A Kádár-korszak az elitekkel és a „kisemberekkel” kötött három-három kompromisszumon alapult. A hatalom „modernizációs ajánlatot” tett a magyar társadalom elitjeinek. A vállalati vezetőknek és a szakértelmiségnek ajánlott kompromisszum: „Autonómiátok, anyagi és szellemi függetlenségetek annak arányában fog nőni, minél inkább hatékonnyá és működőképessé teszitek vállalataitokat és szövetkezeteiteket!” Együttműködést ajánlottak az agrár- és vidéki elitnek a nagyüzemek és a kisüzemek összeépítésére, az agrárgazdaság egyidejű modernizációjára. Megalkudtak a kulturális és tudományos elittel: „A tiltás, a tűrés és a támogatás határait együtt alakíthatjuk ki. Egyike lehetünk a szellemileg legszabadabb országoknak, ha együttesen folytatunk partizánharcot a szovjet külső és a hazai belső keményvonalasok ellen.”
A „kisemberekkel” kötött kompromisszumok: „Én politizálok fenn, te termelsz és fogyasztasz lenn – nem bántjuk egymást.” A közterek a hatalomé, a magánterek a magánosoké. Kiszámítható, bejárható személyes karrier utak, kiterjeszthető személyes tulajdon – ház, autó, telek -, belátható családi jövő. Fogyasztói forint-nacionalizmus. Az ember büszke lehet magyarságára, forintjára, útlevelére, mindarra, amit önmaga, és amit országa elért. Öntudatos kisember, aki maga erejéből győzte le „versenyben”, a keletnémet, az orosz, a szlovák, a határon túli magyar kisembert.
LENGYEL LÁSZLÓ politológus, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója
JÓLÉTI HAZUGSÁG. A hatvanas években a modernizáció összekapcsolódott a piaci szocializmussal. A liberalizációs hullám következménye: javuló versenyképesség és növekvő egyenlőtlenség. Erre válasz a hetvenes évek visszafordulása: a hatalom beleszeret az államba, a magánember a fogyasztásba. Recentralizációs hullám. Ellenreform. Állami programok a vállalati fejlesztésre, a szociális ellátásra, lakásépítésre, városközpontok kialakítására. Árat nem, csak bért emelünk. Túlvállalás. Belső erőforrások helyett eladósodás. A rendszer elfogadottsága jóléti hazugságon és anyagi kompenzáción alapult. A nyolcvanas években a kádári kiegyezés előbb megrokkant, majd 1989-re összeomlott.
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalás és az 1990-es Antall-Tölgyessy megállapodás egyensúlyi rendszert célzott meg. Nincs bosszú, a korábbi erős csoportok befolyása, megváltozott formában, de fennmarad. A létrehozott rendszer patrícius demokrácia. A módosított alkotmány lehetővé tette, hogy hatalmak és ellenhatalmak, súlyok és ellensúlyok jöjjenek létre. Ennek a kényes és törékeny egyensúlynak köszönhetően a többség nem zárhatja ki a kisebbséget, az erősebb nem semmisítheti meg a gyengébbet.
A harmadik köztársaság kompromisszumos rendszere azt üzente a politizáló értelmiségnek: „Foglald el a pártokat, a parlamentet és a köztereket, valósítsd meg eszméidet, képviseld érdekeidet és küldőid érdekeit!”. A szakértelmiségnek ezt sugallta: „Tiétek az alkotmányos nemzeti intézmények, elfoglalhatjátok a köztereket ellenőrző köztereket: a jegybankot, az Alkotmánybíróságot, a Legfelső Bíróságot, a Legfőbb Ügyészséget, a közmédiumokat.” Nem feledkezett meg a gazdasági elitről sem: „Spontán privatizálhatsz, illetve megtarthatod az így szerzett javakat. Vagy válj autonóm menedzserré nemzetközi tulajdonú vállalatoknál, bankoknál!”
