Én gyerekkoromból, még a harmincas évek végéről, emlékszem arra a Váci és Petőfi Sándor utcára, melyen a cirkalmasan elegáns üzletportálok között a Szürke (valójában drapp) és a Kék Taxi rivális batárjai pöfögtek, az utastér üvegablakkal elválasztva a sofőrüléstől, mely fölött csak egy kis vászontető libegett, oldalt ablaka nem volt. Pár éve még meg lehetett nézni, milyen volt régen egy elegáns belvárosi üzlet, például a Brammer textilszalon mennyezetig faburkolatos belseje (Petőfi és Régiposta sarok). Ez volt a legfinomabb textiles Pesten, még a kommunizmusban is, innét vásároltak, akik adtak magukra.
Mint Király úr is, a neves belvárosi szabó, akinek a szabósága történelmet írt. Itt még K. u. K. egyenruhákat is varrtak (Fürdő utca volt a cím), majd Horthy-tisztek uniformisát (Gróf Tisza István utca volt a cím), 1945-ben Malinovszkíj marsall is fölfedezte, utána pedig a mindenkori pártelit (immár József Attila utca volt a cím, holott a tisztes agg szabómester egyetlen egyszer sem költözött). De azért – ahogy kuncogva mondogatta – jártak hozzá úriemberek is. (Engem ide sorolt.) Gyakran Király bácsitól tudta meg egy-egy főfunkci, hogy hova helyezik át. A fontos elvtárs zakópróba közben elnézően mosolygott – mindaddig, amíg néhány nap múlva meg nem kapta a pártközpontból a végzést az áthelyezésről. Ugyanis a még fontosabb elvtársak is Király úrnál varrattak, és amikor a térdeplő szabó nadrágpróbánál a genitáliák jobb- vagy baloldali elhelyezéséről érdeklődött, a fontos próbaalany e meghitt családisa légkörben államtitkokat is elkotyogott. Ez volt Király úr nimbuszának legfőbb titka. És persze a minőség. Ő a legrosszabb ízlésű pártkorifeust is finom Brammer-féle textilből készült öltönyben járatta.
Ezerkilencszáznegyvenöt után sokáig savanyú utca volt a Váci utca. Már csak ideológiailag is, hiszen ez nem igazán a proletárdiktatúra utcája. Aztán a proletárdiktatúra elkezdte riszálni magát a Nyugat felé. Újra idegenforgalmi embléma lett, majd sétálóutca nyugati mintára. Sok mindent nem tudok róla. De például azt tudom, hogy a 9. szám alatt állt a „Hét Választófejeledelem” vendéglő, ebben volt, a Vigadó felépítéséig a legszebb bálterem, itt hangversenyezett 1823-ban a 11 éves Liszt Ferenc. Helyén az épületet Hild József emelte 1840-ben, és ma a Pesti Színház működik benne. És ha már színházról beszélünk, elmondom, hogy amikor valamikor a hatvanas évek elején bemutatták Szabó Magda Kígyómarás című színdarabját, ez olyan nagy esemény volt, hogy a Váci utca divatos cipészének kirakatában díszhelyen ragyogott egy estélyi cipő, alatta táblával: „Ezt a cipőt viselte Szabó Magda a Kígyómarás premierjén”. Tehát volt idő, amikor egy belvárosi cipésznek egy magyar író volt a büszkesége! Nem mondom meg, hogy manapság kiknek ki vagy mi a büszkesége… Estélyi kígyóbőr cipő helyett legfeljebb egy büdös zokni, mint médiaesemény.
Ilyen és hasonló emlékeket idézve mászkáltunk párommal egy délelőttön a Váci utcában. Már neki is, aki évtizedekkel fiatalabb, sok minden hiányzik (például a nagy lemezbolt a Vörösmarty téren), hát még nekem ekkora idő távolából. De nyár volt, meleg, bábeli nyüzsgés meg hangzavar, ahogy dukál ilyen helyen, én imádom a sokféle, gajdoló emberiséget. (Szent Istvánt követve, aki arra int, hogy fogadjuk el az idegeneket.) És ha az embernek jó a kedve, meg is éhezik. Úgyhogy beültünk a Tavernába, barátságos nagyon, így kinyitva az utcára. Jó ülni egy teraszon, jót enni-inni, és közben nézni az élő embermozit. Ettünk – a dicséretesen hűtött Unicum után – egy nagyon ízletes gulyáslevest, ezt csendesítettük egy Cézár-salátával, én pedig felvidéki vonzalmaimnak engedve még kértem egy sztrapacskát. Több pörc nem ártott volna neki, meg kicsikét érettebb-brindzásabb juhtúró. De azért örültünk az életnek. Mellettünk egykor kitelepült süket aggastyánok üvöltöttek egymással diskurálva. Ők is örültek az életnek. Mert komplikációkkal ugyan, de végül is szép.