Varsó voksai

Schröder Millert hallgatja egy konferencián. Ismét figyelnek egymás szavára.

Varsótól csendes, pragmatikus, de a lengyel érdekeket szem előtt tartó, és a majdani Európai Unió hat legnagyobb államának egyikeként az őt megillető pozíciót megerősítő tárgyalási taktikára kaptak mandátumot a lengyel képviselők az uniós alkotmányt kidolgozni hivatott Európai Konventben. Hogy mi lett mindebből? Csendesnek semmiképpen nem mondható a delegáció, hiszen immár egy hónapja a lengyel elképzelésektől visszhangzik Európa. Pragmatikusnak is nehéz lenne nevezni a lengyel álláspontot, hiszen az eddig – mintegy a “Nizza vagy halál” jelszó jegyében – hajthatatlannak bizonyult az olyan kulcskérdésekben, mint például a tagországoknak jutó szavazatok megoszlása. Ezzel a tavaly decemberi EU-csúcson Spanyolország mellett éppen Lengyelország vált az európai alkotmány elfogadásának egyik legfőbb akadályává.

NÉPSZERŰTLEN SZEREP. A stratégia harmadik eleme, a nemzeti érdekek képviselete mindazonáltal teljesült. Kérdés azonban, mennyire előnyös ez az ország megítélése szempontjából. Az elmúlt hónapok fejleményei nyomán a lengyelek megítélése az unión belül “a kötözködős” és “a reformok akadályozója” minősítésekkel bővült, ami sokak szemében megkérdőjelezi Varsó külpolitikájának helyességét. Tagadhatatlan, Lengyelország meglehetős sikerrel biztosította magának az európai középhatalmi szerepet. Csakhogy ez a valóságban azt jelenti: már Berlin és Párizs is komolyan foglalkozik a lengyel “problémával”, olyannyira, hogy a három ország által 1991-ben Weimarban megkötött stratégiai szövetség bő egy évtizednyi szendergés után mára szintén fontos konzultációk terepévé vált. A rendíthetetlen magatartás Lengyelországban is társadalmi vitát indított el, és az értékelés belföldön sem egyértelműen pozitív. Míg a kezdetekkor a hanyatló csillagú Leszek Miller miniszterelnök népszerűségének jót tett a harcos európai “ellenállás”, pártját ma már ez sem mentheti meg a jövő évi választási kudarctól. Talán csak egyetlen olyan lengyel politikus van, aki megértette, hogy ma már mind a belpolitikában, mind a külpolitikában szükség van az álláspontok közelítésére: a kompromisszumok nagymestereként ismert Aleksander Kwasniewski államfő.

Maastricht nevében

Az Európai Unió pénzügyminisz-tereinek tavaly november 25-i döntése értelmében nem indult eljárás Németország és Franciaország ellen. Pedig e két ország költségvetési hiánya huzamosabb ideje meghaladja a maastrichti konvergencia kritériumok között meghatározott 3 százalékos mértéket. A növe-kedési és stabilitási paktum szerint ilyen esetben akár pénzbüntetés is kiszabható a vétkes országokra. Nem így történt. Ezzel az ügynek akár vége is lehetett volna, hiszen az Ecofin (a pénzügyminiszterek rendszeresen összeülő tanácsa) nem indított eljárást, azonban mégis sejthető volt, hogy nem marad ennyiben a dolog. Nem is maradt.

Az Európai Bizottság múlt heti ülésén úgy határozott: jogi úton szerez érvényt az euró stabili-tását célzó rendelkezéseknek. Egyik oldalról érthető a bizottság döntése, hiszen elég nehéz lenne érvényt szerezni bármiféle előírásnak akkor, ha azt senki sem tartja be. Másfelől viszont egyre inkább szükségessé válhat a paktum felülvizsgálata, amit az idézett bejelentéssel egy időben, ha árnyaltan is, de kifejezésre juttatott a brüsszeli bizottság.

Már hosszú ideje vita folyik arról a közgazdászok között, mi legyen a stabilitási és növekedési paktum sorsa. A vita középpont-jában az áll, hogy gátolja, vagy szolgálja-e a két követelmény-rendszer az unió gazdasági növekedését. Ebben a vitában azonban nemcsak szakmai érvek, hanem – természetes módon – politikai igények is megfogalmazódnak. Azok az országok, amelyek nem kis áldozatot hoztak költségvetési hiányuk csökkentése érdekében, most joggal méltatlankodnak, míg azok, amelyek nem feltétlenül tettek meg mindent, a gazdasági növekedésüket féltik.

A maastrichti kritérium megfogal-mazásakor az infláció tűnt az egyik legnagyobb, a gazdasági növekedést gátló veszélynek. A konvergencia kritériumokat úgy tervezték meg, hogy az a bevezetés nehézségein túl, a jövőbeni egységes valuta védelmét, az inflációmentes növekedést szolgálja.

