Kettészakadva

– A választási kampányban a kormányzat dübörgő gazdaságról, míg az ellenzék krízishelyzetről beszél. Ön szerint válságban van-e a magyar gazdaság?

– Az igazság a kettő között van. Sem a dübörgést, sem a csőd csörömpölését nem hallom. Vannak a magyar gazdaságnak olyan ágazatai, tevékenységei, amelyek világszínvonalú munkát végeznek. Ezek elsősorban a multinacionális vállalatok, és az ezek közé csoportosuló kis és közepes cégek. Az elmúlt időszakban a növekedés némileg gyorsult, s ami ennél is fontosabb, a szerkezete javult. Újra az export és a beruházások vezérlik a növekedést, nem pedig a belső kereslet. Ez azt bizonyítja, hogy valóban van a gazdaságnak egy egészséges része. Azon azonban lehet vitatkozni, hogy ez mire elegendő, mert a 4,0-4,2 százalékos magyar növekedési ütem 2,5-3,0 százalékponttal meghaladja ugyan az eurózónáét, ám elmarad a világgazdaság bővülési ütemétől. Egyfelől van tehát a gazdaságnak egy jól működő szelete, a másik oldalról viszont azt látni, hogy a mezőgazdaságban, az építőiparban, az exportáló multicégekhez nem kapcsolódó kis- és középvállalkozások esetében gyakran stagnálás és visszaesés figyelhető meg. Összességében az ország gazdasági teljesítménye kisebb, mint lehetne.

– Két hete a Fitch leminősítette a magyar devizaadósságot, amire a piacok némi árfolyameséssel reagáltak. Fenyeget-e a pénzügyi összeomlás réme?

– Rövid távon semmiképpen nem érzékelek ilyen fenyegetést. Ám a pénzügyi kormányzatnak figyelembe kellene vennie, hogy a külső finanszírozási feltételek anélkül is drámaian megváltozhatnak, hogy a magyar gazdaságban lényeges változás következne be. Mindig kettőn áll a vásár, és az a bizalom, amely az uniós tag Magyarország iránt megmutatkozik a nemzetközi tőkepiacokon, hamar elillanhat. Olyan jelzéseket kellene most már adni a nemzetközi tőkepiacok irányába, amelyek hitelesebbé teszik a magyar gazdaságpolitikát. Nagyobb bizalmat kellene ébreszteni a tekintetben, hogy a saját magunk által vállalt kötelezettségeket teljesíteni tudjuk.

– Milyen jelzésekre gondol?

– Üdvözlendő, hogy a kormány visszatért az euró bevezetésének 2010-es céldátumához, ám ezt egyelőre nem alapozta meg hihető gazdaságpolitikai intézkedésekkel. Ez a cél csak akkor válik hitelessé, ha a piacok látják az ennek érdekében meghozott érdemi lépéseket. Komoly bizalmatlanságot kelt az a tény, hogy a 2005-ös – bármilyen metodika alapján számolt – államháztartási hiány meghaladja a 2004-es – bármilyen metodika alapján számolt – deficitet. Tehát most már nemcsak a hiány mértéke, hanem a változás előjele is probléma. Nem látszik, hogy Magyarország milyen intézkedések nyomán áll rá arra a fiskális pályára, amely lehetővé teszi a 2010-es csatlakozást az euróövezethez.

– Mi a véleménye a Gyurcsány-kormány száz lépéséről? Vannak-e a programban reformértékű intézkedések?

– A száz lépés programja semmiképpen sem azonosítható a szerkezeti reformokkal. Reformértékű intézkedés nincs benne egy sem, ami nem jelenti azt, hogy ne volnának benne üdvözlendő lépések. Azt kell látni, hogy más a helyzet, amikor megváltozik a nagyobb rendszerek – szociálpolitika, egészségügy, oktatás – intézményeinek működési mechanizmusa, és más, amikor egy-egy paraméteren változtatunk csak. Pozitív példának az egy és két gyermek után járó családi pótlék emelését tartom, miközben ezen családok számára megszűnik a gyermekek után járó szja-kedvezmény. Reformnak azt nevezném, ha a szociálpolitikai intézkedéseket teljes mértékben elválasztanánk az adórendszertől. Ha csak a paramétereket változtatjuk, attól a rendszer működési mechanizmusa, paradigmája még nem változik. Ha pedig a működési elvek nem változnak, a költségvetési hiány rendre újratermelődik. Egy fűnyíró jellegű megszorítás, stabilizációs intézkedés ezen ideig-óráig segíthet, utána azonban a hiány újratermelődik. A száz lépés programja tehát nem tekinthető reformnak, vannak benne pozitív és semleges lépések, és vannak benne kifejezetten káros lépések is.

