Válságban van az unió. Miként hat az európai gazdaságra az alkotmánytervezetet elutasító kettős „nem” és a költségvetési kudarc?
| Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo intézet vezetője. |
– Európában minden illúzió odaveszett. Nyilvánvalóvá vált, hogy teljesíthetetlen az a még 2000-ben fogant ígéret, hogy az unió 2010-re a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb régiója legyen. A lisszaboni stratégia köddé vált, sőt az öreg kontinens az elmúlt években a világ legalacsonyabb növekedési rátájú térségévé süllyedt. Európát ma nem lehet „eladni”, az emberek csalódottá váltak. A nyugat-európai lakosság egyre pesszimistább a bővítéssel kapcsolatban, sokan félnek attól, hogy jólétüket meg kell osztani másokkal. Közgazdászként azt kell mondanom, e félelmeknek van racionális alapjuk. Az alacsonyabb keleti bérek arra késztetik a nyugat-európai vállalatokat, hogy tőkéjüket tőlünk keletebbre helyezzék ki. A nagy bérnyomás outsourcing és off-shore hullámot indított el. Az Audihoz az alkatrész Győrből érkezik, nem pedig Ingolstadtból. Az emberek félnek a munkanélküliségtől.
A német iparban az elmúlt kilenc évben 1,26 millió álláshely szűnt meg.
– Mi lehet a megoldás, hogyan lehet kivédeni a bérnyomás káros hatásait?
– Nem szabad a béreket a mai szinten tartani, teret kell engedni a piaci nyomásnak. Ellenkező esetben egyre nagyobb lesz a munkanélküliség, ami két szempontból is kezelhetetlen. Egyfelől a kormány képtelen fedezni az ebből adódó kiadásokat, másfelől az állástalanok nagy száma társadalmi nyugtalanságot idézhet elő. Mindezt elkerülendő, a fizetéseknek csökkenniük kell. Persze nem minden ágazatban, csak az alacsony hozzáadott értékű szektorokban – ott, ahol nyílt verseny van a német, illetve a magyar, a lengyel, vagy a kínai telephely és munkaerő között.
– Gondolja, hogy politikailag kivitelezhető a bércsökkentés?
– Kétségtelenül nagyon nehéz, de a piacot ez nem érdekli. Ellentételezésként be kellene vezetni a bértámogatást. A jövedelmeknek piaci szintre kell csökkenniük, és annak érdekében, hogy meg lehessen élni ebből a fizetésből, az állam támogatást folyósítana. Eddig ugyanezt az összeget munkanélküli segély címén fizették ki. Ez az egyetlen kiút a mai helyzetből. A másik oldalon viszont – versenyképességünket megőrzendő – a kutatásba és az oktatásba kell beruházni. A magas hozzáadott értékű ágazatokban szükséges a bérszint fenntartása, miközben az összeszerelő üzemeknek versenyezniük kell a kelet-európai vagy az ázsiai munkaerőpiaccal. Az ázsiai kihívás sokkolóan hat a nyugati világra, különösen Európára. A jóléti állam magasan tartja a fizetéseket, munkanélküli segéllyel helyettesíti a fizetést, merevvé téve a munkaerőpiacot. A jóléti állam veszélyben van.
Oroszlánok és gazellák
Mi a közös az oroszlánokban és a gazellákban? Nos, a túléléshez mindkettőnek futnia kell – egymás elől és egymásért. A gazella „tudja”, hogy fürgébbnek kell lennie a leggyorsabb oroszlánnál, máskülönben széttépi az állatok királya. Az oroszlán pedig „tudja”, hogy utol kell érnie a gazellát, ellenkező esetben táplálék nélkül marad. Mindegy tehát, hogy oroszlánról vagy gazelláról van szó: ha fölkel a nap, futni kell.
A fenti példabeszéd nem egy zoológiai tanácskozáson hangzott el, hanem a 4. gazdasági csúcsnak elnevezett müncheni konferencián – az egyik résztvevő, Kóka János gazdasági miniszter szájából. Kóka nem hagyott kétséget afelől, hogy Magyarország a gyorsítás híve. Reform, liberalizáció, dereguláció, transzparens és hatékony állam, infrastrukturális beruházások – ezek voltak a vállalatvezetők (az európai „big business”) és politikusok előtt elmondott beszédének kulcsszavai. „Felnőtt Magyarországon egy generáció, amely úgy véli, nincs időnk még 20-30 évet várni arra, hogy behozzuk a lemaradásunkat.” Miközben Nyugat-Európában a globalizáció és a bővítés okozta változásokat túl gyorsnak tartják, Magyarországon „százból hetvenen” úgy gondolják, túl lassan alakul át az ország.
Mindez zene volt a hallgatóság füleinek. Kóka, valamint az egykulcsos „adóforradalmat” népszerűsítő szlovák szociális miniszter, Ludovit Kanik előadása a gazdasági reformokat sürgető üzletemberek számára amolyan referenciapontként szolgált. Lám, a nyugati politika importálhatna némi lendületet az „új” Európától – utaltak vissza többen a két miniszter előadására. A müncheni gazdasági csúcs immár sokadszor mutatta meg, micsoda szakadék tátong az üzleti elit piaci szemlélete, valamint a jóléti rendszereket konzerválni vágyó társadalmi igények között.
Európa nem tud mit kezdeni a globalizáció kettős (az Egyesült Államok és újabban Ázsia felől érkező) kihívásával, és miközben a politikai lózungok szintjén magáévá teszi a versenyképességi célokat, a részletekben lakozó ördög mindig közbeszól. „Ha mindent el akarunk érni, semmit sem fogunk” – érvelt a határozottabb, világos prioritásokon alapuló politika mellett Edmund Stoiber bajor kormányfő. Wim Kok holland exminiszterelnök, aki a lisszaboni stratégiáért felelős kiemelt csoportot irányítja, úgy véli: nincs más út, radikálisan fejleszteni kell a tudásalapú gazdaságot.
