Az Iron Maiden története a klasszikus brit heavy metál leghosszabb ideje tartó folytatásos operája, amelynek tenor főszereplője a folyton áriázó Bruce Dickinson, és a legfontosabb dramaturgiai eleme a hol világháborús harctereken, hol középkori gályákon, hol a sivár jövő robotjai között felbukkanó szörny, Eddie, akit pár éve királlyá koronáztak az Edward The Great című válogatáslemezükön.
A brit top 40-ben nyitó Death On The Road valójában a korábbi, 2003-as, részint a vágánsdalokra emlékeztető Dance Of Death című albumuk utólagos promózása, amennyiben a live anyag hat számot szerepeltet a legutóbbi lemezről. Ez egyfelől problematikus, hiszen a gesztus nem más, mint a rajongók lenyúlása, ugyanakkor a megjelentetésben talán benne van annak a gesztusa is, hogy a méltatlanul alulértékelt Dance of Death-re dacosan újra csak ráirányítsa a figyelmet. És persze, azokat is megértjük, akik unják már, hogy a zenekar hentes-profizmussal dobja elénk az újabb live-albumokat (Live after Death, A Real Live One, Live at Donnington, Rock in Rio), mint a csontozott tarját.
Mivel a középkori kínzóeszközről elnevezett csapat rendelkezik a földkerekség egyik legnagyobb és legfanatikusabb metálos rajongótáborával, érthető, hogy a gyűjtőket is ki kell elégíteniük, és a merchandising mellé kísérőajándékként oda kell tenni a nagyobb turnék dokumentációját. Mégis, túlzásnak tarthatjuk, hogy egy zenekar immár az ötödik hivatalos élő lemezét jelentette meg, ráadásul az Iron Maiden szinte hangról hangra úgy játssza a számait a koncerteken, ahogy azt annak idején a sorlemezein publikálta. Na jó, a keveréskor jobban előrébb tolták Steve Harris briliáns basszusjátékát, és a doboknak is teátrálisabb a hangzása, és persze ezúttal sem marad el a közönség rituális megénekeltetése sem, de ezek mégsem jelentenek olyan unikális eltéréseket, hogy öt koncertlemezzel (és a maxikra rátett live verziókkal) büntessék a feloldozásra váró rajongókat.
Iron Maiden: Death On The Road • EMI •44 + 50 perc, 9+7 szám Poptőzsdei árfolyam: ***
Persze azok, akik folyamatos halálközeli élménynek élik meg életüket, és imádják a metálba oltott gótikus rémmeséket, nos, ők úgysem tudnak lemondani arról a kínzatásról, amit a vasszűzben eltöltött másfél óra jelenthet.