Lengyelország egészen bizonyosan valahová az élre kerülne azon a képzeletbeli listán, amely a pénzügyi rendszerek feljavításáért az utóbbi tíz év alatt a legtöbb áldozatot hozó államokat tartalmazná. A rendszerváltás óta ez az ország tonnaszámra nyelte le a kapitalizmus kiépítéséhez javallott gyógyszereket: megtisztították a bankrendszert, privatizálták az állami vállalatokat, lebegtették a nemzeti valutát, liberalizálták a befektetői tőke be- és kiáramlását. Az átalakítás iránti eltökéltséget szimbolizálta az a döntés is, hogy 1991-ben éppen a bukott kommunista párt volt székházában adtak helyet az újra megnyíló varsói tőzsdének. Lengyelország eddigi menetelését nyugaton a volt szovjet blokk egyik sikertörténeteként értékelik, s ennek megfelelően dől az országba a külföldi tőke.
Korántsem ennyire elégedett viszont Jaroslaw Bauc, a lengyel kormány fiatal pénzügyminisztere. Ő ugyanis pontosan tisztában van azzal, hogy a külföldi befektetők jelentős részben lengyel állampapírokban tartják a pénzüket, mégpedig azért, mert ezen instrumentumok egyrészt kedvező hozamúak (az 52 hetes kincstárjegy hozama például 18 százalék körüli), másrészt magas likviditásúak, azaz szükség esetén gyorsan túl lehet adni rajtuk. Mindezt szem előtt tartva Bauc igyekszik féken tartani a felduzzadt lengyel folyómérleg-hiányt, amely immár a GDP 7,5 százalékára rúg – ez pedig csalhatatlan jele annak, hogy a gazdaság túlzott mértékben támaszkodik kívülről érkező pénzekre. A miniszter azt a jelenséget is ismeri, hogy amennyiben ezeket a pénzeket hirtelen elkezdik tömeges méretekben kivonni, az megroggyanthatja a nemzeti valutát, rohamos leértékelődési folyamattal fenyegetve. “A következmény a növekedés drámai lelassulása lenne, ami megakaszthatja a gazdasági átalakítás menetének egészét” – magyarázza Bauc.
A lengyelországi dilemma egyben a többi feltörekvő piac XXI. század eleji dilemmája is: mindenütt szükség van a külföldi tőkebefektetésekre a gazdaság felvirágoztatásához, ám szüntelenül attól kell rettegniük, hogy valamilyen okból egyszer csak bezárul ez a külső forrás, s következnek a súlyos elvonási tünetek. Az utóbbi hat évben három komoly pénzügyi válság során volt megfigyelhető ez a jelenség a világon: 1994-ben Mexikóban, 1997-ben Ázsiában, 1998-ban pedig Oroszországban.
MEGELŐZÉS. Újra előfordulhat ilyesmi? Természetesen igen. S itt mindjárt le kell szögezni: a forró pénzek elleni védekezésben az érintett országok jószerivel csak saját magukra támaszkodhatnak. Teljesen elhibázott ugyanis már csak a gondolata is annak, hogy valamiféle globális hatóság felállításával meg lehetne rendszabályozni a világgazdaságban naponta ide-oda cikázó több billiónyi dollárt. Bizonyos átfogó reformok valamelyest használhatnak persze, s ilyenek beiktatása jelenleg is folyamatban van. Ám azt, hogy egy adott ország mennyi forró pénzt fogadhat be anélkül, hogy egy későbbi katasztrófát kockáztatna, nos ezt helyben, az ottani gazdaságpolitikusoknak kell meghatározniuk.
A globalizáció összes eleme közül a tőkepiacok bizonyultak a legnehezebben kézben tarthatónak. Kevés közgazdász vitatja, hogy a kereskedelmi liberalizáció előnyökkel jár az azt bevezető ország számára. Ugyanez érvényes a közvetlen külföldi beruházásokra is, hiszen azok produktív vállalkozásokat – például gyárakat, erőműveket – mozgatnak meg.