– Melyek a káros lépések?

– A legkárosabbnak az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás, az ekho bevezetését tekintem, amely úgymond felhívás keringőre, adókerülésre. Úgy fehéríteni ki a feketegazdaságot, hogy közben kivételeket nyújtunk az adózás alól egyes csoportoknak, nos, az aláássa az egységes közteherviselést és a gazdaság stabilitását.

– Úgy tűnik, az oktatás talán az egyetlen terület, ahol rendszerszerű változások történnek.

– Nem értek egyet. A felsőoktatásban a legfontosabb gond az, hogy a piac által vissza nem igazolt mennyiségű kereslet van, az egyetemek pedig bővítik a felvételi keretszámokat. Ennek egyik oka az, hogy névlegesen ingyenes a felsőoktatás, a másik pedig az, hogy a felsőoktatási intézmények a diákok után fejkvótát kapnak. A mai napig vallom, hogy a tandíj jó eszköz lenne a minőségjavítást előidéző verseny irányába. Ezen túlmenően nagy gond, hogy miközben az állam szinte teljes egészében költségvetési pénzből finanszírozza a felsőoktatási intézményeket, cserébe semmilyen elvárást nem támaszt, mert a „szent tehénnek” tekintett intézményi autonómia ezt megakadályozza. Így keveredik össze a tanszabadság és a költségvetési eszközökkel történő szabadrablás. Nálunk az történik, hogy a nyúl nemcsak tagja, hanem elnöke is a vadásztársaságnak. Ennek eredményeképpen menthetetlenül kialakul a kollektív felelőtlenség állapota. Ami most történik felsőoktatási reform címén, az antireform.

– A reformok elmaradása nemcsak abból a szempontból gond, hogy újratermelődik a költségvetési hiány, hanem azért is, mert ezek a rendszerek – nagyobbak és kisebbek egyaránt, a gyógyszerkasszától a filmfinanszírozásig – nem hatékonyan és sokszor átláthatatlanul működnek. Mi lehet a kiút ebből a helyzetből?

– Van egy még nagyobb baj is. Nemcsak a költséghatékonyság hiánya okozza a problémát, hanem az is, hogy az elosztórendszerek végterméke rossz minőségű. Pedig az állami rendszerek legfontosabb feladata, hogy jó minőségű közszolgáltatást nyújtsanak. Van tehát egy minőségi probléma. Van továbbá egy politikai probléma. Ott, ahol az átláthatóság követelménye sérül, felmerül a korrupció gyanúja…

– …nemrégiben úgy fogalmazott, hogy intézményesült a politikában a korrupció.

– Igen. További probléma, hogy ezekben a rendszerekben kicsi a fogyasztók választási lehetősége. Úgy is mondhatnám, a fogyasztói szuverenitás korlátozott. S ez nagyon nagy baj, mert csak akkor lehet a költséggazdálkodás tekintetében hatékonyságról beszélni, ha a fogyasztókért, nem pedig a fogyasztók között folyik a verseny. Abba az irányba kellene elmozdulni, hogy az állampolgárok a közjavakra és közszolgáltatásokra fordított pénzüket ne pusztán a költségvetésen keresztül költsék el, hanem – részben – a magánszférán keresztül. Túlságosan etatista még a gondolkodás, egyelőre nem merünk nagyobb teret adni a szolgáltatók közti versenynek és az ennek nyomán bekövetkező hatékonyságjavulásnak. Bizonyos érdekcsoportok, szakmai lobbik és maga a politikai osztály kőkeményen érdekelt a jelenlegi rendszer fenntartásában.

– A diagnózis világos, de mitől indulhat be a változás? Hogyan lehet letörni az említett érdekcsoportok ellenállását?

