Mintha 1977-ben megállt volna az idő – gyakran ezzel az érzéssel hagyja el a tárgyalóasztalt a magyar delegáció néhány tagja. A szlovák partner ugyanis jottányit sem enged a 77-ből, azaz a bős–nagymarosi beruházásról szóló, 1977 szeptemberében aláírt csehszlovák–magyar államközi szerződés maradéktalan végrehajtását követeli. „Minden alkalommal olyan megdöbbenéssel fogadják, hogy nem építünk gátat Nagymarosnál, mintha ezt most hallanák először. A vita bizonyos pontján pedig rendre az orrunk alá dörgölik, hogy Magyarország másfél évig jogellenesen szüneteltette a tárgyalást” – jellemzi a találkozók hangulatát bes?élgetőpartnerünk.
Bős-tüntetés 1988-ban.
Az egykori Duna Körös Sólyom László államfő is fellép a nagymarosi vízlépcső ellen.
A VITA ALAPJA. Az emlékezetes fordulatokban bővelkedő vita a rendszerváltás idejére nyúlik vissza: Magyarország 1989-ben környezetvédelmi hatásvizsgálatok nyomán, ökológiai szükséghelyzetre hivatkozva felfüggesztette a nagymarosi építkezést. Az akkori Csehszlovákia pedig immár egyedül fogott hozzá az úgynevezett C-variáns megvalósításához. Ezt látva a magyar kormány 1992 májusában egyoldalúan felmondta a szerződést. Októberben 40 kilométeres szakaszon (cseh)szlovák területre terelték a Dunát. Mivel Csehszlovákia jogsértőnek és érvénytelennek tekintette a szerződés egyoldalú felbontását, a két kormány a hágai nemzetközi bíróság elé terjesztette a vitát. Közben megépült, és 1992 óta működik a bősi erőmű a Dunacsúnnál létesített duzzasztó segítségével, a megtermelt áramot az 1993-ban létrejött Szlovákia hasznosítja. A hágai bíróság 1997 őszén hozott ítéletében érvényben lévőnek mondta ki az 1977-es szerződést, de felszólította a feleket, hogy a megváltozott körülményeket is figyelembe véve folytassanak tárgyalásokat. A szándé? az lenne, hogy az eredeti célokat elérjék, és egyezzenek meg a közös működtetésről, az egymásnak okozott kár megtérítéséről, valamint találjanak megoldást magyar területen a Duna vízpótlására, a hajózhatóság garantálása és a környezeti károk megszüntetése érdekében.
Immár nyolcadik éve húzódik tehát a megállapodás Magyarország és Szlovákia között. A két ország különbözőképpen értelmezi a hágai ítéletet – s az elmúlt években szemernyit sem közeledtek az álláspontok. Szlovákia szerint, ha érvényes az 1977-es szerződés, akkor Magyarországnak meg kell építenie Nagymarost. (Arról odaát kevés szó esik, hogy akkor viszont le kellene bontani a Dunacsúnnál működő duzzasztót, mert az nem szerepelt a szerződésben.) A magyar hivatalos álláspont pedig az, hogy a hágai ítélet nem k?telezi hazánkat a vízlépcső megépítésére. „A nagymarosit nem kell felépíteni, a bősit nem kell lebontani” – értelmezte a minap a hágai verdiktet egy szlovákiai lapnak adott interjúban Sólyom László megválasztott köztársasági elnök, aki, úgymond, személyes tekintélyét is hajlandó bevetni a nagymarosi alsó vízlépcső felépítésének megakadályozásáért. Sólyom nyilatkozatának különös súlyt ad, hogy az egykori alkotmánybírósági elnök még korábban alapító tagja volt a Duna Körnek, amely a nagymarosi vízlépcső elle? lépett fel a rendszerváltás idején. E határozott kiállás most nem tett hozzá semmit a hivatalos magyar állásponthoz, de a szlovák politikusokat indulatos nyilatkozatokra késztette. Mégis nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy az új államfő haza is üzent. Méghozzá a nagyobbik kormánypárt prominenseinek.
A szocialisták ugyanis egyszer már megpróbálták kikerülni a saját hivatalos álláspontjukat. Emlékezetes Nemcsók Károly dunai kormánybiztos működése a Horn-kormány idején, akinek tudtával – nyilván politikai hátszéllel – még a hágai ítélet kihirdetése előtt titkos tárgyalások zajlottak Szlovákiával. A nagymarosi vízlépcső megépítését is tartalmazó, 1997-ben készült megegyezés-tervezet nyilvánosságra került, s a nyomában kipattant politikai botránynak szerepe lett abban, hogy az 1998-as parlamenti választáso?on a baloldal elveszítette kormányzati pozícióját.
