Lúdláb étterem. Nem tudom, mióta, de emilékezetem szerint évtizedekig az Erzsébet körút egyik meghatározó vendéglője volt. Nyilván a Madách Színház szomszédsága miatt is színészek, színházi emberek kedvelt tanyája. Meg íróké, legalábbis azoké, akik pár száz méterrel arrébb az egykori könyv- és lapkiadó székház, a New York-palota labirintusában elrendezvén ügyeiket, zsebükben szerződéssel vagy hónuk alatt a visszaadott kézirattal, nem a New York, illetve Hungária mélyvizébe merültek alá, örömebédre, vagy gyászlakomára, hanem kicsit odébb, a szerényebb Kulacsba, vagy még odébb a Lúdláb termeibe tértek be. Jól megkapaszkodtak sörös- vagy fröccsöspoharukba, így ecsetelvén, hogy a szerkesztőnek, aki írásukat elfogadta, milyen roppant kifinomult ízlése van, illetve a lektor, aki regénykéziratukat visszautasította, mekkora érzéketlen barom. E fontos helyszínek jogutódjai voltak a Rákosiék által polgári posványnak tekintett és kiirtott kávéházaknak, melyekben a század első felében az irodalmi élet zajlott.
A Lúdláb ódon lett és elavult a kilencvenes évekre. (Az úgynevezett irodalmi élet – sőt, egy darabig úgy látszott, netán maga az irodalom is – szinte teljesen megszűnt, az írók a puszta egzisztenciájukért küzdöttek.) A Lúdláb helyén új étterem nyílt, az Acapulco, mint mexikói specialitások lelőhelye. A magyar konyha provinciális uniszónóját sosem szerettem, főként zsír- és disznó-központúsága miatt (természetesen nagyon sok örökbecsű magyaros étel kivételt képez!), és ezért nemcsak kulináris, hanem mintegy világnézeti szempontból is fontos fordulatnak tekintem konyhai pluralizmus elterjedését. Ennek egyik előfutára volt a ’93-ban megnyílt Acapulco.
Természetesen belül is megújult, déliesen nyugtalan, áttört térbeosztásával, rücskös-rusztikus fehér falaival, robusztus asztalaival-székeivel, szép és impozáns, eredeti mexikói amforáival, maya vagy azték forrásokra utaló faszobraival, faragásaival. Jó beülni. Valóban mexikói ételeket kínálnak, minden műfajban. Ilyen sajátosság a fűszerekkel párolt fekete babból készült leves, vagy a Sopa de Albondigas: sötét erőlevesben lassan főtt húsgombóc, rendkívül érdekes mentaízzel. Következett az Enchiladas de Cameron: a garnélát fokhagymás vajban, gombával, fehér borban kisütik, ezt a nemzeti kukoricalepénybe (tortilla) göngyölik, és olvasztott sajttal, ranchera mártással leöntik. Nagyon jó, bár a garnéla íze a túlcsomagolásban kissé eltűnik. (Megjegyzendő, hogy a tortilla semmi nehézséget nem okoz a kelesztett kenyérrel bajosan birkózó gyomornak. A szintén abszolút nemzeti “Fajitas” kínálatából párom a csirke- és marhahús kombinációját választotta: forró tányéron hozzák (van, ahol sistergő serpenyőben), és karakteresen ízletes. Édesség: Flan de Kahlua (remek karamell puding gesztenyével), valamint Nieve Frita (a fagylaltot ropogós kukoricapehely burokban megsütik, kideríthetetlen de finom öntetben fürdetve hozzák). Tudatom, hogy ez a bőséges ebéd egyáltalán nem nehezített el bennünket. Ezzel szemben még egy szerény zónapörkölt is képes ólomként megülni az emberben. –
Környezet: hitelesen jellegzetes Kiszolgálás: gondoskodó Választék: mintha Mexikóban lennénk Előételek: 559-1399 forint Levesek: 319-359 forint Főételek: 779-1959 forint