Eörsi Gyula hetvenéves korában, tíz éve költözött az örök vadászmezőkre.#SZIPORKÁZÓAN. A közhiedelem a jogászokat száraz, unalmas, nyakatekerten fogalmazó, paragrafusokban gondolkodó embereknek tartja. Nos, ez a vélekedés általában sem igaz, Eörsi esetében pedig különösen téves. Szóljunk először a budapesti jogi karon több évtizedig tanító, szenvedélyes tanárról, akinek sziporkázóan szellemes és élvezetes órái megnyitották a hallgatók előtt a magánjog érdekfeszítő világába vezető utat. Tanítványok ezrei úgy gondolnak rá, mint aki a szellem napvilágát hozta be a jogi egyetem szürke falai közé – mondja Vékás Lajos. Ugyanakkor tudós tanár volt, kiemelkedő tudományos hagyatékkal, aki megteremtette a magyar gazdasági jogot. S nem hagyhatjuk említés nélkül az Országház utcai Állam- és Jogtudományi Intézetet, ahol kialakult az Eörsi-iskola, ahonnan számos jeles jogász került magas és fontos posztokra. A Főnök óriási munkabírásával itt is példát mutatott, magas mércét állított munkatársai elé, nem kedvelte a középszert, de fel- és elismerte a tehetséget.
Ám hagyjuk a tudományos teljesítmények értékelését, méltatását a szakavatott jogászokra, most és itt csupán azt említsük meg: tanári, tudósi erényei elválaszthatatlanok Eörsi rendhagyó személyiségétől, amelyről könyvünkben érthetően csak kevés szó esik. E sorok írója sem kívánja – nem is tudná – ezt pótolni, csupán arra törekszik, hogy ha hiányosan is, bemutassa Eörsi nem szokványos karakterének néhány jellemző vonását. Azért érzi erre magát feljogosítva, egyúttal vállalva az elfogultság vádját, mert sok évtizedes barátság fűzte hozzá, ami már a háború előtt az akkor hivatalosan kiközösített Vörösmarty cserkészcsapatban kezdődött, amelynek Guzmics, ahogy ott hívtuk, egyik vezetője volt.
Mindenekelőtt ide kívánkozik egy talán meghökkentő megjegyzés: ha a Guzmics, a Főnök, a Gyuszi néhány órára visszatérve az árnyékvilágból elolvasná az emlékkönyvet, kínosan érezné magát, zavarná a sok dicséret, őt, a meglehetősen zárkózott, tartózkodó, szemérmes embert, aki egyébiránt kellemes és szellemes társalgó volt, ám hallgatni is tudott. Sohasem hitt saját nagyságában, fontosságában, hiányzott belőle még a nagyképűség árnyéka is, míg bőségesen rendelkezett a humor, az (ön)irónia isteni adományával. Mindeközben széles körű tudása, nyelvismerete, kiváló írás- és vitakészsége bőséges hazai és nemzetközi elismerést is hoztak számára. Számos tekintélyes nemzetközi jogi fórumon elnökölt és adott elő, részt vett rangos nemzetközi egyezmények kidolgozásában, s folytathatnánk. S még valami: kiváltképpen művelt volt, jártas az irodalomban, a művészetekben, sőt – Peschka Vilmos szerint – a filozófiában is. Sokan tanúsíthatjuk, hogy gyakran idézett kedvelt olvasmányaiból, Thomas Mann Tonio Krögeréből, Babits Jónás könyvéből, Brecht verseiből.
Ezek után azt mondhatnánk: íme a tökéletes – és elégedett – ember. Sajnos erről szó sincs. Mert Sólyom László szemléletes kifejezésével: Eörsi Gyula eltévedt polgár volt a marxista tudomány csarnokában. Fűzzük hozzá: az akkori magyar világban is. Minthogy pedig hamar kiábrándult korábbi eszméiből, illúzióiból, kénytelen volt gúzsba kötve táncolni. Nem vett részt a közvetlen (párt)politikában, ámde aktív szerepet játszott a politikával mégiscsak átitatott tudományos közéletben mind az Akadémián, mind az egyetemen. Az ELTE csendesen pipázó, halk szavú rektoraként is többször került kikerülhetetlen konfliktushelyzetekbe. Szerepének, helyzetének ellentmondásosságát maga is nyilván érezte. A lelkiismereti csapdákból sem volt kiút, hiszen elefántcsonttoronyba visszavonulni már nem lehetett, és nyilván nem is akart.
KÉT VILÁG KÖZÖTT. Ahhoz, hogy életét elviselhetőbbé tegye és időnként kibújjon az ideológiai kényszerzubbonyból, fura dolgokra vállalkozott. Korsós Antal álnéven (Tonio Kröger magyar neve) terjedelmes tanulmányban bírálta meg saját könyvét, majd élvezte az így gerjesztett “tudományos” vitát. Továbbá szellemes egyfelvonásos paródiában figurázta ki mint Anthony Carafe A jog egyesítése címmel a jogegyesítési és általában a nemzetközi konferenciák lefolyását, lehetetlen és értelmetlen stílusát, hangulatát. S ezzel visszajutunk Tonio Krögerhez, aki talán kulcsot is adhat Eörsi Gyula életének, dilemmáinak jobb megértéséhez. Thomas Mann rokonszenves hőse ugyanis tévútra jutott polgár, aki szerette az életet, ám két világ között áll, s egyikben sincs otthon.
Végezetül: az ókori bölcsek szerint mindannyian az istenek játékszerei vagyunk, ám nem várhatunk tőlük igazságos ítéletet. Így azután, miként Jónás (és Babits), ő is leszállt a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, s az égi és ninivei hatalmak neki sem adták meg a könnyű és gyors halál kegyelmét. Pedig megérdemelte volna.