Gyönyörű az a palota a belvárosi Károlyi Mihály utcában. És jó, hogy az ő nevét viseli a palotája előtt futó utca, így dukál. Mivelhogy a magyar történelem nagy arisztokratáinak egyike ő, s még ha Széchenyi István formátumát aligha érheti el bárki más, Károlyi Mihály is ugyanaz a szellemi-erkölcsi génvonal. Ő is élhetett volna békén és fejedelmien hatalmas birtokaiból a feudális Magyarországon, de lelkiismerete szerint úgy döntött az első világháború végén, hogy a hárommillió koldus országában inkább szétosztja földjeit. És úgy döntött, hogy életét egy demokratikus Magyarország megteremtésére áldozza. Ez első ízben jó sokára, csak 1990-ben született meg. Mármint intézményeiben, berendezkedésében. De még nem született meg a fejekben, a lelkekben, a mentalitásban. Nem igazán tudunk élni szabadságunkkal és demokráciánkkal. Mintha nem bírnánk meglenni tekintélyuralom nélkül. Ám előbb-utóbb meg fogjuk szokni, honfitársaim, a demokráciát, ebben bizonyos vagyok. Ez itt most még a pattanásos pubertáskor, de fel fogunk nőni. És elkerülhetetlenül meg fogjuk tanulni, hogyan kell viselkedni Európában a demokrácia közterein.
De térjünk vissza a Károlyi-palotához. Mennyi közöm volt diákéveimben ehhez a környékhez, 1946 és 1950 között! A Károlyi-kert mögött, a Magyar utca egyik kisebb palotájába jártam társaságba meg udvarolni. (Mellesleg ugyanebben az utcában működtek akkor még a legelőkelőbb nyilvánosházak is, de én részben anyagi, részben szerelmi helyzetem miatt nem oda jártam.) Akkoriban nyáron a Károlyi-kertben legendás hangversenyek voltak, világsztár karmesterekkel és szólistákkal: micsoda szenzáció volt ez a háború nyomorúsága után! Aztán jött egy nagy szünet, az én életemben is. És már csak arra emlékszem, hogy a szelídülő pártállami években odaköltöztették a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Csendesen, alaposan, hasznosan, különösebb attrakciók nélkül működött. A palota állapota pedig egyre romlott. Végül a kilencvenes években nagyszabású, multikulturális terv készült “A Magyar Irodalom Háza” létrehozására. Az épületet szépen rendbe hozták, könyvesbolt létesült a kaputól balra, és az egyik udvari szárnyban megnyílt a Károlyi Étterem és Kávéház. Igaz, néhány évre egy békétlen politikai intermezzo megtűrt albérlőt kreált saját otthonában a Petőfi Irodalmi Múzeumból, de tavaly az újjászületett palotában újra elfoglalhatta méltó helyét. És a hányatott évek mintha jót tettek volna neki, mert most az alapvető tudományos munka mellett színes és színvonalas kulturális programot is kínál, vitalizálódott az intézmény.
Ennek az új arculatnak fontos eleme a Károlyi Étterem és Kávéház. Noblesse oblige: ebben a házban éttermet sem lehet akárhogy kialakítani. Ide stílus kell és színvonal. Komoly kifogás nem is érheti a tervezőjét, de én azért kicsit hangsúlyosabban historizáltam volna (igaz, nem is vagyok belsőépítész). Világításnak régi, nagy csillárok kellenének, és az asztalokhoz antikizáló lámpák. Több hangulati elem, több rekvizitum. De nyáridőben varázslatos a park, az árnyékos terasz. Csoda egyébként az egész csendes sziget az autózajos belváros kellős közepén.
A kilencágú-koronás grófi étlap gazdag, no meg előzékeny: a forint mellett ott áll euróban is az ételek ára. Jó parasztosan indítja a hideg előételeket: magyaros hideg libamáj zsírjában, lilahagymával. Lehet, hogy gróféknál ez a lilahagyma túlzás, mégis jó, hogy van. A levesek közül a fóti tárkonyos szarvas ragulevest választottam, rozscipóban tálalva. Kifogástalan. A meleg előételek között (főételnek szánva) feltűnt a sherrybe áztatott sárgadinnye gourmand sonkával, kéksajttal, csőben sütve, de aztán az igazán gazdag és változatos főétel-kínálatból végül a grillezett báránycombot választottam dijoni mustármártással, juhtúrós káposztás palacsintával. Nagyon ki van találva, csak győzzük megemészteni. A kívánatos édességekről nem tudok beszámolni, mert közben kilencágú korona nőtt a gyomromban.