A kisemberekkel kötött kompromisszum a kádári megállapodás meghosszabbítása: „Légy türelmes, mert a piacgazdaság bevezetése nem lesz könnyű, de sikeres lesz, és hamarosan gyorsan fog nőni életszínvonalad. Az Európai Unió teljes jogú, jómódban élő polgára leszel.” A második liberalizációs hullám 1989 és 2000 között átvitt minket a nyugati partra. De kiderült, hogy modernizáció és egyenlőtlenség, piacgazdaság és társadalmi igazságtalanság együtt jár. A rendszerváltó ígéretek nem teljesíthetők. A Bokros-csomag eloszlatta az illúziót, hogy az európai versenyképesség mindannyiunk számára lehetséges. Nőtt a létbizonytalanság. Kiéleződött a Budapest-vidék, a fejlett-fejletlen régiók, a Pannónia-Hunnia, nagyváros-kisváros és falu ellentét. Egyre nyilvánvalóbbá váltak az átmenet, és a fejlett országokkal való verseny problémái és óriási költségei. Az EU-hoz való csatlakozásért folyó versenyben relatív pozíciónk romlott.
Az 1996 és 2001 közötti magas és fenntartható gazdasági növekedés, az „aranykor” nem teremtett politikai és társadalmi kiegyezést. Az Európai Unióba nem konszolidált, hanem megosztott társadalommal léptünk be. A pártok megroggyantak. Elfogadottságuk erkölcsi, anyagi és szellemi tartalékai kimerültek. Az 1989/1990-es kiegyezés alapjai megrendültek. Konszolidáció helyett állandósult a harc a politikai osztályon, a szakértelmiségen és a gazdasági eliten belül. Szakadék tátong a rendszerváltó – kifáradt – elitek, és a megosztott társadalom között. A második recentralizációs hullám 1998-tól szavakban, 2000-től tettekben is megnyilvánult. Az egyenlőtlenségre, a társadalmi versenyképesség romlására válaszul, a politikai osztály jobboldali része ismét megszerette az államot. Visszatért a fejlesztő nemzetállam mítosza és valósága. Kiéleződött a politikai és a gazdasági (állam)hatalomért folyó küzdelem. A fél-prezidenciális kormányzás, a parlament visszaszorításának mozzanatai jelentek meg a politikában. A recentralizáló körbe 2002-től a baloldal is belépett. A rendszerváltó puha demokrácia helyén kialakult a populista kemény demokrácia, amely konfliktus-alapú. A politikai és gazdasági életet zéróösszegű játszmának tekinti, ahol a többségnek mindig igaza van, és joga van ahhoz, hogy a kisebbség jogait csorbítsa.
A stratégiai pontokat vagy mi birtokoljuk, vagy ők. Lehetetlen kisebbségben maradni, mert akkor eljön a vég. Vagy ők, vagy mi, vagy a külföldé a jövedelem, vagy a miénk, vagy övék a sajtó, vagy a miénk. Vagy ők győznek le minket, és akkor minden elveszett, vagy mi győzzük le őket, és akkor a győztes mindent visz. A baloldalon éppúgy megjelent a bizalmatlanság a többségi választóval szemben, mint a jobboldalon. Fokozódott a hatalom központosítása, korlátozódott az alkotmányos intézmények és az önkormányzatok autonómiája s ennek következtében a súlyok-ellensúlyok rendszerének szerepe. Adjatok nekünk kétharmadot, és létrehozzuk az új alkotmányt. Megteremtjük a negyedik köztársaságot. Az uralom középpontja nem a parlament, hanem a végrehajtó hatalom. Erős elnök. Nem leszünk minden ciklusban kiszolgáltatva a választóknak.
Megérkeztünk a nem-liberális demokrácia határvonalához: a demokraták nem liberálisok, és a liberálisok nem demokraták. A demokraták nem kívánják elismerni a kisebbség jogait, korlátozni kívánják a szabadságokat a többség nevében és felhatalmazásával. A liberálisok egyre jobban tartanak a választóktól, akik veszélyeztetik a szabadságokat, a modernizációs változásokat. A nagy pártok mozgalmasítják magukat. Újra meg újra a „néphez fordulnak”. Utca, népszavazás, mozgósítás, illetve korrupciós alku lép a nyílt és számon kérhető, parlamentáris vita és kiegyezés helyére. A felek egymással, egymás ellenében határozzák meg magukat. Vagy ő, vagy én. E „két Magyarország” között nincs lehetőség a kiegyezésre.
