A rejtett gazdaság (hidden economy) minden piacgazdaságban tetten érhető, országonként eltérő mértéke azonban fontos információul szolgálhat az adott gazdaság állapotáról, a gazdasági szereplők magatartásáról, a kormányzat és intézkedései elfogadottságáról. A rejtett gazdaság össztermelésen belüli súlyát a központi döntéseknél is figyelembe kell venni, különösen akkor, ha ez az arány számottevő, illetve növekszik. Az átmeneti gazdaságokban ez a probléma még nagyobb figyelmet igényel, mivel a legális gazdaság mellett mély átalakuláson ment keresztül a korábban “második gazdaság”-ként aposztrofált szektor is.
A váltás körüli években a rejtett gazdaságnak a hivatalos GDP-hez viszonyított arányát jelentősnek és növekvő mértékűnek becsülték. Készpénzkeresleti modelljében erre világított rá Lackó Mária is, aki szerint az illegális gazdaság súlya 1971 és 1989 között a GDP 6 százalékáról 20 százalékra nőtt. Egy másik, a kilencvenes évek elején végzett átfogó vizsgálat 1980-ban 12 százalékosra, 1992-ben pedig 27 százalékosra tette ugyanezt.
Az alábbiakban a rejtett gazdaság fogalmának meghatározásakor az Eurostat osztályozását tartjuk szem előtt. Nem vesszük tehát figyelembe a háztartási munkát; a “do-it-yourself” tevékenységeket; a társadalmi munkát; a háztartások közötti termékcserét; a bűnözést; továbbá a termelőnek számító, de nem legális tevékenységeket (utóbbiakhoz tartozik például a drogok előállítása és kereskedelme). A fogalom alá soroljuk ugyanakkor – az egyébként legális tevékenységet végző, de be nem jelentett vállalkozások (clandestine enterprises) tevékenysége mellett – a regisztrált vállalkozások eltitkolt tevékenységét (unreported activities) is.
A rejtett gazdaság egyik fontos szegmensének mértékéről megalapozott becslés adható, ha a háztartások kiadásain belül meghatározzuk: mekkora súlyuk van azoknak a kiadásoknak, amelyeknél a vevő – a háztartás egyik tagja – nem kap pénztárgéppel blokkolt számlát, avagy (tartós fogyasztási cikkek esetében) garanciajegyet az eladótól. Ezzel a megközelítéssel – az úgynevezett KGST-piacokon vásárolt termékek mellett – az áruknak és szolgáltatásoknak azon körét tudjuk megragadni, amelyek forgalmát az eladó nem könyvelte, s amely így nem jelenik meg az adóbevallásokban, és csak részben tükröződik a hivatalos statisztikákban is.
A fenti módszer nem ismeretlen a rejtett gazdaság mértékét becslő közgazdasági és szociológiai kutatások körében, s ezt követte a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából készített Kopint-Datorg-os kutatás is. Ennek során – a Tárki által 1995 illetve 1996 végén, ezer-ezer háztartás körében végzett két empirikus felvételre alapozva – megbecsültük, hogy a háztartások összes kiadásaiban mekkora a nem regisztrált kiadások aránya. Megvizsgáltuk azt is, hogy utóbbiak eltérő súlya a háztartások milyen jellemzőivel hozható kapcsolatba. A megkérdezettek településtípus és gyermekszám szerint mindkét felvétel esetén a magyar háztartások összességét reprezentálták.
A fentiek alapján mód nyílt arra is, hogy kimutassuk: változott-e – és ha igen, milyen irányban – a nem regisztrált kiadások aránya. Ez fontos adalék lehet annak megítéléséhez, hogy 1996-ban továbbterjedt, vagy éppenséggel visszaszorult hazánkban a rejtett gazdaság.
A háztartások kiadásain belül felmértük az élelmiszerek és élvezeti cikkek bizonyos csoportjaira, a ruházati termékekre, egyes tartós fogyasztási javakra, egyéb iparcikkekre és többféle szolgáltatásra vonatkozóan a háztartások összes kiadásait, és ezen belül a nem regisztrált kiadások éves összegét.
Az eredmények arra mutatnak, hogy a két felvétel között semmiképpen sem csökkent, sőt valamelyest minden felmért kiadási csoportban tovább emelkedett a nem regisztrált kiadások átlagos aránya (lásd grafikonunkat).
Ahhoz, hogy a rejtett kiadások súlyát a háztartások összes kiadásán belül is kimutathassuk, meg kell becsülnünk az általunk fel nem mért kiadásokra vonatkozó nem regisztrált arányokat is. Nagy hibát követnénk el ugyanis, ha a fenti átlagos arányokat egy az egyben “rávetítenénk” a fel nem mért kiadások körére is. Ezek között ugyanis – mint például a lakásfenntartási vagy a közlekedési kiadásoknál – egyáltalán nem jellemző a nem regisztrált formában való költés. Ezért érdemes a fel nem mért tételek mindegyikénél megvizsgálni a nem regisztrált kiadások lehetséges arányát.
