Tíz nappal a december 16-i határidőstermék-lejárat előtt, még szinte egyetlen brókercég sem tudja, mit fog tenni a nyitott részvény kontraktusait mindvégig megtartó ügyfeleivel. A probléma lényege, hogy a határidős kereskedésben részt vevő társaságok kötelesek az ügyfeleik által elért határidős nyereség 20 százalékát adóelőlegként levonni a nyereség kifizetését megelőzően. Csakhogy 1999. december 16-án a befektetőknek lehetősége lesz – ezúttal először – arra, hogy hat különböző részvényre jegyzett határidős termék kifutásakor ne pénzügyileg rendezzék elért nyereségeiket és veszteségeiket, hanem valós fizikai szállítást kérjenek. (Voltaképpen aki nem zárja 1999. decemberi lejáratú határidős pozícióit legkésőbb az utolsó kereskedési napon – mely nap a Budapesti Értéktőzsde Tanácsának december 2-án megjelent módosítása alapján egybeesik a lejárati nap dátumával – az köteles részt venni a leszállításban.)
A valós fizikai szállítás pedig felveti a kérdést, hogy meddig tekinthető az ügylet határidős tranzakciónak, és mely időponttól és milyen áron számíthatjuk az üzletkötést az azonnali piaci tranzakciók közé. A különbségtétel azért fontos, mert a magyar magánszemélyek a tőkeszámlán elhelyezett részvényeiken elért nyereség után nem fizetnek adót, szemben a határidős üzleteken elért 20 százalékos nyereségadóval.
A vélemények két fő csoportra oszthatók: több brókercég és maga a terméket meghirdető Budapesti Értéktőzsde (BÉT) is azon az állásponton van, hogy a teljes ügyletet adózásilag prompt ügyletként kellene kezelni, tehát nem terhelné adókötelezettség a magyar magánszemélyeket. Ez azt jelentené, hogy a határidős termék leszállítását követően a korábban vételi pozícióban lévő befektetők számláján a régebben megkötött határidős árfolyamon prompt piaci részvényvásárlás kerülne jóváírásra, míg a korábban eladási pozícióban lévők – vagyis a szállítók – prompt piaci tőkeszámláján egy korábban megvásárolt részvény eladása jelenne meg.
Problémát ez esetben csak a társasági tulajdonban lévő határidős eszközökkel fedezett portfóliók év végi számviteli értékelése okozna, hiszen nehéz lenne elkülöníteni az egyébként semmiben sem különböző határidős termékek között a fedezetként használt esetlegesen 0 százalékos adóterhű, illetve a spekulatív jellegű, 20 százalékos adóterhű határidős kontraktusokat.
A másik, elsősorban a Központi Elszámolóház és Értéktárnál (Keler) alkalmazásra kerülő technikai eljárás logikáján alapuló álláspont szerint a határidős termék utolsó kereskedési napján kialakuló elszámolási árfolyamon le kell zárni a határidős kontraktusokat, és ezen az elszámolási áron kell megnyitni vagy lezárni a prompt piaci részvénytranzakciókat. Mindez azt jelentené, hogy a határidős tranzakciók adókötelesek lennének. Ezen eljárás elfogadása azonban jóformán értelmetlenné tenné a fizikai leszállítás intézményét, hiszen a fedezeti ügyletet kötő befektetők – a fedezeti ügylet két különböző lábának eltérő adóterhe miatt – ismét ki lennének téve az árfolyam-ingadozás kockázatának.
A törvényi rendelkezések értelmében és az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) gyakorlata szerint egyébként az a tranzakció minősül határidős ügyletnek, amelynek során nem történik tulajdonváltozás. Itt azonban a leszállítást követően megváltozik a tulajdonos személye, tehát elvileg a fentebb említett első álláspont a helyénvaló. Ebben az esetben egyébként nemcsak a fizikai szállítást megengedő határidős termékek után szűnne meg jóformán mindennemű adóbefizetés, hanem a pénzügyi elszámoláson alapuló határidős termékek piacán is csökkenhetnének az adóbefizetések. A veszteséges fizikai leszállítású határidős kontraktusokat ugyanis ekkor le fogják zárni a befektetők – így növelik a veszteségüket, vagyis a pénzügyi elszámoláson alapuló határidős termékek nyeresége után befizetett adójukból többet igényelhetnek vissza. Ezzel szemben a nyereséges befektetéseket adómegtakarítási célból ki fogják futtatni a lejáratig, ily módon ugyanis adómentes jövedelemhez juthatnak. Mindez ellenkezik azonban az adótörvények szellemével, hiszen nem véletlenül születtek meg a határidős termékek adóztatásáról szóló rendelkezések.
A leírtak tükrében érthető a brókercégek többségénél tapasztalható bizonytalanság, hiszen nem egyértelmű, melyik megoldásra érdemes felkészülniük. Lapunk kérdésére számos brókercég úgy nyilatkozott, hogy nem kíván adóelőleget kérni ügyfeleitől az APEH vagy a Pénzügyminisztérium ezzel ellentétes állásfoglalásáig. Más társaságok viszont inkább az adó levonására hajlanak, s akadnak olyanok is, akik egyszerűen lebeszélik ügyfeleiket a leszállítás igénybevételéről.
Nyilván mind a befektetőknek, mind a brókercégeknek, de még a BÉT-nek is az lenne az érdeke, hogy minél gyorsabban döntés szülessen az ügyben. A különböző alternatívák között mindenesetre bizonyára nem ezen érdekcsoportok hozzák majd meg a végső döntést. Egyesek szerint a probléma nem egyedi, amennyiben a tőzsde tevékenységét közvetett módon meghatározó állami intézmények gyakran felkészületlenségükről adnak bizonyságot – nehezítve ezzel a piac e szegmensének működését. A derivatív piac hatékony működésének hiánya ugyanis komoly – nem csak a spekulánsokat érintő – hátrányokat okozhat. Minden modern piacgazdaság igényel ugyanis egy lehetőleg hatékony tőkepiacot is, s ez utóbbi nem képzelhető el megfelelően szabályozott származékos piac nélkül.