Vége a jó világnak, nem kell a muzsika – így sóhajtott fel egy iidős munkanélküli prímás felesége nem rejtve véka alá nosztalgiáját: “Az tehet róla, aki annak idején kinyitotta a határt az NDK-sok előtt. Addig mindig itt mulatott nálunk együtt a kelet- meg a nyugatnémet. Most ennek vége.”
A rendszerváltás története a magyarországi cigányok számára út a teljes foglalkoztatástól a majdnem teljes munkanélküliségig. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a szocialista érában megoldott lett volna a cigányság beilleszkedése. Ellenkezőleg, a probléma elhanyagolása vagy helytelen kezelése következtében a lehetőségeket sok esetben elzárták a cigány származásúak elől.
Mindjárt a háború utáni földosztáskor ilyen irányban alakultak a dolgok, a cigányok – néhány kivételtől eltekintve – sehol nem kaptak művelhető földterületet. Vannak olyan példák is, hogy a kollektivizálás után tíz évvel még mindig nem vették fel tagnak a helyi termelőszövetkezetbe a falu cigányait, pedig kezdettől fogva ott dolgoztak, s többször kérvényezték felvételüket. Meglehetősen visszás ezek után azt állítani, hogy “nem szokja a cigány a szántást”. E szólás annál is inkább igazságtalan, mert a vidéki cigány lakosság nagy része már a második világháború előtt is a paraszti gazdaságok alkalmi munkásaként szerezte jövedelmének egy részét.
A háztáji gazdálkodás virágkorában falun a cigányokat többnyire a kiskerttulajdonos parasztok foglalkoztatták idény jelleggel segítőként. A vidéki, de városba bejáró vagy ingázó segédmunkás réteg és a falusi szövetkezeti munkás számára egyaránt ez a lehetőség volt a legmeghatározóbb. Az állandó munkahely nyújtotta biztonság és a második gazdaságban szerzett pluszjövedelem alapjaiban változtatta meg a cigány lakosság többségének életkörülményeit. Azonban a szocializmus időszaka sem volt olyan egyértelműen a cigányság integrációjának korszaka. A cigányság beilleszkedését elősegíteni hivatott 1961-es párthatározat egyik sarkalatos pontját, a cigánytelepek felszámolását nem sikerült végrehajtani – az igazsághoz hozzátartozik, hogy a probléma a mai napig kísért.
Ahol azonban felszámolták a középkori állapotokra emlékeztető telepeket, ott is gyakran előfordult, hogy az új építményekben gyakorlatilag új cigánytelepek jöttek létre, ahová a korábban már a faluba beköltözött cigány családokat is kiköltöztették. Volt, ahol mindez a parasztok földterületének rovására történt, ami csak fokozta a feszültséget.
A rendszer folyamatosan azt sugallta, hogy az érvényesülhet, az léphet előre a társadalmi beilleszkedés útján, aki már kevésbé él “cigány módra”. Cigánynak lenni nem annyira etnikai hovatartozást, hanem sokkal inkább a hatalom által elítélendőnek tartott életmódot jelentett. Működött tehát egyfajta asszimilációs kényszer: aki a társadalom megbecsült, hasznos tagja kívánt lenni, ezt könnyebben tehette úgy, hogy elhagyta korábbi élete minden elemét és felvette a korszak uralkodó értékeit, azaz “kevésbé volt cigány”. A beilleszkedettek egy része nyomtalanul eltűnt a magyarországi cigányok táborából: beolvadtak a magyar társadalom különböző rétegeibe, amit a következő generációban gyakran vegyes házasságokkal is megerősítettek.
Akik a szocializmus idején a második gazdaságban kereskedelemmel egészítették ki jövedelmüket, azok nagy része ma is kereskedésből él, többnyire a formális gazdaság keretein kívül. Közöttük akad nem kevés igen jómódú család is.
Azok nagy része viszont, akik a szocialista időszak alatt a mára piacképtelenné vált nehézipar, bányászat, építőipar, illetve a mezőgazdaság legalsó rétegeiben helyet kapva integrálódtak – nos, ők lettek a rendszerváltás legnagyobb vesztesei. Hiszen 1992/1993 után, amikor kiderült, hogy sem az összeomló-átalakuló iparnak, sem a széteső mezőgazdaságnak nincs többé szüksége rájuk, nem volt sikeresen kamatoztatható, átváltható tőke a kezükben. Így változott egy pillanat alatt a biztos havi fix garantált nyomorrá.
Ma az informális gazdaságban való részvétel szintén fontos a cigányok számára. A korábban már említett kereskedőkön, néhány éttermi zenészcsoporton és vállalkozón kívül a többség számára ez kimerül a mezőgazdasági idénymunkákban, gyűjtögetésben, a ház körüli teendők elvégzésében. Ez utóbbiak csupán a túlélést segítik, azt is csupán időszakosan és kiszámíthatatlanul, másoknak kiszolgáltatva.
Mára egyértelművé vált, hogy a cigányok között az átlagosnál magasabb a munkanélküliségi arány: 1971-ben, a Kemény-féle vizsgálat adatai szerint a 15-59 éves cigány férfi lakosság körében 85,2 százalék volt az aktív keresők aránya (s a ráta a nyolcvanas években feltételezhetően még javult is). Ezzel szemben az utolsó rendelkezésre álló (Kemény-Havas-Kertesi készítette) felmérés szerint 1993-ra mindössze 29 százalékra zsugorodott ez az arány, és semmi okunk feltételezni, hogy az azóta eltelt nyolc esztendő érdemben javított volna a mutatón.