A bornál erősebb, az európai tömény italoknál gyengébb japán nemzeti nedű a kirándulások közben és után valósággal “itatja magát”.
Három hónapja mást se csinálnak, mint kémlelik a Fudzsit, a japánok csaknem 4 ezer méter magas szent hegyét, és gyönyörködnek a napkeltében és napnyugtában. Estefelé csőre töltött fényképezőgéppel várják a fényt adó égitest lebukását a vadregényes, tavakkal teli tájból szinte szabályos mértani alakzatként kicsúcsosodó óriáshegy mögé. Büszkén mutatták, hogy a Fudzsi-szanról készült fotókból könyvet is megjelentettek az időjárás szeszélyei által a hegyet valószínűtlenségig piros, zöld és világoskék színekbe öltöztető “portrékkal”.
Hatfős vegyes – európai és japán – társaságunkat nagyon szívélyesen fogadták, ott-tartózkodásunk alatt nem először cáfolva rá arra a sztereotípiára, miszerint a japánok egyszerűen szóba sem állnak az idegenekkel. A japánok az utóbbi években sokkal nyitottabbakká váltak, a hétköznapi érintkezésben mindenképpen. Tokióban, továbbá a Fudzsi közvetlen környezetében lévő, a fővárostól kétórás autóútra található falvakban, vagy éppen az egykori fő- és császárváros, a japán kultúra utolsó igazi bástyájának számító Kiotó régi világot átörökítő negyedeiben is szívesen elegyednek szóba az arra járó turistákkal. Feltéve persze, hogy a nyelvi korlátok nem szabnak határt a kommunikációnak.
Kétségtelenül megnehezíti a külföldiekkel való társas érintkezést, hogy az ázsiai szigetországban a nyelvtudás nagyon alacsony szinten áll. Pedig egy “átlagos” japán hat éven keresztül kísérli meg elsajátítani az angol nyelvet, ami tapasztalataink szerint a nyelvet “hivatalból” nem használó bolti eladóknak, taxisofőröknek, vagy metróellenőröknek csak a legritkább esetben sikerül.
A japánok amúgy, ha kommunikálnak is angolul, azt kissé körülményesen, nyakatekerten teszik. Valóságos civilizációs szakadékot idéz például elő a “nyugati ember” és a japánok között, hogy a szigetország nyelvi etikettje nem engedélyezi az “ie”, vagyis a “nem” szó használatát. A hivatalos érintkezésben egyszerűen nem használják a tagadó szócskát, de kiejtése a mindennapi kommunikációban is felettébb udvariatlannak számít. Ettől minden ellentmondás a jóval direktebben fogalmazó európai és amerikai ember számára szokatlanul sután hangzik.
További, a puszta jelenségen túlmutató nyelvi adalék, hogy a kínai eredetű kandzsikat nem hangok és szavak, hanem kifejezések leírására használják. Az egyetemet végzett japánok átlagosan mintegy 1800 kandzsit sajátítanak el, de mivel nem ugyanazokat ismeri mindenki, ezért az írott szöveget sem értik egyformán. Az újságok mintegy 90 százaléka, a könyveknek pedig még kisebb része érthető – még a jól képzett emberek számára is.
Mindez azonban egy cseppet sem zavarja a hegy lábánál “semmittevő”, majd – aligha a nyelvi egyenlőséget szem előtt tartva – képeskönyvet megjelentető lakókocsis életművészeket a Fudzsi élvezetében. Őket az ország számos társadalmi és a gazdasági problémája helyett három hónapig csak az izgatja, hogy a szakéhoz mindig időben beszerezzék az elmaradhatatlan nyers halat, a szusit, és a szójából készült tofuk se hiányozzanak a camping-asztalról. A szaké ezekkel együtt még jobban csúszik.