Itt ez nem szokás – a taxis így utasítja el a borravalót a repülőtérről a városközpontba tartó fuvar végén. A véletlenül éppen magyar (erdélyi) származású – névjegykártyájának tanúsága szerint filozófus végzettségű – sofőr szavaiból és gesztusaiból is világossá válik, hogy a borravaló idegen a puritán finn életszemlélettől. Az írott és az íratlan normákat igencsak komolyan vevő skandináv országban a “kihágásokat” a gazdasági és társadalmi élet egyik szegletében sem nézik jó szemmel.
Észt érvek A kilencvenes évek elején a finn piacon már befutott elektronikai vállalat, az Elcoteq úgy határozott, hogy – költségeit csökkentendő – külföldre telepíti gyártókapacitásait. Először a Távol-Kelet, később Oroszország jött szóba, majd a cég vezetői a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntöttek: a Balti-tengeren keresztül alig 60 kilométerre lévő, függetlenségét addigra már visszanyerő Észtországban ruháztak be. Észtország azóta is a finn tőke legkedveltebb célpontja, a kapcsolatok – mintegy felidézve a több száz évvel ezelőtt virágzó Hanza-kereskedelmet – rohamosan fejlődnek. Az észtek exportjában a gazdag és rokonnyelvű “nagybácsi” szerepében tetszelgő Finnország a forgalom harmadrészével szerepel. Ezen belül az oda tartó finn export a balti miniállam bevitelének csaknem 40 százalékára rúg. “Észtország számunkra nagyobb tényleges méreténél” – állítja Lauri Stahlberg, a Finn-Észt Kereskedelmi Szövetség elnöke.
Az Európai Unió bővítése során Finnország számára az a legfontosabb stratégiai cél, hogy Észtország mielőbb a szervezet tagja legyen. A hivatalos álláspont mindemellett kerüli, hogy a három balti ország, sőt a 2004-2005-ös befutóra esélyes 10 tagjelölt között bármiféle különbséget tegyenek. Noha a finn diplomácia korábban egyértelműen az érdemek szerinti, differenciált elbírálást pártolta, ma már – messzemenően támogatva az Európai Bizottság közös álláspontját a bővítés finanszírozásáról – nem zárkózik el a nagycsoportos bővítés gondolatától. Jóllehet a lakosság körében élnek némi félelmek a bővítéssel kapcsolatban, szakértők nem tartanak attól, hogy az új tagok polgárainak szabad mozgása – amelyet Finnország a bővítés után 7 évig késleltetne – érdemben veszélyeztetné a finn munkaerőpiacot vagy növelné a bűnözést.
A finnek kínosan ügyelnek az intézmények működésének tisztaságára, a korrupció Európa azon táján szinte ismeretlen fogalom. Az államapparátus nem telepszik rá az emberek mindennapi életére – megmarad szabályozó és koordináló szerepben. Pedig a sokat kritizált, kissé nehézkes, minden áron konszenzuskereső skandináv “jóléti modell” erős államot és az állam iránt lojális polgárokat kíván. A kísértés tehát nagy, ám a civil kurázsi és a racionalitáson – nem pedig a karizmatikus vezetőkhöz való igazodáson – alapuló adminisztrációs kultúra gátat szab az állami és a magánszféra közötti egészségtelen összefonódásnak.
KONSTRUKTÍVAN. “Finnország átláthatóságával, nyitottságával és kis létszámú, de profi bürokráciájával az Európai Unió konstruktív tagjává vált” – mondja büszkén a Figyelőnek nyilatkozva Alec Alto, Paavo Lipponen finn kormányfő hivatalának államtitkára. A finneket az unióban ma már mindenki eminens tanulóként tartja számon, az 1995-ös belépés óta a – lakosságszámot tekintve nem túl jelentős, mindössze 5 milliós – tagállam vezetésének célja mindvégig az volt, hogy az EU-s politika főáramába vezesse az országot. “Földrajzi értelemben ugyan a periférián vagyunk, de politikailag Európa szívében” – érzékelteti Lipponen a finn vezetés viszonyulását az unióhoz.