Bős–Nagymarostól azóta tartanak a szocialisták. A háttértárgyalás baljós emléke a 2002-es kormányváltás idején is kísértett. A Fidesz nyilatkozatot csikart ki Medgyessy Pétertől: „Új vízlépcsőt nem építünk”. Ezért a halogatást választották: megszüntették a Fidesz-időben működtetett kormánybiztosi hivatalt, menesztették Székely László professzort, de a helyére nem neveztek ki új kormánybiztost. Magyar delegáció híján másfél évig szüneteltek a tárgyalások. Dominik Kocinger, a szlovák kormánybiztos már azzal ?enyegetőzött, hogy ismét Hágába viszi a vitát, ha a magyarok nem ülnek tárgyalóasztalhoz. Erre 2004 elején kormány-meghatalmazotti kinevezést kapott Erdey György, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KvVM) helyettes államtitkára. Az ügyet a tárca hatáskörébe utalták, s a múlt év első hónapjaiban kinevezték a három szakbizottság magyar tagjait.
Azóta a magyar és szlovák tárgyalók három bizottságban az álláspontok újbóli egyeztetésével töltötték az időt. (Nagyjából tehát ott tartunk most, mint a Fidesz-kormány regnálásának végén.) Közben a hazai sajtóban megjelent a kormányzati sikerpropagandának látszó hír: év végére megegyezés születhet. A híresztelés félreértésen alapul – mondja Bartus Gábor, a magyar tárgyalók vezetője a gazdasági bizottságban. Ám a szakbizottságok valóban befejezhetik a munkát legkésőbb a jövő év elejéig. Nekik ugyanis nem az?a feladatuk, hogy minden kérdésben megegyezzenek, hanem az, hogy a legkisebb részletekig rögzítsék a két fél álláspontját.
Csakhogy számos szakkérdésben megmerevedtek a nézetek. A gazdasági bizottságban – korábban végzett számításokat alapul véve – egyebek közt a beruházásban való részvétel arányairól folyik az egyeztetés. De hiába készültek rigorózus számítások, ha a szlovákok a dunacsúni duzzasztót is be akarják számítani, s ezért nem fogadják el a magyarok 30 százalékos részesedéséről szóló javaslatot. Márpedig a bősi termelésből Magyarországot megillető áram mennyiségét csak ez alapján lehet meghatározni. Juhos László, a R?ális Zöldek vezetője szerint évente 1200 gigawattóra járna – 1992 végétől. (Összehasonlításképpen említi: évi 38–40 ezer gigawattóra az ország éves felhasználása). Csakhogy Kocinger nemrég nyilatkozatban erősítette meg: Szlovákia nem ad áramot Magyarországnak mindaddig, amíg nincs megállapodás.
A Duna közös hasznosítására vonatkozó kérdésekben sem sikerült közös nevezőre jutni. A jogi bizottság azon dolgozik, hogy feltárja: 1977 óta milyen változások történtek a nemzetközi jogban, s azokat miképpen lehet Bős esetére alkalmazni. Ebben a munkacsoportban komótosan zajlik a jogi elemzések cseréje, ezt a szlovák fél láthatóan nem kívánja felpörgetni. Az egymásnak kölcsönösen okozott kár, a visszamenőleges kártérítés megállapítása pedig azt feltételezné, hogy az alapkérdésekben megegyezés születik.
KÖLCSÖNÖS ÉRDEKTELENSÉG. Márpedig Szlovákiának nem érdeke, hogy minél előbb lezáruljon a tárgyalás, amíg övé a bősi áram és a Duna vize. A magyar fél egyetlen dolgot tehet: megfelelően kimunkált jogi és gazdasági érvrendszerrel próbálhatja kimozdítani a tárgyalást a holtpontról. A magyar kormány sem sietteti azonban a megállapodást, hiszen Budapestnek mindenképpen veszteséget kell elszenvednie, ennek ódiumát pedig a mostani kormány aligha vállalja. Amennyiben ugyanis belátható időn belül eredményt akarunk elérni, akkor valószínűle? az áramról kell lemondani, és be kell érnünk azzal, hogy a mostaninál több vizet engednek a szlovákok a mederbe.
Most a politikusok arról beszélnek: a szakemberek kezébe kell adni a döntést. Pedig ez a legálságosabb politika. A vízügyi, jogi és energetikai szakemberek nem dönthetnek arról, hogy a két ország hogyan kívánja megoldani a Duna, mint nemzetközi vízi út fenntartását, illetve milyen kompromisszumokra hajlandó a megegyezésért. Végső soron tehát politikai döntésre van szükség: előbb vagy utóbb a két kormányfőnek kell majd megegyeznie. A mostani helyzet alapján inkább az „utóbb” valószínűsíthető.