Nem kell fejszámoló művésznek lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye, valami nagyon nincs rendjén egy ideje az unió költségvetésével. Ami a legfurcsább: a közös kiadások összege (reálértékben) fordítottan arányos az unió bővítése támasztotta igényekkel és az EU olyan politikai ambícióival, mint a gazdasági növekedés felpörgetése, illetve az, hogy a közösségnek a jelenleginél nagyobb világpolitikai súlya legyen.
Uniós pénzből épült lisszaboni híd.Tülekedés az EU-kasszánál.
HELYBENJÁRÁS. Ez az ellentmondás egyenesen kiáltóvá vált a következő, 2007 és 2013 közötti uniós pénzügyi terv hosszú ideje tartó vitája során. E vita végére elvileg a június 16-17-i csúcstalálkozójukon szeretnének pontot tenni a 25 tagország állam- és kormányfői. Az alkotmányos szerződés franciaországi és hollandiai leszavazása után uralkodónak látszó vélemény, hogy a kudarc hosszabb-rövidebb helyben járásra fogja ítélni az uniót. Ám a pénzügyi tárgyalások fényében úgy tűnik, a kormányok máris elébe mennek ennek, és polgáraiktól függetlenül maguk intézkednek a fékek behúzásáról, amikor korábbi döntéseiket meghazudtoló szűkös büdzsé elfogadása felé haladnak. A szükségesnél jóval kevesebb pénzből ugyanis aligha futja majd minden vállalás teljesítésére, még jobban elidegenítve a közvéleményt, hiszen annak egy sor területen konkrét elvárásai vannak a közösséggel szemben.
A pénzügyi terv egy többéves költségvetési keret, s a tagállamok előre rögzítik azokat a sarokszámokat, amelyekhez aztán az éves költségvetési eljárások során az EU tartani próbálja magát. A dolgok jelenlegi állása szerint a kiadási főösszeget – amiről tulajdonképpen a pénzügyi tárgyalások folynak – történelmi mélyponton rögzítik majd. Az EU soros luxemburgi elnökségének legutolsó, sorrendben negyedik javaslata pénzügyi kötelezettségvállalásként 27 tagországra 2007 és 2013 között 870 milliárd eurós büdzsét javasol, a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,06 százalékát. Ez lenne az az összeghatár, amelynek erejéig az EU költségvetéséből különböző programokra pénzt irányoznának elő – ám amelyhez képest a tényleges kifizetések a valóságban természetesen még alacsonyabb szinten maradnának.
Az elnökség által javasolt kiadási főösszeg több mint 150 milliárd euróval kevesebb annál, mint amennyit az Európai Bizottság az unió céljainak eléréséhez minimálisan szükségesnek tart. Továbbá vészesen közel áll a GNI 1 százalékához (815 milliárd euró), ahhoz az arányhoz, amelyet hat nettó befizető ország – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország és Ausztria – a kezdetektől követel felső határként. Miután a fejőstehén szerepét megunó fő „szponzorok” álláspontja mindvégig megingathatatlannak látszott, a soros elnöki tisztséget az idei első félévben betöltő Luxemburg, és annak kormányfője, Jean-Claude Juncker a kompromisszum elérésének reményében minden egyes költségvetési tételnél kénytelen volt lefaragni a bizottság által javasolt kiadásokból. A legnagyobb veszteséget éppen a versenyképesség javítását célzó kiadások – kutatás-fejlesztés, innováció, transzeurópai hálózatok – szenvedik el, amelyekről mostanában Brüsszelben és a tagállamok fővárosaiban oly sokat papolnak.
DÉLI VÉTÓ? Nem úszta meg az újonnan csatlakozott országok számára kiemelkedően fontos felzárkóztatási (kohéziós) politika sem. Az elnökség a 2007 és 2013 közötti hét év alatt 0,41 százalék helyett csak a nemzeti összjövedelem 0,37 százalékát, vagyis a bizottság 336 milliárd eurójával szemben körülbelül 305 milliárdot javasol az elmaradott, illetve különböző strukturális problémákkal küszködő európai régiók felzárkóztatására. Egyre biztosabbnak tűnik, hogy a csökkentést főleg azon régi tagállamok – Spanyolország, Görögország és Portugália – rovására valósítanák meg, amelyek egészen mostanáig a közösségi felzárkóztatási támogatások fő haszonélvezői voltak. Miközben az új tagállamoknak is kevesebbel kell majd beérniük az általuk reméltnél, a déli országok most szembesülhetnek majd igazán az unió bővítésének számukra hátrányos következményeivel. Egyes becslések szerint Portugália például a jelenlegi felzárkóztatási támogatásainak akár a 20 százalékát is elveszítheti. Emiatt aztán kérdéses is, hogy a spanyolok, a portugálok és a görögök nem vétóznak-e majd meg egy számukra ennyire előnytelen pénzügyi alkut június közepén, amikor az Európai Tanács tagjai a költségvetési sarokszámok eldöntése mellett azért gyűlnek össze Brüsszelben, hogy kiutat találjanak a népszavazási kudarc nyomán előállt válsághelyzetből. (Elemzők egyébiránt a krízist olyan súlyosnak vélik – pláne a vonatkozó brit népszavazás elhalasztásáról szóló döntés bejelentése után -, hogy immár nem zárnak ki egy olyan határozatot a jövő heti csúcstalálkozón, amellyel az állam- és kormányfők befagyasztanák az uniós alkotmánytervezet ratifikációs folyamatát.)