Az eredmény: a háztartások- a természetbeni társadalmi juttatások összegét nem tartalmazó – teljes fogyasztását tekintve az összes magyar háztartás kiadásaiban a nem regisztrált kiadások aránya 1995-ben 10-13 százalék körül, 1996-ban pedig 11-14 százalék körül mozgott (lásd táblázatunkat a 33. oldalon). Ez lényegében a nem regisztrált kiadások stagnálásával egyenértékű.
A teljes kiskereskedelmi forgalom, illetve a szolgáltatások területén pedig a nem regisztrált kiadások aránya az összes forgalomban két évvel ezelőtt a 17-23 százalékos, tavaly pedig a 19-24 százalékos sávban, inkább azok alsó határának közelében mozoghatott.
Mindezek alapján, a háztartások fogyasztásához köthető rejtett gazdaság mértéke – a hazai termék felhasználásának 1994-re jellemző arányaival számolva – az elmúlt évben a hivatalos GDP 5-8 százalékára volt tehető. Ez az arány jócskán meghaladja a hasonló módszerrel Nagy-Britanniában a hetvenes évek végén mért 2,3 százalékot, illetve az Egyesült Államokban egy 1981-es felvétel alapján becsült 1,5 százalékot. Lényegesen alatta marad viszont azoknak a vélekedéseknek, illetve a rejtett gazdaság kiterjedtségére vonatkozó korábbi becsléseknek, amelyek a kilencvenes évek elején a hivatalos GDP egyharmadára tették a hazai rejtett gazdaság súlyát. Az eltérés aligha fakadhat kizárólag a számbavételi módok különbözőségeiből; előfordulhat viszont, hogy a kilencvenes évek elejére tehető csúcshoz képest az évtized második felében már valóban csökkent a rejtett gazdaság aránya hazánkban.
Ha feltesszük, hogy a meg nem figyelt tranzakciók – közösségi fogyasztás, állóeszköz-felhalmozás, valamint export és import – esetében az általunk becsültnek a kétszeresére rúg a rejtett gazdaság súlya (ami nyilvánvaló túlzás), akkor összességében ennek aránya a GDP 16-20 százalékára lenne tehető – ugyancsak alatta maradna tehát a néhány évvel ezelőtt kalkuláltnak. De ha el is fogadnánk a 16-20 százalékos arányt, az nem jelentené azt, hogy a hivatalos GDP-t ennyivel meg kellene növelni ahhoz, hogy a “teljes, vagy kiterjesztett” mutatót megkaphassuk. A KSH ugyanis – különféle becslések segítségével – immár a rejlett gazdaság jelentős részét is beépíti a hivatalos GDP-be. 1992-ben ez a rész több mint egytizedet tett ki, manapság pedig minden bizonnyal ennél magasabbra rúg. Ahhoz, hogy az 1996-os teljes GDP-hez eljussunk, korántsem kellene tehát 16 százalékkal növelnünk a hivatalos számadatot.
Vegyük ezek után szemügyre, hogy a háztartások mely csoportjaira jellemző leginkább a nem regisztrált formában történő vásárlás, s ez a jelenség mennyire kiterjedt az összes magyar háztartás körében.
A különböző háztartások kiadásain belül eléggé eltérő súllyal szerepelnek nem regisztrált kiadások. Közel 30 százalékuk egyáltalán nem, illetve alig költ ilyen formában, egytizedüknél viszont az efféle tételek értéke az összes felmért kiadás több mint felét teszi ki.
A háztartásokat a nem regisztrált kiadások aránya szerint sorba rendezve azt kapjuk, hogy az egyre magasabb arányt felmutató csoportokba egyre kevesebben tartoznak (lásd grafikonunkat). Ezt úgy értelmezhetjük, hogy a magyar háztartások túlnyomó többsége vevőként ugyan évente legalább egy rejtett gazdaságba sorolt tranzakcióban érintett, de csak az elenyésző kisebbség felmért kiadásain belül jelentékeny az így vásárolt jószágok értéke.
Ezek után nézzük meg, hogy a nem regisztrált kiadások iránti affinitás milyen összefüggésben van a háztartások jövedelemi, vagyoni helyzetével, ennek szubjektív érzékelésével, illetve a háztartás társadalmi státusával, amit a háztartásfő iskolai végzettségével és foglalkozásával jellemezhetünk.
Kézenfekvő feltételezésnek tűnik, hogy a háztartások ilyen irányú hajlandósága erősen jövedelemfüggő: azaz, az efféle kiadások aránya a szegényebb háztartásoknál magasabb, mint a tehetősebbekénél. Már csak azért is, mert előbbieknél nagyobb valószínűséggel fordul elő a kényszerű fogyasztási alkalmazkodás, aminek egyik megjelenési formája lehet az olcsóbb vásárlást lehetővé tevő nem regisztrált kiadások súlyának növelése.
