Habár a kormányt a kormánypárti honatyák hozzák létre, azért a kormány az úr. Ezt a, mondhatni, “fordított gálya-víz” paradoxont Medgyessy Péter ügyesen oldja meg, simábban hivatali elődeinél. Ehhez persze a talajt a közvetlen előd, Orbán Viktor készítette elő, amikor létrehozta a kancelláriát, és a miniszterelnökséget kvázi kancellári hatalommá értelmezte át. Medgyessy magától értetődő természetességgel foglalta el az előkészített posztot. Közben viszont – ahogy a 100 napos program “plusz egy” pontjában írva vagyon – igyekszik betartani a parlamenti koreográfiát, a hetenkénti ülésezésen való részvétel robotját.
Bár Medgyessy, még a Németh-kormány idején betöltött miniszterelnök-helyettességre emlékezve, rokonszenvezett a gazdasági csúcsminiszteri poszt gondolatával, a kormányra kerülés előtt mégsem ezt, hanem a pénzügyminiszteri irányítást választotta, amiben a maga miniszteri idejéből származó kapcsolatai játszották a főszerepet, mindenekelőtt persze egykori helyettes államtitkára, a szintén pártonkívüli László Csaba. A pénz persze mindenképpen a legalkalmasabb vezéreszmének látszik a gazdaságpolitikában. Mégsem mondható, hogy kizárólag a szakmai szempontok voltak a döntőek, mint ahogy László Csabát sem azok vezérelték, amikor – egy vizsgálat eredményét nyilvánvalóan túldimenzionálva – elküldte a Malév vezetését.
N
árciszok, posztok…
Nem elég, hogy jól végezzük a dolgunkat, fontos az is, hogy láttassuk a munkánkat – ezekkel a szavakkal üdvözölte az uniós csatlakozási szerződés aláírásának napján tartott belső állománygyűlésen munkatársait Kóródi Mária környezetvédelmi miniszter, aki egyúttal egy-egy szál nárciszt is átnyújtott beosztottainak. “Rossz jel, tényleg inog a széke” – mondják a tárca “folyosói harsonái”, akik immár lefutott meccsnek vélik Kóródi menesztését. Ők ezt a gyűlést is éppen úgy egyfajta kétségbeesett utolsó pr-akciónak tartják, mint azokat az országos napilapokban az utóbbi hetekben megjelentetett interjúit, amelyekben a miniszter azt igyekszik cáfolni, hogy távozna. A Magyar Hírlapban például ő maga ismerte el, hogy “szorongatják”, a támadások ráadásul részben saját pártjából érkeznek: nemrég az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlésén kiesett az ügyvivői testületből.
A kormány egyéves évfordulója idején várható átalakításból persze egyelőre leginkább csak a bizonytalanság a biztos: információk és dezinformációk keringenek. Medgyessy Péter az athéni uniós csúcstalálkozón ugyan cáfolta a nagyobb átrendezésről szóló híreket, s azt hangsúlyozta, hogy csak “EU-konformmá” alakítja a kormányát, itthon azonban – amint kitette a lábát – “cincogásba kezdtek az egerek”, és újabb értesülések láttak napvilágot a várható átalakításról. Ami biztos: május 15-étől Juhász Endre főtárgyaló tárca nélküli miniszter lesz, és valószínűleg hozzá tartozik majd a jelenleg még a Miniszterelnöki Hivatalon belül uniós ügyekkel foglalkozó két államtitkárság is. Ami bizonytalan: mi lesz a többi minisztériummal? A legfrissebb pletykák egyébként a kormányfő nyilatkozatát látszanak alátámasztani, amely szerint nem várható nagyobb felforgatás.
