Lengyelország az elmúlt időszakban határozottan kilógott a sorból, amikor a Visegrádi Csoport (V4) tanácskozásain Horvátország európai integrációjáról esett szó. A négyek közül egyértelműen Magyarország volt a legelszántabb szószólója Zágráb ügyének, de az uniós vitákban Szlovákia is aktívan támogatta a csatlakozási tárgyalások megkezdését. Csehország közvetlen érdekek híján csendesebben, de szintén Horvátország pártján állt. Varsó ezzel szemben megmakacsolta magát. Ragaszkodott ahhoz a főleg a britek által képviselt keményvonalas megközelítéshez, miszerint mindaddig, amíg kérdéses a zágrábi kormány együttműködése a hágai nemzetközi törvényszékkel – a kilencvenes évek balkáni tébolyának első számú horvát háborús bűnöse, Ante Gotovina tábornok továbbra is szabadlábon van -, nem lehet szó csatlakozási tárgyalásokról. Ám október 3-án a huszonötök asztalhoz ültek Zágráb képviselőivel – miután Carla del Ponte, a hágai törvényszék főügyésze kedvezően nyilatkozott a horvátok együttműködési hajlandóságáról -, így Varsó érvelése okafogyottá vált.
Horvát futball-szurkolók Ante Gotovina portréjával. Zágráb túljutott a selejtezőn.
EGYSÉGBEN. Mára tehát Horvátország megítélése a V4-en, sőt, az azt Ausztriával és Szlovéniával kiegészítő Regionális Partnerségen belül is egységessé vált. Igaz, Ljubljana esetében kissé árnyalja a képet számos, Zágrábbal fennálló vitája, de végeredményben Szlovénia is felmérte, hogy elemi érdeke szomszédja EU-csatlakozása. Bécs viszont az első perctől olyan elkötelezett szószólója volt a horvát ügynek, hogy a diplomácia sajátos csavarja folytán (a Törökországnak adott zöld jelzésért cserében) végül még a babérokat is learathatta a tárgyaláskezdés kierőszakolásáért.
ÚJ MONARCHIA? Mindezek után felmerül a kérdés, milyen hatással lesz a régióbeli országok egyre hatékonyabb együttműködésére Horvátország uniós belépője. A már-már fenntartások nélküli osztrák és magyar elkötelezettség egy „új monarchiát” sejtet-e, avagy Zágráb a hosszú évek kínlódásai után mára egyre aktívabb visegrádi együttműködés – legalábbis az ahhoz kötődő Regionális Partnerség – tagja lesz? Nos, az utóbbi a valószínűbb. „Ezek az együttműködések igazolták a létjogosultságukat. Minden egyes résztvevő rájött arra, hogy ezeknek az országoknak vannak közös érdekeik, és a kooperáció hozzáadott érték a nemzeti pozíciók uniós szintű képviseletéhez képest” – szögezi le Pataki Zsolt, a Külügyminisztérium főosztályvezetője. Azaz nyilván a V4 minden tagjának érdeke, hogy saját EU-beli súlyát növelje azáltal, hogy egy-egy ügyben a lehető legtöbb támogatót sorakoztatja fel maga mögött.
Még ha a pénzügyi kérdésekben ugyanez az érdekazonosság az unió nettó befizetőjének számító Ausztriára nem is érvényes, nyilván Bécsnek is kapóra jön, ha Zágráb majdani csatlakozása után „egy újabb szövetségesre lel a brüsszeli vitákban” – ismeri el Albert Rohan, az osztrák külügyminisztérium nyugalmazott főtitkára, aki ma a tárca tanácsadójaként tevékenykedik. Mindazonáltal elutasítja, hogy pusztán holmi „szavazatszerzési” szándék állt volna Ausztria kiállása mögött. Horvátország EU-belépésétől Bécs sokkal inkább azt várja, hogy a térség valóban stabil, kiegyensúlyozott, a gazdasági fejlődésre alkalmas békeövezetté váljon, ezért támogatja a régió többi országának csatlakozását is. (Mindeközben persze tagadhatatlan, hogy az osztrák magatartást – akárcsak a magyart – komoly gazdasági-üzleti érdekek is motiválták.)