– Úgy gondolom, a társadalom előbb-utóbb megelégeli, hogy a gazdaság, s azon keresztül a társadalom is kettészakad. Ezt nem lehet sokáig elviselni. Van egy világszínvonalon teljesítő exportszektor, amelynek nemcsak a termékei és a szolgáltatásai világszínvonalúak, de az ott dolgozók egyre magasabb fizetéssel, egyre jobban élnek, és ezért ők megengedhetik maguknak, hogy jobb minőségű szolgáltatásokat, egészségügyi ellátást, oktatást vásároljanak maguknak és családjuknak. A másik oldalon a romló és szétrohadó államgazdaságot látjuk, amely egyre rosszabb minőségű javakat és szolgáltatásokat állít elő. Egy ponton túl a jómódúak egyszerűen megkerülik majd az állami rendszereket, aminek következtében oda még kevesebb pénz áramlik. Mindez még inkább megerősíti a duális gazdaságot. Én ezt tartom az igazán nagy veszélynek, sokkal nagyobbnak, mint a rövid távú pénzügyi problémákat. Mindennek ugyanakkor van makrogazdasági konzekvenciája is, mert az exportszektor sem tud tartósan növekedni, ha a környezet nem segíti elő a versenyképességet. Ha nem történik változás, az exportszektor nem fog újabb tőkét vonzani az országba, hanem éppen ellenkezőleg, a meglévő egy része is kivonul. Részben azért, mert a versenyképességük romlik, részben pedig azért, mert az emberi erőforrás-gazdálkodás területén is komoly gondok jelentkezhetnek, ha az oktatási rendszer színvonala és az egészségügyi ellátás nem javul. Magyarán: nem lesz elegendő, jó minőségű munkaerő.

– Gyógyír lehet-e a bajokra egy nagyobb mértékű vagy akár radikális adó- és járulékcsökkentés, amivel szinte most már minden parlamenti párt kampányol?

– Az adóreform nem egyenlő az adócsökkentéssel. Az adócsökkentés az adókulcsok mérséklését jelenti, ilyen értelemben parametrikus – tehát nem rendszerszerű – változtatásnak minősül. Itt is paradigmaváltásra lenne szükség, ami sokkal inkább összefügg a bázis szélesítésével és az egyes adónemek egymáshoz való arányának változtatásával. Végeredményben nem biztos, hogy adócsökkentésről beszélhetünk. Egy valódi reform során a költségvetésen keresztül elvont adómennyiség összessége csökkenhetne, ám a lakosság terhei – a költségvetést megkerülve – változatlanok maradnának, vagy nőnének. A nyugdíjreform jó példa erre. Akik a magán-nyugdíjpénztárakhoz csatlakoztak, azok a járulék egy részét nem az államnak, hanem a magánpénztáraknak fizetik be. Mindemellett adócsökkentésre is nyílhat mód, aminek eredményeképpen a költségvetésen keresztül központosított jövedelemhányad csökkenhet; ez most mintegy 50 százalék. De meg kell mondani becsületesen, hogy ha adócsökkentésről beszélünk, akkor valahol máshol, a költségvetésen kívül jelentkeznek ezek a terhek. És ha valaki megkérdezné, hogy ez miért éri meg neki, akkor a válaszom következő. Egyrészt lehet, hogy összességében nem fizetnénk kevesebbet, sőt többet fizetnénk, de látványosan javulhat a minőség. Másrészt megkapjuk a választás lehetőségét, tehát eldönthetjük például, hogy melyik egészségbiztosítási pénztárral szerződjünk. Harmadrészt lehetőség nyílik az intézmények feletti ellenőrzésre, ami által nő a fogyasztó szuverenitása.

– Egyelőre azonban nagyon távol vagyunk a több-biztosítós egészségügyi modelltől. A politikai erők jobbára a populizmusban versengenek. Ráadásul a felmérések szerint a magyar lakosság túlnyomó többsége az államtól várja sorsának jobbrafordulását, nagyon erősek az etatista attitűdök. Mitől változna ez meg? Hogyan lehet érdekeltté tenni az embereket a változásban?