Azonban a tőkepiacok átfogó liberalizálásának sohasem volt ilyen egyértelműen kedvező a megítélése. Kicsiny, zilált gazdaságú, nem átlátható működő bankrendszert fenntartó országok is könnyedén magukhoz csalogathatják a forró pénzeket, ha elég magas kamatozású kötvényeket bocsátanak ki. Igen ám, de egyúttal mindjárt súlyosan függővé is válnak a külföldi spekulatív tőkétől. Amikor a folyamat átbillen a pénzkivonási szakaszba, rendszerint nem is marad el a teljes összeomlás. Például a peso 1994-es válsága még ma is érezteti hatását, a mexikóiak többsége máig nem heverte ki a nemzeti valuta hihetetlen tempójú leértékelődését és a gazdaság általános zuhanórepülését.
FELISMERÉSEK. Mindez több ország vezetőinél is ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy hibás politika vakon követni a tőke teljesen akadálytalan áramlásának feltétlen érvényesítését hirdető tanokat. Még a liberalizáció korábbi elkötelezett hívei közül is jó néhányan eljutottak odáig, hogy amikor a dolgok rosszra fordulnak, valamilyen korlátokat mégiscsak fel kell állítani. A hongkongi vezetés például 1988-ban látványos intervenciót hajtott végre a helyi dollárra nehezedő nyomás enyhítése végett. S látván a világban ma is szabályozatlanul fel s alá kószáló irdatlan pénztömeget, Hongkongban most is úgy tartják, hogy adott esetben helyes az ilyen eszközökhöz nyúlni. “A globalizáció azzal jár, hogy ha Sao Paulóban történik valami, azt mi is megérezzük itt – mondja Donald Tsang, az immár Kínához tartozó “városállam” kormányzatának pénzügyminisztere -, s a világnak fel kell készülnie: minden harmadik-negyedik évben kitörhet a kilencvenes évtizedben tapasztaltakhoz hasonló pénzügyi válság.”
Az eddigiekből okulva egyre többen jutnak el a liberalizált tőkepiacok előnyeinek és hátrányainak a korábbinál realistább értékeléséhez. Az az ország, amelyik számolatlanul szippantja be a spekulatív pénzeket, számíthat rá, hogy azok ugyanolyan zabolátlanul fognak kivágtatni is. Amennyiben Lengyelország a külföldi befektetések valamiféle korlátozása vagy megadóztatása mellett dönt, az nyilván visszaveti a beáramló összeget, de cserébe a folyamat bizonyos mértékig szabályozottá válik. A titok nyitja a preventív beavatkozás; arra is ügyelni kell azonban, hogy a gépezet ne induljon be idő előtt. A jövőbeli válságok elkerülését célozza az a három intézkedéscsoportot tartalmazó ajánlás, amelyet a szabályozó hatóságok, a hitelezők és a multilaterális pénzügyi szervezetek – köztük a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – szakértői dolgoztak ki a feltörekvő piacokon érintett szereplők számára.
Egyrészt javítani kell az adatközlésen. Azok az országok – mint például Hongkong és Mexikó -, amelyek kellő gyakorisággal hozzák nyilvánosságra pénzügyi mutatóikat, köztük a valutatartalékok állását, nyitott könyvként állnak a befektetők szeme előtt. Az utóbbiak így konstatálhatják, hogy valamelyik országba túlzott mértékben ömlik befelé a spekulatív tőke, s közülük a józanabbak ilyenkor a pénzkivonás mellett határoznak.
Másodszor, a bank- és a jogrendszereket rugalmasabbá kell tenni, hogy gyorsabban lehessen reagálni az adósok fizetésképtelenné válására; ilyenkor vagy újra kell tárgyalni a hitelfeltételeket, vagy pedig el kell adni az ilyen követelést. “A csődjogban megfelelően jártas bírói és ügyvédi kart kell kiképezni, márpedig ez igen nehéz feladat, s évtizedekig is eltarthat” – húzza alá Nina Gross, a fejlődő államoknak ilyen területen is tanácsokat adó Deloitte & Touche globális szabályozási ügyekért felelős igazgatója.
S végül, a fejlett világ befektetőinek és bankjainak nagyobb hajlandóságot kellene mutatnia arra, hogy adott helyzetben leírják a bajba jutott adósokkal szemben fennálló követeléseiket. Miközben ugyanis a fejlődő államoktól megkövetelik, hogy nyissanak új fejezetet pénzügyi politikájukban, maguk nem ezt teszik, hanem elvárják az IMF és a nyugati kormányok mentőakcióit.