Tény, a V4 tagjai között sem volt mindig teljes az összhang. A megalakulása óta számos megpróbáltatást átvészelő csoport három évvel ezelőtt igazi szakítópróba elé került, amikor az akkor még csupán tagjelölt négyek Koppenhágában a csatlakozás pénzügyi feltételeiről alkudoztak az EU-val. Az unió szalámitaktikája ahhoz vezetett, hogy a visegrádiak egymás után adták fel a korábban nagy műgonddal egyeztetett közös álláspontot, alaposan benne hagyva a slamasztikában a szolidaritásra építő Magyarországot. „A mai nap a visegrádi együttműködés halála” – közölte akkor lógó orral egy magyar diplomata. Ám úgy látszik, korai volt temetni a kooperációt, hiszen a V4 tagjai három év elteltével ismét együtt nyomulnak, és megint a pénzügyi kérdésekben remélnek előnyt szerezni az erők egyesítésétől. Az EU következő, 2007 és 2013 közötti keretköltségvetésének alapkérdéseiben ugyanis egy követ fújnak, és főleg abban érdekeltek, hogy minél előbb megállapodás szülessen a büdzsé ügyében. Együttes erővel még azt is elérték, hogy az október végi csúcson az unió soros brit elnöksége eredeti tervei ellenére hivatalosan napirendre tűzze a kérdést – ami mellesleg azt mutatja, hogy a huszonötöknek ma már számolniuk kell a V4 lobbierejével. Ez az új keletű csapatmunka ugyanakkor már mentes mindenféle korábbi illúziótól, miszerint a négy ország szinte valamennyi kérdésben képes közösen fellépni az érdekeiért. Ha a V4-nek nagyobb is a füstje, mint a lángja, külpolitikai presztízse attól még eléggé jelentős. S ezen az a tény sem változtat, hogy az EU-ban nem lehet előre fabrikált szövetségekben gondolkodni, mindig a helyzet szüli az éppen ütőképes koalíciót.
Ösztönzés a Balkánnak
Minden jel szerint az önbizalmukban megerősödött horvátok is önálló tényezőként kívánnak szerepet vállalni a közép-európai térségben, mintegy versenyt támasztva a régió felé kacsingató – s ezért a diplomáciai erőfeszítéseket teljes mellszélességgel támogató – magyar és osztrák befektetőknek. Ivo Sanader miniszterelnök a horvát tárgyalások megkezdését követő sajtótájékoztatón közölte, hogy Zágráb két irányba politizál: az Európai Unió és balkáni szomszédai felé is, akiknek segíteni kíván a távolabbi uniós tagságra való felkészülésben. Kevéssé valószínű persze, hogy Szerbia és Montenegró például Horvátország jó tanácsaira támaszkodna a közeljövőben, Sanader nyilatkozata is mutatja azonban, hogy az uniós integráció lassú térhódítása a térségben nem csupán a régió országaira hat ösztönzőleg, hanem a térségbeli politikai – és főleg gazdasági – befolyásért folyó versenynek is új dimenziót ad.
Nem csupán Horvátország kapcsán volt ugyanis Varsónak különvéleménye. A visegrádiak ma már például a közös agrárpolitika reformjának ügyében is többfelé húznak. A nézetkülönbségeknél azonban minden jel szerint fontosabbak a közös érdekek, például a Nyugat-Balkánon, amelynek integrációjáról éppen e hét elején tanácskozott Budapesten a Regionális Partnerség, valamint Horvátország, Szerbia és Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Albánia, továbbá Macedónia külügyminisztere. Ez utóbbi kezdeményezés egyébként az első jele annak, hogy a közép-európaiak együtt is megpróbálják bevonni az uniótól a minap a csatlakozási tárgyalások megkezdésére zöld jelzést kapott Horvátországot, amellyel eddig az egyes országok – Ausztriával és Magyarországgal az élen – inkább a kapcsolatok kétoldalú alapon történő elmélyítését részesítették előnyben.
OSZTRÁK ELŐNY. Zágráb most minden kétséget kizáróan még vonzóbb partner lesz, hogy elhárultak az akadályok a felvételi tárgyalások megkezdése elől. A térség országai közül persze elsősorban továbbra is Ausztria és Magyarország rúghat labdába a horvát „térfélen”. Diplomaták szerint Bécs és Budapest horvátországi nyomulásában – valamint Zágráb EU-integrációjának egymást túllicitáló támogatásában – eddig jobbára a verseny dominált. S ebben a rivalizálásban az osztrákok most megfigyelők szerint jókora lépéselőnyre tehetnek szert, miután magukra vállalták annak ódiumát, hogy Törökország ellenében a legvégsőkig elmentek, így ágyazva meg Horvátország tárgyaláskezdésének. „Ausztria most valószínűleg mindent visz” – kommentált egy diplomata, arra is célozva, hogy Magyarország sokak szerint eléggé megmagyarázhatatlan módon a végére teljesen passzívvá vált, átadva a kezdeményezést – és a babérok learatásának dicsőségét – az osztrákoknak. Pedig a horvát integráció sínre kerülése nem kis részben a magyarok sikere is.