Kényelmetlen kényszerzubbonyba varrta az eurózóna tagjait Theo Waigel, a német kormány korábbi pénzügyminisztere, akinek ösztönzésére a tagállamokra költségvetési szigort ráerőltető Stabilitási és Növekedési Paktumot az 1990-es évek közepén létrehozták. A sors furcsa fintora, hogy tavaly novemberben részben éppen egy német pénzügyminiszter, Hans Eichel adta meg a kegyelemdöfést a rugalmatlansága miatt ezerszer bírált paktumnak. Francia kollégájával összefogva Eichel elérte, hogy az uniós kormányok felfüggesszék a laza költségvetési fegyelem miatt a két országgal szemben indított eljárást.
TÖBB TAG, TÖBB GOND. Az ügy azonban ezzel még nem ért véget. Az Európai Bíróság július 13-án hoz ítéletet az Európai Bizottság keresetéről, amelyben utóbbi a kormányok tavaly novemberi döntésének megsemmisítését kérte. Miközben a bíróság döntését méltán övezi felfokozott érdeklődés, ma már kevesen vitatják, hogy egy, a bizottság igazát akár a legmesszebbmenőkig alátámasztó ítélet sem változtatna érdemben a helyzeten. Ennek egyik, cseppet sem mellékes oka az, hogy az EU kibővülése után a következő években az eddiginél is több országnak gyűlik majd meg a baja a költségvetési előírások tiszteletben tartásával. A jelenlegi eurótérség egészét tekintve a GDP 2002-ben mért 2,3 százalékáról 2003-ban 2,7 százalékra nőtt a költségvetési hiány. Tavaly a mai 25-ből már 11 EU-tagállamnak volt nagyobb deficitje a GDP 3 százalékos referenciaértékénél, és Brüsszel előrejelzései szerint a javuló növekedési kilátások ellenére a 2004-es és a 2005-ös évek sem ígérnek sok jót.
Éppen ezért Joaquín Almunia, az Európai Bizottság gazdaságért és pénzügyekért felelős tagja néhány napja újabb tanújelét adta annak, hogy nem érdemes a végsőkig ragaszkodni olyan játékszabályokhoz, amelyeket a tagállamok nem tudnak és nem is akarnak betartani. Azaz, az euró tartóoszlopának szánt stabilitási paktum – amely nem engedi, hogy bármely tagország felelőtlen költekezésével bajt hozzon a többiek fejére – küszöbönálló reformja mára kész ténynek számít. A kérdés csupán az időzítés, s persze az, hogy hol és mennyire nyúljanak hozzá az elavult paragrafusokhoz. Az Európai Bizottság szerint továbbra is szükség lesz olyan moderáló eszközre, amely kordában tartja a tagállamok költségvetési kiadásait. „Ha nem lett volna érvényben a stabilitási paktum, az 1994 és 2003 közötti időszakot nézve az elsődleges költségvetési hiány összességében 0,8 százalékkal, a teljes államadósság pedig 8 százalékkal lett volna magasabb az Európai Unióban” – válaszolja Almunia azoknak, akik a rendszer alapjait támadják. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a rossz gazdasági időkben terhessé váló paktumra nem fér rá egy alapos fiatalító kúra. Bár a konkrét javaslatok kidolgozása már a következő, novemberben hivatalba lépő végrehajtó testületre marad, Almunia előre megnevezte a szerinte legsürgetőbb változásokat.
A paktum várhatóan elnézőbb lesz a tagállamokkal szemben, ha nehéz (világ)gazdasági időkben duzzad fel a költségvetés hiányuk, cserébe viszont arra fogja ösztönözni őket, hogy kedvező klíma esetén gondoljanak a jövőre. Az Európai Bizottságnál rámutatnak: számos tagállam mostani nehézségei arra vezethetők vissza, hogy 1999-ben és 2000-ben, a legerőteljesebb gazdasági növekedés idején elmulasztották a szükséges reformokat. Brüsszel arra is késznek mutatkozik, hogy a középtávú költségvetési célok meghatározásakor jobban figyelembe vegye az egyes országok sajátos körülményeit. Az alacsonyabb államadóssággal és stabil államháztartással rendelkező országok például nagyobb mozgásteret élveznének a költségvetésük kiegyensúlyozásában. „Az eseti alapon történő megközelítés különösen aktuálissá vált most, hogy a bővítés folytán megnőttek a tagállamok gazdaságai közötti különbségek” – húzza alá a gazdasági és pénzügyi biztos.
PONTOSÍTÁS. Almunia szerint a bizottságnak a gazdasági folyamatokat is jobban figyelembe kell vennie, amikor kiigazításokra vonatkozó ajánlásokat fogalmaz meg azoknak a tagállamoknak, amelyek ellen eljárás indult a túl magas hiány miatt. A biztos elismeri, hogy a túlságosan kötött szabályok miatt a testületnek időnként akkor is fel kellett lépnie egyes tagállamok ellen, amikor egyébként számos mentő körülmény volt felhozható mellettük. „Ezért valószínűleg pontosítani kell majd a deficiteljárás szabályaira vonatkozó egyes fogalmakat” – vetíti előre a spanyol bizottsági tag.
A stabilitási paktum reformja azonban önmagában nem elégséges a gazdaságpolitikai koordinációt övező bizonytalanság kiküszöbölésére. A bizottság a jelenleginél erőteljesebben összhangba kívánja hozni az uniós szintű költségvetési eljárást a nemzeti büdzsék tervezésével és elfogadásával. A problémák egyik eredendő oka ugyanis az, hogy a tagállamok nem érzik magukénak az EU-szintű gazdaságpolitikai koordinációt. Ezen talán segíthetne, ha az uniós folyamatot az első félévbe szorítanák be, hiszen a nemzeti költségvetéseket általában ősszel vitatják meg és fogadják el.
A július 13-i bírósági döntés egy másik krónikus probléma értelmezésében is segíthet – ha a megoldásában nem is –, nevezetesen abban, hogy „ki is viseli a nadrágot” az EU-ban a gazdaságpolitikák egyeztetésének folyamatában: a bizottság vagy a tagállamok? Brüsszel azt szerette volna, ha a nemrég elfogadott uniós alkotmány szélesebb jogköröket ad számára a stabilitási paktum érvényesítésében. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis a kormányok már minősített (kétharmados) többséggel felülvizsgálhatják a bizottság deficiteljárás elindítására és kiigazító intézkedések megtételére vonatkozó ajánlásait. A javaslattételi jog ezzel szemben azzal a következménnyel járt volna, hogy a tagállamok csak egyhangúlag másíthatnák meg Brüsszel „rendeléseit”. Az alkotmányos szerződés végleges szövege salamoni döntéssel csak szerény javulást idéz elő az Európai Bizottság helyzetében. A túlzottan nagy költségvetési hiány megállapítására Brüsszel ugyan javaslatot tehet majd, ám a következtetések levonásának jogát lényegében már maguknak tartják fenn a tagállamok, amelyek – közös érdekek ide vagy oda – szeretik saját kezükben tartani fiskális politikájukat.