A világ azonban megváltozott. Most már nem (csak) az infláció az első számú veszélyforrás, hiszen a világ három legerősebb térségéből (Egyesült Államok, EU és Japán) kettőben deflációs veszély fenyeget. Ahhoz, hogy az unió meg tudja valósítani kitűzött célját – miszerint tíz éven belül a világ legerősebb gazdasági térségévé váljon -, a jelenleginél kissé rugalmasabb gazdaságra van szükség.

A maastrichti szerződésben és a stabilitási és növekedési paktumban megfogalmazott kritériumok betöltötték a nekik szánt szerepet, megérett az idő a változásra. A jelenlegi állapot azt a kilencvenes években (és napjainkban is) hódító neoliberális közgazdasági irányvonalat konzerválja, amellyel szemben – főleg az Egyesült Államokban, de az öreg kontinensen is – egyre több kritika fogalmazódik meg.

Amennyiben az Európai Bizottság nem csak a jogi igazságkeresést határozta el, hanem elszánta magát a paktum felülvizsgálatára (és e kijelentés nem marad meg csupán a retorika szintjén), akkor bölcs döntést hozott. Ha viszont nem kezdődik el egy rugalmasabb (nem feltétlenül engedékenyebb!) szabályrendszer kidolgozása, akkor hosszú távra konzerválja a lassú gazdasági növekedést azon országokban, amelyeknek köszönhetően ma létezik az Európai Unió.
SZAKASITS GYÖRGY

Az Európai Konvent alkotmánytervezete azzal gerjesztett újabb feszültséget az unió jelenlegi, illetve jövőbeli, más részről a kis, illetve a nagy tagállamai között, ahogyan az intézményi kérdéseket próbálta rendezni. A konvent ugyanis több területen számottevő változtatásokat javasolt a 2000. decemberi nizzai csúcstalálkozón elfogadott rendszerhez képest. A legfőbb konfliktust a Tanácson belül érvényes szavazati arányok átrendezése okozta. Az alkotmánytervezetben szereplő verzió a nagyobb tagállamoknak kedvez, olyannyira, hogy a kis- és közepes államok súlya még a nizzai szerződésben meghatározott keretekhez képest is csökkenne. Az intézményi javaslatok elfogadása leginkább Spanyolországot és Lengyelországot érintené hátrányosan.

A lengyel delegáció számára már a kezdetektől elfogadhatatlanok voltak a konvent elképzelései. A küldötteknek éppen ezért a Szejmtől kapott felhatalmazásuk alapján akár a vétó alkalmazásával is védeniük kellett a nizzai szavazati arányokat – amit végül Leszek Miller miniszterelnök a brüszszeli csúcson meg is tett. A hivatalos indoklás úgy hangzott, hogy a lengyel állampolgárok a nizzai rendszer tudatában szavaztak a csatlakozás mellett a tavaly júniusi népszavazáson, a feltételek utólagos megváltoztatása törvénytelen lenne. Emellett azonban Lengyelország az intézményrendszer szervező elvének megváltoztatásával sem értett egyet, mondván, az Európai Unió államok uniója, amelyben nem lehet a demográfiai tényező a legfontosabb szempont. Annak idején egymástól különböző államok kezdték el Európában az integrációs folyamatot, a kontinens polgárainak képviseletére pedig az Európai Parlament szolgál. Míg az utóbbi esetében a népességszám alkalmazása természetes, az államokat képviselő Európai Tanácsban a demográfiai kritérium ennyire direkt figyelembevétele nem indokolt. Varsó továbbá attól is tart, hogy az új rendszer teremtette politikai egyenlőtlenség konzerválná a gazdasági kettéosztottságot Európa két felén, rontva az újonnan jövő szegényebb országok érdekérvényesítő lehetőségeit az unió intézményeiben.

NÉMET NEM. Csakhogy a másik oldal minden jel szerint legalább olyan tántoríthatatlan. Németország a legnépesebb tagállamként immár nem hajlandó az örök megalkuvó szerepét játszani az Európai Unión belül, s gazdasági súlyának megfelelő politikai szerepre vágyik. A népességszámon alapuló kettős többség elvének támogatásából a Gerhard Schröder vezette szociáldemokrata-Zöldek koalíció persze már csak azért sem kíván engedni, mert az idén több tartományi választáson is helyt kell állnia, és égető szüksége van arra, hogy valamilyen módon növelje igencsak megcsappant népszerűségét. Jacques Chirac francia elnök pedig az iraki háború kapcsán megosztottá váló európai álláspont láttán érezte úgy, hogy a tagországok egységes álláspontja kialakításának prioritásnak kell lennie az európai intézményrend-szerben, így ennek érdekében hazája rovására akár a német-francia szavazati egyenlőségről is hajlandó volt lemondani. A kettős többség Franciaországot hátrányosan érintené ugyan, de a nagy országok döntése egyszerűbbé válna.