A skandináv államok közül csak Finnországot nem legyintette meg az europesszimizmus északi szele. A norvégok kétszer utasították el az ország belépését a közösségbe, s – csakúgy, mint az izlandiak – belátható időn belül nem is várható, hogy feladnák szuverenitásuk egy darabját a közös európai célok megvalósítása érdekében. Svédország és Dánia ugyan tagja az integrációnak, annak magasabb fokozatát, a monetáris uniós tagságot azonban egyelőre ellenzik, az eurót még néhány évig távol tartják maguktól.
Ezzel szemben Finnországban a lakosság túlnyomó többsége, valamint a politikai és a gazdaság elit teljes spektruma támogatja az integrációs erőfeszítéséket. Hogy miért? Finnország vezetői felismerték, hogy csak egy nagyobb szervezeten belül képesek érdemi befolyást gyakorolni az európai folyamatokra. Mások szerint az Európa iránti elkötelezettség okát a földrajzi fekvésben, az Oroszországgal fennálló, 1200 kilométeres határszakaszban kell keresni. Finnország – mivel nem tagja a NATO-nak – az Európai Uniót mindmáig biztonsága legfőbb szavatolójának tartja, olyan horgonynak, amely az Oroszország árnyékában töltött viharos évszázadok után véglegesen a Nyugathoz köti az országot.
A hét éve történt csatlakozás után a kemény mag államai közé felkapaszkodott Finnország – amely a világ országainak versenyképességi ranglistáján az öt évvel ezelőtti 6. helyről a 2. pozícióba küzdötte fel magát – szívesen szabná északi fazonúra az uniót. Olyan alapelvek, mint a szubszidiaritáson (azaz a helyi, nemzeti és közösségi szintek közötti egyértelmű feladatkör-elhatároláson) alapuló decentralizált államvezetés, a már említett transzparencia, az emberi jogok – közte a női egyenjogúság – maradéktalan tiszteletben tartása, vagy a “szociális dimenzió” kedvesen csengenek a finn füleknek.
FinnországTERÜLET:
338 ezer négyzetkilométer
LAKOSSÁG: 5,2 millió fő
GDP, 2001.: 26 ezer dollár/fő
FŐVÁROS: Helsinki (550 ezer lakos)
KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK: Tarja Halonen
KORMÁNYFŐ: Paavo Lipponen
KORMÁNY: Széles körű ötpárti koalíció a szociáldemokratáktól a konzervatívokig
KÖVETKEZŐ VÁLASZTÁSOK: 2003. március (parlamenti), 2006. február (elnökválasztás)
FÖDERÁCIÓPÁRTIAK. Finnország uniós céljai között szerepel továbbá a föderatív, de nem centralizált intézményi struktúra, ezzel összefüggésben a tagállamoktól a mainál függetlenebb, megerősített Európai Bizottság, valamint a jelenleginél számosabb területre kiterjedő többségi döntés. Helsinki különösen aktív a minden skandináv országban előkelő szerepet kivívott környezet-, illetve fogyasztóvédelem területén. Az utóbbi a finnek javaslatára került be az uniós alapelvek közé, az EU élelmiszer-hatósága a finn fővárosban működik.
Az EU kohéziós politikája egyértelmű sikert hozott Finnország számára, amely 1995 és 2000 között a közösségi kassza nettó haszonélvezőjének számított, mára azonban fordult a kocka. Az ország példátlan gazdasági sikerei és az uniós transzferek felzárkóztatták az északi és keleti területeket, és a finnek napjainkban már többet tesznek a közös kasszába, mint amennyit felvesznek onnan. “Az országon belüli egyenlőtlenségek a csatlakozás óta számottevően csökkentek” – állítja Jan Store, a finn külügyi tárca illetékese. Az uniós belépés előtt agyontámogatott agrárium túléléséért a finneknek keményen meg kellett harcolniuk a csatlakozási tárgyalásokon. A GDP csupán 3 százalékát előállító mezőgazdaság integrációját végül úgy sikerült megvalósítani, hogy az EU beleegyezett a közös agrárpolitika (CAP) melletti finn szubvenciók folyósításába, cserébe viszont a finn gazdáknak le kellett nyelniük az agrárárak drasztikus csökkenését.
A lakosság a csatlakozásból nyertesen került ki: az árak és az egyenlőtlenségek csökkentek, miközben az ország a támogatások és az időközben végbement információs technológiai forradalomnak köszönhetően előbb elérte, majd alaposan lehagyta az uniós átlagot.