Új kiegyezésre, békés és dinamikus fejlődésre csak akkor van lehetőség, ha elfogadjuk azt, hogy nincs két Magyarország, nincs ebben az országban egyetlen éles választóvonal. Szakadék csak a politikai osztály és a szellemi elit világát választja ketté. A valóságban Magyarországok vannak, számtalan közös és eltérő érdekű és értékrendű társadalmi csoport, réteg, formáció. Nincs Nagy Konfliktus és Nagy Kiegyezés. Töredékekből, szilánkokból, puzzle-darabokból rakható ki a magyar társadalom. Ennek megfelelően, csak magyar-magyar megállapodásokból születhet meg az európai, parlamentáris köztársasági Magyarország. A „nagy Koncert”, miként Széchenyi nevezte valaha, annak belátására épülhet föl, hogy a XX. században Magyarországok jöttek létre a magyar határokon belül és kívül, amelyek között új társadalmi szerződésre, számtalan kiegyezésre van szükség. Az egyik Magyarország más, mint a másik, de nem jobb, vagy rosszabb. Nincs egyenlőbb kis Magyarország, csak egyenlő Magyarországok.
SZÉTSZAKÍTVA. Választóvonal húzódik Budapest és a vidék, a fejlett Pannónia és a fejletlen Hunnia, a nagyvárosok és a kisvárosok/falvak, az anyaország és a határon kívüli magyarok, a hívők és nem-hívők, a munkaadók és munkavállalók, a többség és a kisebbség között. De társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális határvonalak húzódnak Budapesten belül is, és természetesen nincs olyan, hogy „vidék”: a fejlett Pannóniában találunk osztrák és lombard városokat, mellettük ukrán és román falvakat, a fejletlen Hunniában pedig váratlanul feltűnnek európai falvak és kisvárosok. A vállalkozókról kiderül, hogy függő munkavállalók, és a „munkavállaló menedzserekről”, hogy gazdag tulajdonosok. Kis Magyarországok, töredék értékekkel és érdekekkel, eltérő nyelvekkel, szokásokkal, emlékekkel, hitekkel, jelentős vagyoni és jövedelmi különbségekkel.
Beérkeztünk Európába. Szembesülünk azzal, hogy a magyar társadalom egyes csoportjai az európai társadalom részei. A szuverén nemzetállami Magyarország immár formálisan se abroncsozza öszsze a széttartó Magyarországokat. Megérett az idő e Magyarországok más típusú kiegyenlítésére. Mik a lehetőségek, mik a teendők?
Le kell bontani a tekintélyelvű állam állványzatát, a zéróösszegű játszma neurózisát. Helyre kell állítani a többpárti, kisebb, szakértői támogatással működő parlament tekintélyét, az alkotmányos intézmények autonómiáját, a súlyok és ellensúlyok érzékeny egyensúlyát. Az erős miniszterelnöki hatalmat szakmailag színvonalasabbá tevő, kollegiális kormányzást kell kiépíteni. Az európai térben komoly szerepet kell kapniuk a munkavállalói és munkáltatói érdekképviseleteknek, az ipari kapcsolatoknak. Az önkormányzatok státusát újra kell gondolni. Nagyobb közigazgatási centralizációra és ugyanakkor nagyobb pénzügyi autonómiára van szükség. Szolgáltató államot kell kiépíteni, amely elsősorban az embertőke és a versenyképesség növeléséért felelős. Új társadalmi szerződést kell kötni. A fenntartható növekedés többletbevételeit az eddiginél egyenlőbben kell elosztani; részesülniük kell belőlük a szegényebb sorsúaknak is. Új magyar-magyar kiegyezésre van szükség a határon túli magyarokkal.
Nem egymástól, önmagunktól kell félnünk. „Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, a lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani” – írja Márai Sándor. „Félek önmagamtól, minden eszközzel védekezem magam ellen, fegyelmezem, és ha kell, megfélemlítem, sőt büntetem magam. De ki az erősebb? Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.” Saját énünkkel jussunk dűlőre. Kik vagyunk? Merre tartunk? Mire vagyunk képesek? A kompromisszumot először magunkkal kötjük meg, s csak másodszor egy rendszerrel.
