Néha lassabban telik az idő, máskor gyorsabban, sőt olykor úgy tűnik, mintha meg is állna, de azt még senki sem tapasztalta, hogy visszafordult volna. Amerikai kutatók most mégis ennek lehetőségét állítják.
A fizika törvényei általában idő-szimmetrikusak, vagyis közömbös számukra, hogy merre halad az idő. Mi, földi percemberek azonban csak egyféle időnyilat ismerünk: az előre mutatót. Csak a Galaktika című folyóirat novelláiban születünk a koporsóban és halunk meg az anyaméhben, a valóságban ez sohasem történik meg.
Mit tapasztalunk azonban akkor, amikor kozmológiai méretekben vizsgáljuk az időt? Amennyiben elfogadjuk az úgynevezett Nagy Bumm elméletét, s annak következményét, a világegyetem állandó tágulását, akkor ez az előrefelé haladás általános érvényűvé válik. Ha azonban reális lehetőség az ellenkező irányú folyamat, vagyis az Univerzum összehúzódása és végül egyetlen pontba sűrűsödése – a Nagy Reccs -, akkor az idő múlása is irányt válthat. Ezek szerint a Világegyetem végső sorsa attól függ, mennyi benne az anyag. Egyfelől, ha kevés benne a matéria, tágulhat az idők végezetéig. Ebben az esetben a csillaghalmazok egyre távolabb kerülnek egymástól. Másfelől, ha elég anyagot tartalmaz, a gravitációs vonzás lelassíthatja, meg is állíthatja, sőt ellenkező irányúra válthatja a folyamatot, amelynek vé- gén bekövetkezhet a teljes összeroppanás. Lawrance Schulman, a New York-i Clarkson University kutatója egyenesen azt állítja, a kozmikus háttérsugárzás mérésén alapuló számításai szerint létezhetnek lokális, ellentétes irányú időáramú régiók az Univerzumban. Az ezekkel való kisebb mértékű érintkezések nem ronthatják el a mi időáramunkat. De mi történik az ok-okozat elvével a másik világban? Figyelmeztethetünk-e valakit az ellentétes irányú birodalomban, hogy valamilyen esemény be fog következni?
Erre a paradoxonra Schulman számításai nem adnak egyértelmű választ. A válasz nem is könnyű, hiszen ha léteznek is visszafelé – a Nagy Reccs felől a Nagy Bummig – tartó idővonalú galaxisok, azoknak nagyon öregeknek kell lenniük, tehát már nem elég fényesek a megfigyeléshez. Ezeket egyedül a gravitációs vonzás mérésével lehetne vizsgálni – ahhoz azonban még nem elég fejlettek a csillagászok eszközei. –