A másik feltételezés szerint, ahol a háztartásfő iskolázottabb, ott kevésbé költenek nem regisztrált formában vásárolt árukra és szolgáltatásokra, mint az alacsonyabb társadalmi pozíciójúaknál.
Korábbi elemzésünk eredményei felhívták a figyelmet arra, hogy a vizsgált affinitás erősen függ a lakóhely típusától: a nagyobb településen lakóknál – az egyéb feltételeket azonosnak véve – a nem regisztrált költések magasabb arányát feltételezhetünk, mint a kisebbeken élőknél. Magyarázatul egyrészt szóba jöhet a nem regisztrált vásárlások lehetőségének településnagyság szerinti megoszlása (ezt jelentősen befolyásolja a KGST-piacok területi elhelyezkedése), másrészt az, hogy a szóban forgó tranzakciók szereplői milyen könnyen tudják elérni egymást (mennyire tudnak az embereknek eljutni a legközelebbi piacra).
Végül feltételezhető még az is, hogy az elemzett affinitás nem a tényleges, hanem az érzékelt jövedelmi helyzettel, illetve nem a jövedelem-színvonallal, hanem a jövedelem dinamikájával áll kapcsolatban: azaz az anyagi helyzetüket rossznak, illetve romlónak érzékelők költenek inkább nem regisztrált formában, illetve ez az arány a jövedelmüket az átlagosnál kevésbé növelni tudók kiadásain belül a nagyobb.
Nos, a fenti tényezők hatásának részletes vizsgálatából kiderül: sem a háztartások jövedelmi helyzete, sem annak megítélése nem mutat szignifikáns kapcsolatot a nem regisztrált kiadások iránti affinitással. A háztartási szolgáltatásokat végzők szokásos kérdésére – “Áfa-val, vagy áfa nélkül számoljak-e?” – a gazdagabbak is ugyanolyan valószínűséggel válaszolnak igennel, mint a szegényebbek, és ugyanolyan valószínűséggel költenek meghatározott arányokban a KGST-piacokon is.
A település nagyságával összefüggő indikátoroknál ellenben szoros pozitív kapcsolat mutatkozik, akár a településen lakók, akár az ott lévő kiskereskedelmi boltok számát, vagy a település típusát nézzük. A tömegközlekedési kapcsolatokkal hasonló a helyzet: minél több nagyobb települést lehet elérni 40 kilométeres távolságon belül tömegközlekedéssel, annál magasabb az adott településen lakó háztartások körében a nem regisztrált kiadások aránya. Semmilyen hatás nem látszik viszont a bolthálózat – ezer lakosra jutó élelmiszerboltok számával mért – sűrűsége és az adott településen lakó háztartások nem regisztrált vásárlásainak aránya között.
Az előzőekhez hasonló eredményre juthatunk, ha – a fenti magyarázó tényezők alapján – egy modellben próbáljuk megbecsülni a nem regisztrált kiadások arányát. Az elérhetőség pozitív hatása ekkor is megfigyelhető, mint ahogyan a lakóhely típusa is befolyásoló tényezőként jelenik meg. Ha tehát két azonos típusba sorolható település közül az egyikből jobban elérhetőek a nagyobb települések, akkor ez növeli annak valószínűségét, hogy a háztartások növelni tudják az eltitkolt kiadások arányát.
Másrészt igaz az is, hogy a mind nagyobb településen lakók rendre többet költenek nem regisztrált módon. Ez lényegében annyit tesz, hogy az eltitkolt kiadások leginkább a nagyvárosi, és legfőképpen a budapesti háztartásokra jellemzőek.
Az elemzés egyik fontos tanulsága, hogy a kilencvenes évek elejére vonatkozó becslésekhez képest a rejtett gazdaság GDP-hez viszonyított aránya 1996-ban valószínűleg sokkal kisebb. Emellett az is állítható, hogy a jelentékeny arányú nem regisztrált költés a háztartások jól lehatárolható kisebbségére korlátozódik.
Végezetül szólnunk kell még a vásárlási szokások módosulásáról is, mert ez hosszabb távon befolyásolhatja a nem regisztrált költés arányának alakulását. Az elemzett két felvétel is megerősítette azt a megfigyelést, mely szerint a korábban a KGST-piacokon vásárlók jelentős része az egyre szaporodó nagy bevásárló központokba áramlik át. Nem kizárt tehát, hogy a háztartások nem regisztrált költésében nagy szerepet játszó piacok hálózata nem a szaporodó rendőri vagy adóhatósági intézkedések nyomására fog megritkulni, hanem ezt a tőkeerős kereskedelmi cégek által felépített bevásárló centrumok szerepének növekedése kényszeríti majd ki.
(A szerző a Kopint-Datorg kutatója)