• Gazdaság

Nincs királyi út – Kovács Dénes recenziója

• admin 2001. 01. 24. 04:15

A dicséretet indokolandó induljunk ki a nemzetközi versenyképesség komplex kategóriájából, amelynek nemzetközileg is elismert mutatója nyolc szervesen összetartozó tényezőcsoportot foglal magában. Vegyük őket sorra: beépülés a világgazdaságba, állami szerepvállalás, a pénzügyi szektor fejlettsége, a humántőke milyensége, az infrastruktúra fejlettsége, a technikai-technológiai színvonal, a menedzsment minősége, végül a politikai és jogi intézmények működésének nívója. Mivel pedig e faktorok jelentősége, szerepe országonként is eltérő, a nemzetgazdaság kapitányának tudnia kellene egy és adott helyzetben mely alkotóelem(ek)re kell hatást gyakorolni, hogy a kitűzött célokat elérjék.

A világ GDP-jének több mint 95 százalékát adó 47 ország közül Magyarország az 1993. évi 39. helyről 1999-ben a 26. pozícióra ugrott. Ebben a látványos javulásban pedig a privatizáció mellett leginkább gazdaságunk nyitottságának, a külföldi tőke részvételének, tehát a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe történő betagozódásnak jár az elismerés. Ám említésre méltó még az állam szerepvállalása, valamint a mind korszerűbb pénzügyi és bankrendszer, de a legfontosabb a régiónkban szinte egyedülálló, a külföldi befektetőket is sikerrel kecsegtető politikai, társadalmi stabilitás. Mégsem hagyhatjuk szó nélkül az elmaradott infrastruktúrát, az okkal bírálható iskolarendszert, a sok sebből vérző egészségügyi ellátást és a környezetvédelem aggasztó állapotát. Nincs okunk tehát az elbizakodottságra.

A szerzők talán legfontosabb megállapítása a jövőről szól, mégpedig arról, hogy a kilencvenes évek közepétől már nem a hagyományos (nagy)hatalmak állnak a nemzetközi versenyképesség rangsorának élmezőnyében, sőt nem is a korábban látványosan előretörő délkelet-ázsiai kistigrisek, hanem a viszonylag kis belső piacú, nyersanyagban és tőkeellátottságban is szegény, viszont erőteljes tőkeabszorbcióra képes, jól képzett munkaerővel kis(ebb) gazdaságok. Ha pedig így van, akkor önként adódnak számunkra a megszívlelendő tanulságok. Ezek szerint nem szabad utat engednünk gazdaságunk nemzetközi beilleszkedését, a külföldi tőke bevonását akadályozó kísérleteknek, kedvező fordulatot kell elérnünk a humántőke fokozottabb megbecsülésében, a lakosság egészségi állapotának javításában, az oktatás színvonalának emelésében, a környezet hathatós védelmében, valamint a kutatás és műszaki fejlesztés fellendítésében. Ámde mindennek alapvető feltétele a politikai stabilitás fenntartása és a demokratikus intézményrendszer zökkenőmentes működése. Így tehát – ellentétben némely hazai politikusaink uralkodó vélekedésével – nemzetközi versenyképességünk javítása nemcsak, és talán nem is elsősorban szűken vett gazdasági gondok megoldásától függ. Végül, különösen értékelendő a szerzők vélekedése: számunkra sincs egy kizárólagos, minden honpolgárt egyaránt boldogító királyi út, amelyen haladva – előbb-utóbb – a gazdag országok közé emelkedhetünk. Akiket illet, gondolkozzanak el rajta!