Az ibu tudomásom szerint magyarul semmit, indonézül viszont anyát jelent. Ezt persze nem fejből, hanem -Google és Magoogle fia – a hálóról tudom. Az anyasár is erős, mint egy mély és sírvigadt haza-metafora Adynál.
Ülök az Ibusár című darabom próbáján az Örkény Színházban, nézem a frenetikus Bíró Krisztát, ahogy megteremti magának és magából Sárbogárdi Jolán ibusári jegykiadót, színpadi szerzőt. A szöveg, itt monodrámaként, éli a tőlem rég független életét, immár sokkal inkább tartozik a társulatokhoz, melyek előadták, mint hozzám. Ez lesz a 15. bemutató. Többet tudnak róla nálam, a főszereplők mindenképp.
Rajz: Tettamanti Béla
Nem is a darab, legföljebb a játszása, ami érdekel. Hogy mit eszel ki, mit olvas ki a maga számára a rendező, továbbá, hogy melyik Jolán mit, hogyan old meg, alakít át. El vagyok kényeztetve, remek színésznők bújtak teremtményem bőrébe, avagy, és ez még fontosabb, kölcsönözték az én hősömnek a magukét.
Nemrég valaki megkérdezte, hol is van ez az Ibusár. Támadt kis zavar, én ódzkodtam visszakérdezni, hogy ugye tudja, ilyen nevű hely csak a darabban van, az illető meg nem merte mondani, hogy ez szerinte fikció, mert biztos nem lehetett benne. Végül megállapodtunk, valahol Magyarországon található, az örök kádárizmusban. Ennek kapcsán többször kimondtam a falu – azóta nyilván város – nevét. Jó néha kimondani, újra kihallani belőle a sár szót. Az az igazság, noha sárrá lett, nem a sárból vétetett.
Próbálok visszaemlékezni a pillanatra, mikor, nagyjából 16 éve, megláttam egy kirakatban, mely az IBUSZ árait propagálta. Ibusz-ár, talán így volt írva, talán eleve egybe. Fogalmam sincs, tudtam-e már akkor, hogy szegény Jolán, a téboly határán, huszárokról szóló hazafias operettet ír a spirálfüzetébe.
Aztán a szárból villámgyorsan sár lett, így állt elő a sűrűbb, sötétebb szó: Ibusár, ami rögtön be is sorolt a létező kollegái közé. Abasártól Sárbogárdig magyar helységnevek tucatjai hordozzák a sár szót, zömmel a mocsaras, vizes környezet emlékeképp, ahol fekszenek, de például, hogy bonyolítsam a helyzetet, Sárhidát egy Sár nevű emberről nevezték el.
A sárnak gazdag hagyománya van a magyar irodalomban. Kosztolányi Sárszegében, az Aranysárkány és a Pacsirta című regények fiktív helyszínében, mely mintegy Szabadka fedőneve, ott csicsog a sár vastagon, tudatosan. Ha van beszélő, már-már túlbeszélő helységnév, Sárszeg az. Nem elég hogy sár, mindehhez még szeglet is, egy sáros zug az isten háta mögött. És akkor az Aranysárkányban megbújó sárról nem is beszéltem, pedig lehetne, hisz a sárkány szintén ótörök jövevény, s mért ne volna valami közös, magmai múltja a sárral odalent, a bábeli mélyben?
Móricz regénycíme, a Sárarany ravaszabb képlet. A szó pro forma nem a „lágy, csapadéktól felázott talaj”-ból, hanem a szó „sárga, szőke” jelentéséből származik, s színaranyat jelent. Természetesen e két jelentés erősen és szándékosan egymásba játszik, Móricz, illetve hőse, Túri Dani a lehúzó sár felől értelmezi a címet, s persze így él a magyar kulturális, emlékezetben is, a sár és az arany ellentéteként.
Egyfelől tehát a sár, mint iszap, másfelől a sár, mint sárgaság, szőkeség – Joláné, bárkié. Mindezt így végig se gondoltam, de ott, a hajdani budapesti kirakat előtt pontosan tudtam, hősnőmnek ebben a helységben kell élnie s halnia. Az ibu „előtag” az egészet legföljebb szürrealizálja, mint valami egzotikus taraj, bóbita, papagájdísz. Lebeg a sáron, a sár fölött. Szükség van rá, nélküle nincs helységnév, hisz’ a sár önmagában kevés, ha mély és komoly is, ennek a sárnak a kontrollálhatatlan „ibu” az aranya. Egymásba simulnak, egyszerre idétlen és magától értetődő az összetétel, de néha szét kell szednem, mint most is, hogy lássam, miből van, mivé lett.