Ezek ugyan nagyon általános megfogalmazások, ám máris elvezettek bizonyos gyakorlati lépésekig. Az IMF már dolgozik az adatközlési standardok kódexén. A valutaalap nemrég hivatalba lépett vezérigazgatója, Horst Köhler munkacsoportot állított fel, amelyben a magánszférából és a kormányzati szektorból kikerülő hitelezők közösen keresnek megoldásokat a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitásának fokozására. A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) – a jegybankok politikáját összehangoló szervezet – pedig szabályrendszert állított fel arról, hogy a pénzintézeteknek miként kell nyilvántartaniuk könyveikben a fejlődő országok magán-, illetve közületi adósainak nyújtott hiteleiket. A cél az, hogy a nyilvántartások az eddiginél jobban tükrözzék az ilyen kihelyezések kockázatának mértékét.
HŰSÉGNYILATKOZAT. Ezek a lépések nyilvánvalóan a jó irány felé vezetnek, ám ettől még a fejlődő országok számára a gyakorlatban rettentő nehéz és frusztráló feladat a világszínvonalú pénzügyi rendszer kiépítése. Nézzük Thaiföld esetét. A bangkoki vezetés végrehajtotta az IMF összes ajánlását, kezdve attól, hogy a bankokat a privatizáció során külföldi kézbe adta, egészen a csődbíróságok felállításáig. Az országot azonban továbbra is kerülik a külföldi hitelezők és befektetők. S ezt az újabb keletű visszafogottságot nem egyedül Thaiföld szenvedi meg. Mint azt az IMF által közzétett adatok mutatják, 1999-ben 68 milliárd dollár volt a feltörekvő piacokra beáramló külföldi tőke nettó összege, messze elmaradva az 1996-ban feljegyzett 226 milliárd dolláros csúcstól.
Mindez nem változtat azonban a problémán, hogy a fejlődő államok szinte kivétel nélkül rászorulnak a külföldi tőkére gazdasági növekedésük finanszírozásához. A Nyugat által elvárt reformintézkedések véghezvitelekor ezek a kormányok tulajdonképpen valamiféle hűségnyilatkozatot tesznek: megteszik a tőlük telhetőt, cserébe viszont számítanak a fejlett világ befektetéseire.
Mexikó az 1994. decemberi első nagy leértékeléstől számítva 7 hónappal később már visszatérhetett a nemzetközi tőkepiacokra, szemben az 1982-es nagy válsággal, amikor ugyanehhez 7 évre volt szükség. “A piac bizalmának visszanyerése nem sikerülhetett volna az átláthatóság megteremtése nélkül” – mutat rá Guillermo Ortiz, egykori pénzügyminiszter, ma a jegybank elnöke.
Máshol is tapasztalhatók bizakodásra okot adó jelek. Ilyenek felfedezhetők Dél-Koreában is. Az ázsiai ország egésze ugyan még most is nyögi a túlzott eladósodást, s a szöuli Kospi tőzsdeindex több mint 50 százalékkal esett az idén, ám a helyi pénzügyi életnek már számos szereplője akad, akik nem a korábbi módon viszik az ügyeket. Egyikük Kim Dzsung Te, a New York-i tőzsdére nemrégiben bevezetett Korean Bank H&CB elnöke. Kim egy misszionárius elszántságával takarította ki a pénzintézetet. Mostanra a bank mondhatja magáénak a szöuli börze adott szekciójának egyik legjobban teljesítő részvényét, s a papír kedvelt célpontja lett a külföldi befektetőknek is. A bankvezető állítja: “Döntéshozatali eljárásunk ma már 100 százalékosan transzparens.”
A fejlődő államok politikaformálóinak érdemes tanulniuk ezekből a sikertörténetekből. Már csak azért is, mert a következő évtizedben – akár szeretik, akár nem – országaiknak a globális piacok “darwini evolúciója” közepette kell majd helytállniuk. Egyelőre az a legtöbb, amit tehetnek, ha levonják a kilencvenes évek nagy válságainak tanulságait, mielőtt eléri őket az új évezred első tőkepiaci összeomlása.