Jean-Claude Juncker. Kompromisszumokra kényszerült.
Az új tagállamokkal viszonylag kegyesebben bánnak a pénzcsapot kezelő nettó befizetők, amelyek a fejlesztési forrásokat az unió leginkább rászoruló térségeire koncentrálnák. Ettől függetlenül az utóbbiaknak is kevesebbel kell majd beérniük, mint amennyit a bőkezű bizottsági javaslat eredetileg kilátásba helyezett. A luxemburgi elnökség annak a szabálynak az eltörlésével kíván pénzt megspórolni az újonnan csatlakozott országokon, amely előírja, hogy egy ország legfeljebb nemzeti össztermékének (GDP) a 4 százalékáig részesedhet a felzárkóztatási (strukturális és kohéziós) alapokból. A 4 százalékos szabály a jövőben csak azokra az országokra lenne érvényes, amelyek fejlettsége (GDP-je) az uniós átlag 40 százaléka alatt van. Azaz a 2001-2003-as adatok alapján az uniós átlag 55-60 százalékán álló Magyarország például már csak maximum nemzeti összjövedelme 3,7 százalékának megfelelő támogatásra tarthatna igényt, ami ugyanakkor nem garantált összeg. Szakértők szerint e bűvészmutatvány révén uniós mércével messze nem nagy összeget, 8-9 milliárd eurót spórolnának meg hét év alatt a tíz új tagállamon.
Idehaza a bizottsági eredeti terve alapján korábban nagyjából 24 milliárd euróra becsülték a közös költségvetésből különböző jogcímeken 2007 és 2013 között Magyarországra jutó támogatások mértékét. A vidékfejlesztési büdzsé és egyéb tételek várható megkurtítását is beleszámolva, valószínűleg nem állunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk, hogy a kompromisszumos javaslatként asztalon lévő költségvetési keret is körülbelül 21 milliárd eurót ígér hazánknak a következő hétéves pénzügyi időszakban.
MAGYAR LOBBI. Még a támogatási keretösszeg nagyságánál is lényegesebb azonban, hogy milyen szabályok mellett lehet majd hozzáférni a közösségi forrásokhoz. Bár kezdetben a magyar kormányon belül sem volt teljes az egyetértés abban, hogy hazánknak kisebb, vagy nagyobb büdzséért kell harcolnia (kisebb költségvetés esetén kevesebb a befizetés is), a hazai tárgyalódelegáció a második felvonásban a kiadási főösszegről folytatott vita helyett inkább arra összpontosított, hogy minél kedvezőbb feltételek álljanak rendelkezésre a pénzek felhasználásához. A fentebb említett 4 százalékos felhasználási limit megőrzése például eleve azt jelentette volna, hogy a kiadási főösszeg nagyságától függetlenül a felzárkóztatási politika területén a pénzünknél maradunk. Most, hogy ez az egyébként sem garantált lehetőség végképp elúszni látszik, Magyarországnak elsősorban arra kell ügyelnie, hogy beleszólása legyen azoknak a GDP-előrejelzéseknek a rögzítésébe, amelyekre alapozva a támogatások maximálisan felhasználható mértékét meghatározzák. Alacsonyabb növekedési előrejelzések esetén ugyanis – ami nem zárható ki – a lehívható összeg is összezsugorodna.
Az is nyilvánvaló, hogy még a legrugalmasabb játékszabályok sem érnek semmit, ha Magyarországon akadozik az intézményi háttér, és nem készül elegendő számú és megfelelő minőségű projekt. Ebből a szempontból különösen fontos lenne, hogy a költségvetési keretet mihamarabb elfogadják, elegendő időt hagyva a jogszabályok elfogadására, és a programok előkészítésére.