AZ ÉN ASZTALOM – Rosie és Niki konyhája

Kultúra és kulináris élvezetek: ez így együtt jó igazán. Minden magas fejlettségű (tehát enyhén dekadens) kor tudta ezt.# “Tömi a fejét” – mondja a magyar szólás, és azt érti ezalatt, hogy valaki irgalmatlanul zabál. Pedig akár azt is jelenthetné, hogy tömi ugyan a fejét – de színházzal, betűvel, művészettel. Utána pedig eszik egy jót, azaz megtömi a bendőjét is. Csakis a bendőt tömni: primitív közösségekre jellemző. Vagy frissen mázolt újgazdag társadalmakra (melyeknek másik, tetemes része viszont újszegény). Tán ki is mondhatjuk a kissé általánosító szentenciát: frissiben átrendeződő, eredeti tőkefelhalmozástól és gründolástól izzadozó társadalmak korában a kulináris (és mindenfajta más) élvezetekben való újdonsült mohóság erőteljesen háttérbe szorítja a kulturális érdeklődést. (Miközben az átrendeződés kárvallott tömegeinél a “kulináris élvezetek” szorulnak háttérbe, anélkül, hogy ez különösebben előnyére válnék a kultúrának.)

Kultúra, majd utána kulináris élvezetek: például ezt nevezték a régi polgári világban színházi vacsorának. Grazban jártunk, abban a Theater im Kellerben, ahol tizenöt éve az én “Komámasszony, hol a stukker”-emet rendezte Frigyesi András, most pedig ugyanő Pozsgai Zsolt “Prófétakeringő”-jét. Jó látni ifjú írókolléga darabját németül, grazi színpadon, szenvedélyesen jó előadásban. A férfi főszereplő, párjával egyetemben, aki ugyancsak szakmabéli, előadás után vendégül látott bennünket vacsorára. Grazban nagyon jó vendéglők vannak, a tehetősebb osztrák középosztály nyugdíjas korban tán ezért is szeret ideköltözni (no meg a nyugalmas légkör miatt), úgy is gúnyolják-becézik Grazot az osztrákok, hogy “Pensionopolis”. Elegáns, emberléptékű, nagyon jó város.

Csakhogy a kitűnő színészházaspár nem vendéglőbe hívott bennünket, hanem barátságos, finoman ódon lakásukba. Megpróbálom felidézni, mit nyújtott a 11-től 3-ig zajló röpke éjszakai vacsorán Rosie és Niki konyhája (mivelhogy mindketten szeretnek főzni). Kezdtük egy könnyű pezsgővel (a nevezetes Schilcher Sektről van szó), majd asztalhoz ültünk. A dominánsan kékben tartott ebédlőhöz kék-fehér tányérok, kék szalvéták és gyertyák, a kék-fehér abroszon széthintve kék üveggolyók és fehér kagyló. Előételnek hajszálvékony carpaccio volt, mustáros-balzsamecetes rukkola salátával. (Állítólag néhol már itthon is kapható ez a pompás zöldség.) Utána nem túl sűrű, de azért jó krémes állagú, pikáns brokkoli leves következett. Főételként zöldtészta került az asztalra a tenger gyümölcseivel (frutti di mare) – ez volt a rím az abroszon poétikusan szétszórt kagylókra. Közben persze borokat ittunk, például Chardonnay-t, majd egy pompás Sauvignon blanc-t a jó hírű Wohlmuth pincészetből. Végül pedig egy dél-tiroli kolostorpincészet (Muri) 96-os csodás vörösborát, a tízféle remek sajthoz, mely osztrák mondás szerint “schliebt den Magen”. Fordítsuk így: gyomorzár! Jó volt látni, hogy “bohémék” (már ahogy Móricka a színészvilá-got elképzeli!) milyen nagy ízléssel és stílust tartva élnek, kultúrát és kulináriát egybeötvözve. Újpolgárék tanulhatnak tőlük.