Habár Kóródi Mária rossz megérzései, úgy tűnik, megalapozottak, hiszen leginkább még mindig őt emlegetik a biztos távozók között, esetében is sok múlik az SZDSZ álláspontján. Kuncze Gábor pártelnök több nyilatkozatában is azt emelte ki, hogy a pártja által delegált miniszterek mindegyikével elégedett, az SZDSZ “makacskodása” esetén tehát ezen a fronton is maradhat minden változatlan, mint ahogyan “érinthetetlen” lehet a számos bírálatot elszenvedő Kovács Kálmán informatikai és Csillag István gazdasági miniszter is. A korábban a távozók között emlegetett tárcavezetők esetében is módosulnak a hírek: a kéthetente változó álláspontot képviselő és eredetileg is csak két évre “szerződő” Görgey Gábor mostanában éppen maradna a kulturális miniszteri székben, és stabilizálódni látszik az MSZP-n belül megerősödött sportminiszter, Jánosi György pozíciója is.
Még kevésbé volt szakmai indíttatású a 100 napos program, amely önmagában is 160 milliárddal “tupírozta föl” a 2002. évi büdzsét (a minimálbér adómentessége miatt be nem folyó adót nem számítva). “Száz nap – száz százalék” – hirdeti a kormányfő honlapja. A tét nem volt kisebb, mint a választási ígéretek beváltása, s vele a legitimitás igazolása. A 100 napos intézkedések (19 ezer forintos egyszeri nyugdíjjuttatás, 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, 30 százalékkal több hallgatói normatíva, 13. havi családi pótlék, tévé üzemben tartási díj eltörlése) az idei és az eztán következő évekre is meghatározó elkötelezettséget jelentenek a büdzsében. Összességében az egymást váltó, egymásra licitáló kormányok – a december végére, fokról fokra borsosabbá váló elszámolás szerint – a GDP 9,5 százalékának megfelelő szintre tornászták föl a deficitet, holott az eredeti költségvetési célkitűzésben 3,0-3,2 százalék szerepelt, amit viszont a leköszönő Orbán-kormány helyből megfejelt 1,7 százalékkal.
A könnyen feledhető “második 100 napos program” után, most február közepén jött még egy csomag, az Európa Terv (Figyelő, 2003/8. szám), amely részben egyszer már beígért programok, törvénycímek felmelegítésével, részben a későbbi évekre kitűzött teljesítésekkel elevenítette föl az osztogatás szellemét. Alighanem a vállalkozói hitelprogram meghirdetése volt az egyetlen igazi újdonság, ami valóban a versenyképesség növelésére irányuló erőfeszítésnek tekinthető. A költségvetési juttatás nem szűnt meg központi érték lenni (talán csak Csillag István gazdasági miniszter propagálja következetesen ennek ellenkezőjét).
A felduzzadt 2002-es deficit mellett a másik, a versenyképességet tartósan negatívan befolyásoló tényező a bérek soha nem látott mértékű emelkedése, amit az egymást követő kormányok szintén egymásra licitálva vittek véghez. Tavaly az egy keresőre jutó reálbér nem kevesebb mint 13,6 százalékkal nőtt, és ez most, az idei első két hónapban a keresetek vásárlóerejének 15,4 százalékos (!) emelkedésével folytatódott. Az a már elcsépeltté váló szembeállítás, hogy míg a GDP-termelésben elérjük, sőt már túl is szárnyaljuk az EU átlag felét, addig bérben csak 30 százaléknál tartunk, ahhoz a képtelen következtetéshez vezetett, hogy a bérek érjék el legalább a GDP alapján “kiérdemelt” arányt. Ez az az út, amely biztosan nem vezet el az uniós életszínvonalhoz.
A kormányprogram a 2002. májusi debütálás idején 9 megállapításban foglalta össze a gazdaság akkori állapotával kapcsolatos kritikát. Ezek a pontok szinte egytől egyig ma is igazak (lásd külön). Ma is éppen úgy hiányoznak a kiegyensúlyozott, hosszú távon fenntartható növekedés feltételei, mint egy évvel ezelőtt. Sőt, az év eleji hónapok már nettó működőtőke-kivonást hoztak, amire még nem volt példa az elmúlt évtizedben, a folyó fizetési mérleg pedig tovább romlott, és január-februárban meghaladta a 670 millió eurót. A piacok azonban szerencsére nem veszik különösképpen zokon a növekedés hosszú távú feltételeinek e romlását. Legalábbis a forint árfolyamán ez nem érződik, a gazdaság állapota, legalábbis ami a pénzpiaci mozgásokat illeti, stabilnak látszik.
