Az idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy a hatvanas és hetvenes években a lengyel társadalomtudomány milyen nagy hatással volt a magyarra#
Kolodko a neoliberalizmus kritikusaként ismert szerte a világon. Ez a kötet azonban nem éppen a világtalálkozókon törő-zúzó antiglobalisták bibliája. A globalizáció a szerző számára több évszázada tartó, visszafordíthatatlan folyamat, amelynek révén a világ szinte minden részén ma bizonyíthatóan magasabb a jövedelem egy főre jutó szintje, mint egy vagy két évszázada, az igazi nagy különbség a kimaradók és a sikeres belépők közt válik szakadékszerűvé. A kérdés tehát számára az, miként lehet olyan kormányzati politikát kialakítani, amely a nemzetköziesedésből adódó kézzel fogható előnyöket méltányosabban teríti szét a világtársadalom tagjai között, még akkor is, ha a világkormány fölállítására irányuló törekvés a belátható időben az utópiák birodalmában marad.
A szerző már a második fejezetben megfogalmazza azt a javaslatát, hogy a magánszektort nem korlátozni kell, hanem célszerű módon bevonni a társadalmi feszültségek kezelésébe. Nem tartható fönn ugyanis az az állapot, amiben a fejlődés költségeit – főleg a közvetetteket – szocializálják (a közösségre hárítják), míg a hasznokat magánosítják. E tétel párjaként fogalmazza meg azt, a modern baloldal számára különösen fontos felismerést, hogy a társadalmi kérdésekre fogékony politika számára a kormányzás minősége sokkal fontosabb, mint a közvetlenül és közvetve állami irányítás alatt maradó vállalatok száma és nemzetgazdasági részaránya.
A rendszerváltozás Kolodko számára a kevésbé fejlett közép- és kelet-európai országok fölzárkóztatásának eszköze. E célok eléréséhez aktív állami politikát szorgalmaz. A hazai olvasónak külön is érdekes lehet, hogy eközben nem a százszor lejárt keresletbővítő (ókeynesiánus) recepteket sürget, nem is a populista ígérgetést vagy épp az államvezérelte nagyberuházások megvalósítását, hivatkozva az állítólagos piaci tökéletlenségekre. Kolodko a mai közgazdasági főárammal egybevágóan az intézményépítést, a piac- és vállalkozásfejlesztést, a jogállam megteremtését és a nem kormányzati, valamint önkormányzati tényezők nagyobb szerepvállalását szorgalmazza.
KIJÓZANÍTÓAN. A könyvben néhány érdekes, hosszú távú előrejelzés is olvasható. Miközben a szerző – helyenként – mintha túl komolyan venné saját előrejelzéseit, ezek körül érdemes kiemelni például azt a meglátást, hogy évi 4 százalékos (azaz trendértékű – Cs. L.) növekedés mellett Magyarország még 2050-re sem éri el az Európai Unió akkorra várható átlagát. Ez pedig kijózanítólag hathat azokra is, akik saját közép- és hosszú távú kormányzati előrejelzéseiket mások álmaival való versenyeztetésből, nem pedig a realitások hűvös mérlegeléséből eredeztetik. A fejlődési szintek konvergenciája, a felzárkózás hosszú távon sem szükségszerű, ehhez szakszerű, nem ideologikus kormányzásra van szükség. A nagy ugrások megkísérlése pedig szükségképp visszaüt – figyelmezteti olvasóját a nemzetközi hírű lengyel közgazdász és politikus.