– Erre többrétű választ kell adnom. Azt gondolom, hogy a magyar társadalom gondolkodásmódja sokkal inkább az öngondoskodás mellett van, mint a politikai osztályé. Ezt naponta megtapasztaljuk. Az emberek – az államot sokszor megkerülve – önként vásárolnak szolgáltatást. Sokan például privát egészségpénztárral szerződnek, megkerülve az állami egészségügyet. Még a kevésbé jómódúak is hajlandóak erre áldozni. A társadalom ma már intenzívebben venne igénybe öngondoskodási csatornákat, ha erre lehetősége nyílna. De a társadalom abba sem nyugodhat bele, ha végbemegy az előbb említett kettészakadás a gazdaságban és a társadalomban. Arra van szükség, hogy ugyanennyi vagy kevesebb költségvetési pénzből és nagyobb mértékű lakossági hozzájárulásból sokkal jobb minőségű közszolgáltatáshoz jussanak a kevésbé jómódúak is. Továbbá, a jómódúak sem engedhetik meg maguknak – nemcsak az európai erkölcs és értékrend alapján, hanem önérdekből sem -, hogy ők elszigeteljék, elhatárolják magukat a leszakadóktól. Azt gondolom, Magyarországon a társadalom gondolkodása jóval fejlettebb, mint a populista demagógiát alkalmazó politikai osztályé.

– A populizmus persze nemcsak magyar sajátosság, egész Európában jelen van.

– Igen, de Nyugat-Európában vannak bizonyos liberális alapértékek és alapintézmények, amelyek jól működnek, és amelyek iránt a bizalom töretlen. Ez nagy különbség.

– Az Elemző című folyóiratban Ön azt állítja, hogy a sikeres átalakulás záloga a következetes liberalizáció és stabilizáció. Magyarországra a kilencvenes években ez volt a jellemző, mára azonban elveszítettük régiós vezető szerepünket. Mi fordíthatja meg ezt a trendet?

– A gazdaság és a társadalom ciklikusan fejlődik. Mancur Olson elmélete szerint azok az országok, amelyek valamilyen válság után komoly reformokat valósítanak meg, a sikerek nyomán később elkényelmesednek. Ezt az elméletet igazolják az átmeneti társadalmak is. Az elmúlt tizenöt év azt mutatja, hogy bizonyos országok előreszaladnak, éllova-sokká válnak, reformokat valósítanak meg, aminek következtében az adott országban nő a gazdasági teljesítmény. Később pedig lelassulnak, elkényelmesednek. Magyarország esetében Szlovákia a legjobb összehasonlítási példa. Északi szomszédunk későn kezdte a rendszerváltást, függetlenségét csak 1993-ban nyerte el, utána pedig egy ötéves, igen retrográd gazdaság- és társadalomfejlődési szakaszon ment keresztül. Abban az időben Szlovákia sem a NATO-tagságra, sem az uniós belépésre nem volt esélyes. Ám 1998-ban egy második rendszerváltás, civilizációs fordulat ment végbe, és olyan kormány jutott hatalomra, amely gőzerővel pótolta be a Lengyelország, Magyarország és Csehország által addigra már lényegében megvalósított reformokat. Sőt, több szempontból előre is rohantak. Szlovákiában mára megvalósítottak olyan reformokat, amelyek az említett három országban nincsenek napirenden. Ilyen például az egészségügyi reform vagy az adóreform.

– És mindezt egy kisebbségi kormány hajtotta végre…

– …amelyet egy ilyen intenzív reformprogram után újraválasztott a nép. Ez azt mutatja, hogy nincsenek történelmileg lehetetlen állapotok. A társadalom el tudja fogadni a reformokat, ha látja azok értelmét. Nemcsak az a kérdés, van-e a reformoknak értelmük, hanem az is, hogy a politikai osztály el tudja-e ezt magyarázni a társadalomnak. Ezzel lehet kifogni a szelet a nagyon harsány populista demagógia vitorlájából, amely sajnos leginkább Lengyelországra és Magyarországra jellemző. Miközben Magyarország a kilencvenes években szinte minden területen úttörő volt, addig 2000 óta semmilyen reform nem valósult meg, sőt, visszalépés volt egy jó pár területen. És meg is van az „eredmény”: a térségben csupán Lengyelországban van a mienknél alacsonyabb növekedés. Csak abban lehet bízni, hogy még ha az új évezred első évtizede el is vész, utána új ciklus következik, és nemcsak a társadalom, hanem a politikai osztály is felismeri a reformok szükségességét.