Mindazonáltal a két oldal hajthatatlansága által előidézett decemberi brüsszeli fiaskó elgondolkodtatta Európa vezetőit. A közeledés minden jel szerint megkezdődött. Romano Prodi európai bizottsági elnök például az elmúlt hetekben különböző európai fórumokon többször is figyelmeztetett: a megegyezés halogatása a kétsebességes Európa kialakulásához vezethet – azaz egy belső mag elszakadásához a többi, az integrációt lassabban megvalósító tagországoktól. Az unió soros elnökségét január elsején átvevő Írország miniszterelnöke, Bertie Ahern még elvben sem hajlandó foglalkozni az unió ilyen megosztásával, ehelyett a kompromisszum szükségességére hívta fel a figyelmet, és már az első napoktól igyekezett aktív közvetítői szerepet kifejteni. “A késlekedés a hitelességünket rombolná le, és meggyengítené az álláspontunkat” – húzta alá Ahern, milyen fontos, hogy mind a tagországok polgárai, mind a világ felé jelezzék: az Európai Unió koherens egység, amely képes hatékony szerepet betölteni a világban.

A kompromisszum fontosságát végül a lengyel oldal is felismerte. Wlodzimierz Cimoszewicz külügyminiszter az újév első hetében eljuttatta a nagy európai lapokhoz Beszéljünk Európáról! című írását, amelyben megegyezésre hívja fel európai partnereit az alkotmány körüli vitában. A cikk fontos eleme a kompromiszszum-keresés, ám ez hangsúlyozottan nem a lengyel álláspont felrúgása, hanem a pozitív hozzáállás deklarálása. Ezt követte a “weimari hármak” e hétvégi berlini találkozója, amelyen a legtöbbet az alkotmányról esett szó, és amely újabb alkalmat teremtett a vélemények közelítésére. “A beszélgetés sokszor fájdalmasan őszinte volt, de éppen ez volt az előnye” – nyilatkozta a Gazeta Wyborczának a találkozót követően a lengyel külügyminiszter. S ugyan most is világossá vált, hogy igen nehéz lesz a kompromisszum megtalálása – hiszen a franciák és a németek a kettős többséghez, a lengyelek pedig Nizzához ragaszkodnak, kompromisszumként pedig egyelőre csak az a lehetőség merült fel, hogy 2009-ig halasszák el a döntést -, a megoldáskeresés azonban kétségtelenül megkezdődött.

Jacques Chirac. Miközben a francia államfő – német kollégája oldalán – Varsóval csatázik, az Európai Bizottság a két uniós nagyhatalmat bíróság elé idézi.

Sőt egyes jelekből arra lehet következtetni, hogy a megegyezéstől már Berlin sem zárkózik el. Német-országnak akár kapóra is jöhet a lengyel ajánlat, amelynek segítsé-gével valamelyest lazíthat a mára túl szorossá vált francia kapcsolatokon. “Minél gyorsabban sikerül meg-egyezni, annál jobb Európának” – mondta a berlini találkozó után Joschka Fischer német külügyminiszter.

Ami a lengyel álláspont puhulását illeti, Kwasniewski elnök a német Der Spiegel hetilapnak adott interjújában elképzelhető alternatívanként beszélt arról, hogy a nizzai rendszeren belül növeljék a német szavazatok számát. Kwasniewski nem felejtette el felhívni a figyelmet a német-lengyel kapcsolatok aggasztó elhidegülésére, rámutatva, hogy az európai integráció jövője a két ország közös érdeke. A két ország jó kapcsolatainak a fenntartását sürgeti Janusz Reitter, a varsói Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója is: “Lengyelország pozíciója az Európai Unióban attól függ, képes-e meggyőzni a németeket arról, hogy érdekük fűződik egy erősebb Lengyelországhoz, amelynek nagyobb befolyása van arra, hogy mi is történik az unión belül, vagyis egy olyan partnerhez, mint amilyen ma Franciaország”.

BERLINI KULCS. A lengyelek tisztában vannak azzal, hogy a megegyezés kulcsa Németország. Csakis Berlinen keresztül vezethet az út Párizsig, amellyel a diplomáciai kapcsolatok az utóbbi időben az iraki háború, a lengyel fegyvervásárlás – Varsó az amerikai F-16-os vadászgépek mellett döntött a francia Mirage-ok helyett -, valamint az európai uniós kérdések miatt mélypontra jutottak. Végső soron e három ország feszült viszonya visszaüt az Európai Unióra, ellenben ha a weimari háromszögön belül megvan a harmónia, az az unió működőképességének legfőbb garanciája lehet.