Goethe, a költőfejedelem (és egy ideig fejedelmi miniszter Weimarban, rossznéven is vették kortárs írókollégái: előfordul az ilyesmi) 1786. szeptember 3-án kora hajnalban felszállt a postakocsira Karlsbadban, ahol megpihent, útban a rég vágyott Itália felé. A következő jelentősebb állomás Regensburg volt, ahol étkezett is, mégpedig a Fehér Bárányban, a híres (és máig gyönyörű) sok száz éves dunai kőhíd lábánál, szemközt az ugyancsak sok száz éves Wurstküchl, a ma is messze illatozó „Történelmi Kolbásztanya” hírneves bódéjával.
Regensburg előtt azonban a postakocsi lovat váltott Weidenben, az Arany Sas fogadóban, de túl hosszúra nem nyúlhatott a tartózkodás, mert Goethe naplójában a weideni látogatásról ennyi áll: „Weyda Angek. 9. Abgef. Gleich”. Magyarul (Weiden régies nevével): „Weydába megérk. 9, ind. tov. nyomban”. Egy ironikus hajlamú mai német író a könyvében szarkasztikusan hozzáfűzi ehhez: „Azóta számít Weiden Goethe-városnak”. Majd ugyanebben a könyvben azt írja a szerző (Wolf Peter Schnetz), hogy azért lóváltás közben meg is vacsorázott a költőfejedelem. Na már most: vacsorázott vagy nem vacsorázott? Ind. tov. nyomban, vagy nem ind. tov. nyomban? Dolgoznak a kiderítésén a pompás végtermék, a nagy remekmű, az Itáliai utazás irodalmi térképkutatói.
Ebben a bizonyos Weidenben jártam most, a város hagyományos irodalmi napjainak előadójaként. A téma: szerelem és szenvedély az irodalomban. Követik tehát Goethe útmutatását, akinek az Itáliai utazás saját életművében érzéki forradalmat jelentett. Nekem nem esett nehezemre részleteket találni (és felolvasni) munkáimból, minthogy az emberiség eme alaptémájának feldolgozásában abszolút Goethe-követőnek számítok.
Weiden történelmi óvárosa gyönyörű, mint a fent látható fotóból is kiderül. A fénykép fő épülete az Eichamt (mértékhitelesítő hivatal), mindenfajta régi gazdasági és kereskedelmi ügylet kancelláriája. Ebben ma gyönyörű és patinás vendéglő székel, itt találkoztak a programra összegyűlt írók – és ettek is természetesen. A német konyha fantáziátlan és sűrű. De azért vannak remeklései, mint például a peischli zsemlegombóccal, a csülök (Eisbein), a Tafelspitz (osztrák!), vagy a káposztás húsok változatai. Itt ezeket kell enni. Akkor élmény (alvászavarral). Vagy el kell menni a szomszédos göröghöz, egy kis mediterráneum reményében: csakhogy kiderül, hogy az imádott calamari itt pocsék, ízetlen gumi csupán, hiába falja nagy hejehujával a szomszéd óriásasztalnál egy görög óriáscsalád. A németeknél irigylésre méltóan nagy a spárgakultusz, nálunk ezt a legnemesebb csemegét alig becsülik. A weideni Ratskellerben például valósággal szétolvad a szájban. Míg más vendéglőben kétujjnyi vastag, malacsültnek nevezett óriásdisznót raknak elénk. „Ebben túl sok az állat” – állapítjuk meg feleségemmel közösen, és otthagyjuk az egészet a tányéron. És Goethe Itáliájára vágyunk mi is, ahol az ételek, még a pasták is, lábujjhegyen libegve járnak.