– Ezzel azt állítja, hogy Lengyelországot leszámítva minden más országban liberálisabb gazdaságpolitika valósul meg, mint nálunk?

– Nem. Csehországban, Szlovéniában vagy Horvátországban nem liberálisabb – legfeljebb ésszerűbb – a gazdaságpolitika, mint Magyarországon. Liberálisabb gazdaságpolitika a balti államokban, továbbá Romániában, Bulgáriában, Szerbiában valósul meg. E hat ország jóval liberálisabb, jóval korszerűbb és jóval ésszerűbb gazdaságpolitikát folytat. Ésszerűség alatt azt értem, hogy a költségvetési, a monetáris és a jövedelempolitika egymással összehangolva elősegíti-e a gazdasági növekedést, avagy éppen ellenkezőleg, visszaveti azt.

– Igen, de egy, az Elemzőben közölt másik tanulmány szerint a liberalizmusnak nem sok babér terem az átmenetet követően. Egy lengyel publicista a liberálisoknak adatott „tizenöt percről” értekezik, azt állítván, hogy a piaci és demokratikus intézmények kiépülése után a liberalizmusnak beszűkül a mozgástere. Közép-európai viszonyok között mit jelent a liberális gazdaságpolitika?

– Azt gondolom, szabadelvű gazdaságpolitikára folyamatosan szükség van. Én egy másik lengyelt, Leszek Balcerowiczot, az ottani jegybank elnökét idézném, aki szerint a rendszerváltás időszaka a rendkívüli politika korszaka volt. Akkor a régi intézmények eltűnése nyomán szinte korlátlan tere nyílott a szabadelvű közgazdászoknak. A liberalizmusnak nagyon fontos mondanivalója van az intézményi reformok, a gazdaságpolitika, valamint a demokrácia megszilárdítása terén. Lehet, hogy mára formálisan kialakultak a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság intézményei, de bizony a valódi demokraták és a komoly piaci szereplők sokszor hiányoznak. Ez egy hosszan tartó folyamat; illúzió azt gondolni, hogy tizenöt év alatt át lehet alakítani a közgondolkodást. Ilyen értelemben tehát a liberális politikának bőven van még tere. Az én olvasatomban a liberális gazdaságpolitika az ésszerű gazdaságpolitikának az a vállfaja, amely a világpiacba való integrálódás, valamint a nyílt és átlátható verseny talaján áll. Van más ésszerű gazdaságpolitika, és ezenkívül vannak ésszerűtlen gazdaságpolitikák. Ma azért van szükség liberális gazdaságpolitikára, mert a világpiaci integrálódásnak a mi esetünkben nincs alternatívája. Azzal, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz, már eleve a liberális gazdaságpolitika mellett tettük le a garast. Ez egyébként kiveszi a mindenkori magyar kormány kezéből a lehetséges gazdaságpolitikai eszközök kilencven százalékát. És ami marad, annak – egy Magyarországhoz hasonló kis és nyitott ország esetében – kényszerűen összhangban kell lennie a liberális gazdaságpolitika kívánalmaival.

– A már említett tanulmányában a demokrácia és az oligarchia közötti harcot elemezve arra a következtetésre jut, hogy az uniós érdekszférába tartozó országokban nem tudott kifejlődni az oligarchikus gazdaság és társadalom. Ezért az Európai Unió előbb-utóbb behúzza a fejlett világba ezeket az országokat. Ez azért optimizmusra ad okot, nem?

– Igen, teljes mértékben. Tanulmányomban optimista vagyok, és ünneplem az Európai Uniót mint civilizációs keretet. Az esetleges borúlátás csak annak szólhat, ha nem élünk azzal a lehetőséggel, amelyet számunkra ez a civilizációs keret kínál. Esetleg nem fogunk olyan gyorsan felzárkózni, hogy annak gyümölcsét akár már a gyermekeink élvezhessék, hanem olyan lassan történik mindez, hogy csak az unokáink látják hasznát. Vagy egyáltalán nem zárkózunk fel. Ez a történelmi kihívás az ország számára.