Kell és szükséges. Ezek voltak leggyakrabban elhangzott szavak. A versenyképesebb Európa célját senki nem kérdőjelezte meg, az eszközöket illetően volt némi vita. Például abban, hogy az erőforrás-elosztás a szabad verseny (angolszász szemlélet) vagy az intenzívebb uniós szintű koordináció (francia érvelés) révén lehet-e hatékonyabb.
A konferencia persze rávilágított arra is, hogy az igazi harcot a jóléti rendszerek teljesítményelvű átalakításáról a gazdasági csúcson kívül kell megvívni. Ezt az üzleti elit tudja, a politika azonban egyelőre nem teszi.
Az elemzéseit rendszeresen a német politika rendelkezésére bocsátó öt „bölcs” egyike a laza koordináción alapuló szabadpiaci Európa híve.
– Egy évvel ezelőtt lapunknak azt mondta, hogy nem lehet mindent egyszerre: fenntartani a jóléti államot, kiterjeszteni a szociális jogokat az új tagállamok polgáraira, és teret engedni a határokon átívelő szabad munkavállalásnak (Figyelő, 2004/26. szám). A három cél közül az egyiket fel kell áldozni. Az előbbiekből úgy tűnik, a jóléti állam van a legnagyobb veszélyben.
– A szociális jogok kiterjesztését kellene feláldozni, nem pedig a jóléti államot. A bevándorlókra, az új munkavállalókra nem szabad kiterjeszteni a jóléti szolgáltatásokat, ellenkező esetben összeroppan az állam. Németország óriási pénzügyi nehézségekkel küszködik. Schröder kancellár megölte a jóléti államot, ezért olyan népszerűtlen a választók körében.
– Gondolja, hogy a következő, valószínűleg jobbközép színezetű német kormány e tekintetben sikeresebb lesz?
– Nos, nekik is ugyanezzel a problémával kell szembenézniük. Attól tartok, két-három kormányzati ciklus kell ahhoz, hogy ezt a problémát megnyugtató módon meg lehessen oldani. Két lehetőség van. Az egyik verzió az, hogy a kormány komolyabb reform nélkül elkezd lavírozni a választói akarat és a gazdaságilag szükséges lépések között a meg-, illetve újraválasztása érdekében. Ez csak ideig-óráig működik, bármikor összeomlás lehet a vége, s felelőtlen politika, mert növeli az államadósságot. Ennek alternatívája, hogy őszintén meg kell mondani, nem tudjuk elkölteni azt a pénzt, amit nem szedtünk be, kordában kell tartanunk a közkiadásokat, ezért hozzá kell kezdeni a jóléti rendszerek reformjához. Bármennyire is szeretnék hinni a reformpolitika eladhatóságában, félek, hogy egy komolyabb reformot bevezető kormány végül mégis elbukna.
– Az unió ma sokféle gazdasági rendszer egysége. A német és a francia gazdaság súlyos gondokkal küszködik, a szabadpiaci brit vagy a rugalmasabb skandináv jóléti modell sikeresebbnek tűnik. E rendszereket harmonizálni, vagy versenyeztetni kell?
– Nem hiszem, hogy a koordinációnak sok értelme lenne, mivel Európa ma egyáltalán nem képez zárt egységet, gondoljon csak az Ázsiával folytatott kereskedelemre. A túlzott harmonizáció csak olaj lenne a tűzre, hiszen olyan rendszert védelmezne, ami fenntarthatatlan. Európában az új egyensúly egy generáció múlva áll majd be, amikor például Magyarország ugyanolyan szinten lesz, mint Németország. Most még Európa túlságosan sokszínű. Ma a koordináció végső soron a bérpolitika központi harmonizációját jelentené, ami fenntarthatatlan. A keletnémet példa reprodukciója – a nyugati bérek automatikus kiterjesztése – láthatjuk, nem vezet semmi jóra.
– Lényegében a britek laza kötéseken alapuló Európa-koncepciója mellett érvel, nem?
– Nem tagadom, híve vagyok a brit Európa-politikának.
– És hogyan látja a német-francia tengely jövőjét? Van-e még értelme erről beszélni?
– Volt értelme. A német-francia tengely nélkül nem lenne Európai Unió, nem lenne közös pénz, közös piac, semmi. De ez a tengely meggyengült. Nicolas Sarkozy (a Franciaországban kormányzó UMP elnöke, jelenleg belügyminiszter, a 2007-es elnökválasztás egyik esélyese – a szerk.) úgy véli: a német-francia együttműködés helyét egy Európát irányító belső magnak kellene átvennie, amelyben hat ország – Németország, Franciaország, Lengyelország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország – kapna helyet. A frissen megválasztott kormányfő, Dominique de Villepin azonban újjá akarja éleszteni a német-francia tengelyt. Német állampolgárként engem némi aggodalommal tölt el Sarkozy javaslata, és azt remélem, hogy ismét felpöröghet a német-francia motor. Történelmi távlatból nézve, Európa fejlődésének kulcsa e két ország megbékélése, kooperációja. Másfelől, e két állam sosem fog olyan közel kerülni egymáshoz, hogy az más tagállamokat veszélyeztessen. Ez a legjobb esetben is érdekházasság marad. A két ország kiszámítható együttműködése viszont kell ahhoz, hogy az öreg kontinens tovább fejlődhessen.