába tartozik Henry Kissinger fellépése, aki egy február végén írt mini esszében egyenesen a Harmincéves háború pusztító hatásához hasonította a helyzetet. Arra emlékeztetett, hogy a résztvevők már akkor belátták: kétoldalú találkozók nem enyhítenek a válságon, csak a minden érdekeltet befogadó értekezlet.
Ez a helyzet ma a Közép-Kelet krízisével is. Kissinger ezen a ponton megáll. Azt már nem mondja ki, hogy 1648-ban a vesztfáliai béke nem csak a háborút állította meg, hanem a vallási türelmet gyakorló szekurális, világi államok korszakát is megnyitotta. Nyilván úgy vélte, hogy ez már sok lenne az ajatollahoknak. Azt, hogy a fordulat lehetősége nem sok-e a Fehér Háznak, hamarosan megtudjuk.