Mindjárt a kormányváltás után kiéleződött a párharc a kormány és a Járai Zsigmond vezette jegybank között, végül is persze jórészt a kormány törekvései kerekedtek fölül. Eszerint 1 százalékpontnyit lazítottak az idei év végére kitűzött inflációs célon, és az árfolyamsáv elleni, január közepi roham után, a kurzus is szépen elmozdult a sáv erős szélétől, s az euró tartósan 244-245 forint között ingadozik, amivel a felek immár egyöntetűen elégedettek. Ám ha az élénkülés továbbra is késlekedik, akkor, a sors fintoraként, esély nyílik a 4,5 százalékos eredeti inflációs cél elérésére, bár erről már Járaiék is lemondtak. László Csaba is, Járai Zsigmond is mielőbbi, lehetőleg 2007. évi monetáris uniós csatlakozást szeretne, ami persze igen erős követelményeket támaszt a 2005-ös és a 2006-os költségvetéssel szemben.
A népszavazás, majd a csatlakozási szerződés aláírása nyilvánvalóan megerősítette a kormány helyzetét. Most, utólag látszik igazán, milyen képtelenek voltak a találgatások a népszavazás után esetleg kiírható előrehozott választásokról. A politikai harcokból nyilvánvalóan elég volt, ezt önmagában is bizonyítja a népszavazásról távol maradó többség, amelyet a legprofibb kampánnyal sem igen lehetett volna “befogni”. Három év békés építkezés következhet, az EU-ba lépés hátralévő előkészületei, további törvénymódosítások. (Az utóbbi hetekben egy teljesen új biztosítási törvényről szóló javaslatot, valamint egy versenytörvény-módosítást nyújtott be a kormány az országgyűlésnek.) A népszavazást megelőző, túlzottan is kampányszerű felvilágosítás után talán most komolyan veszik az ország felkészítését, hogy képes legyen fogadni az uniós támogatásokat.
Az uniós előcsatlakozási alapokból 1999-2001-ben évi átlagban 69,4 millió euró támogatást kaptunk, és ez 2004-2006 átlagában a strukturális alapokból évi 302, a kohéziós alapból további 584,6 millió euróra ugorhat – derül ki a Nemzeti Fejlesztési Tervből. (Igaz, az ideítélt, illetve megkapott összegek már 2002-2003-ban is lényegesen nagyobbak, különösen ha az idén végre – először – a mezőgazdasági Sapard-pénzekhez is hozzájuthatnak a pályázók, és megtörténhet a tervek szerint 10,56 milliárd forint folyósítása).
Amit gazdasági téren a kormány eddig alkotott, abból elsősorban az átlátható állami gazdálkodás érdekében tett erőfeszítések emelhetők ki. A nemrég elfogadott “üvegzseb-törvény” szerint a számvevőszék az üzleti szektorban is vizsgálhatja a közpénzek fölhasználását, amit másfelől az üzleti titok sem védhet többé. Lényeges előrehaladás volt a Magyar Fejlesztési Bank megtisztítása is a kvázi költségvetési funkcióktól, miként az is, hogy az új Széchenyi pályázatokkal együtt a nyertesek várható számát és a megpályázott pénzkereteket is előre meghirdetik.
Egyelőre azonban nagy a határozatlanság. A nagy port kavart kórháztörvény-tervezet elméletileg megnyitja az utat a tőkeemeléses privatizáció előtt (Figyelő, 2003/13. szám). Csehák Judit miniszter azonban máris siet leszögezni: “A törvény nem a privatizációról szól.”