Az Antall-kormány 1991. augusztusi döntése szerint az akkor 22 ezer tonna kapacitású ajkai és a 34 ezer tonnát termelő inotai alumíniumkohót legkésőbb 1992 végéig be kellett volna zárni. Az okok között az élen az energiaárak 90 százalékos emelkedése és a fémárak zuhanásszerű csökkenése szerepelt – emiatt a hazai kohók naponta tízmillió forintos veszteséggel működtek. A világpiaci kereslet csökkenése és a hazai felhasználóipar felére zsugorodása mégsem indokolta az ágazat ilyen gyors eltörlését. A józanabb iparpolitikusok szerencsére lassították a leépítést, így 1993-ban megindulhatott az ágazatban a privatizáció és az ezzel egybekötött reorganizáció.
Elsőként a székesfehérvári könynyűfémmű talált amerikai tulajdonosra (Alcoa), majd külföldi – francia – kézbe került az Ajkai Formaöntöde is. Egy 1994. végi újabb kormánydöntés ugyan már a hazai alumíniumipar fennmaradása jegyében született, ám az akkor már fellendülőben lévő iparágnak szinte átugorhatatlan csapdát is állított. Miközben ugyanis a kormány elhatározta az ágazatot az Alimíniumipari Tröszt jogutódjaként összefogó Hungalu Rt. megszüntetését, a vállalatcsoportot 705 millió forintos hitel felvételére kötelezte. A bankok természetesen nem adtak pénzt a megszűnésre ítélt holdingnak.
A kabinet ezután 1995 nyarán az alumíniumipar decentralizált privatizációja mellett döntött. Ez azt jelentette, hogy ezután a Hungalu társaságainak működését, reorganizációját a fokozatosan végrehajtott privatizáció bevételeiből finanszírozták. Így került magánbefektetőkhöz az ország akkor már egyetlen alumíniumkohóját működtető Inotai Alumínium Kft., a Mosonmagyaróvári Timföld és Műkorund Kft. (Motim), a Balassagyarmati Fémipari Kft. (Bfi) és a mindszenti Fémszerkezeteket Gyártó és Forgalmazó Kft. (Metalucon). Tavaly a Kőbányai Könnyűfémmű Kft. (Köbál), a Bakonyi Bauxitbánya Kft. (Bauxit) és az Almásfüzitői Timföld Kft. (Aloxid) kelt el – bár ez utóbbi nem túl szerencsésen, hiszen a céget hamarosan felszámolják. Maradt az Aluker Kft., amelynek privatizációja őszig be is fejeződhet. Így nem lesz akadálya annak, hogy a Hungalu Rt. végelszámolását az év végéig megindítsák.
A vállalatcsoport decentralizált privatizációjából eddig összesen 6,2 milliárd forint készpénz folyt be. A cégek hitelállományából az új tulajdonosok összesen 2,1 milliárd forint tartozást vállaltak át – nem számítva a csoporton belüli kötelezettségeket. Bakonyi Árpád Hungalu-elnök szerint 1999-ig további 1,1 milliárd forintnyi bevételre lehet számítani. A privatizáció kezdetén 10 milliárd forintosra becsült környezeti kárból 7,5 milliárdot vállaltak magukra a befektetők. A Hungalura a tatabányai alumíniumkohó bezárása (280 millió), az almásfüzitői timföldgyár kárelhárítása (1,2 milliárd) és az Ajkai Alumíniumipari Kft.-hez tartozó kötelezettségek még mintegy 2 milliárdos terhet rónak. Utóbbinál a PHARE-program keretében végrehajtandó környezetvédelmi beruházás 500 millió forintos költségének 55 százalékát a PHARE, 45 százalékát a Hungalu fedezi. Az ajkai társaság új tulajdonosa 3 milliárd forintos környezeti kárelhárítást vállalt magára.
A zárómérleg szerint a magyar állam tisztán 5-600 millió forintos bevételhez juthat. Emellett megmaradt egy iparág, amely ma ugyan már nem 22 ezer embert, hanem csupán 5600-at foglalkoztat, de termel, méghozzá egyre nyereségesebben. A hazai bauxitkészlet, mai előrejelzések szerint, 15-20 évig még gazdaságosan felhasználható. A készletet 15 millió tonnányira becsülik, s vélhetően a föld méhe még ugyanennyit rejt magában. Ám azt, hogy megéri-e ezt a kincset a felszínre hozni, pillanatnyilag nehéz lenne megmondani.
A Hungalu cégeinek új gazdái fejlesztéseket ígérnek. Az Inotai Alumínium Kft. például 2001-ig 4 milliárd forintos beruházást kíván végrehajtani, s vállalta, hogy a timföldgyártási tevékenységet legalább 10 évig fenntartja. Az üzleti értékként nyilvántartott mínusz 5 milliárd forintból 4 milliárdnyi adósság kifizetését a Hungalu magára vállalta – ezt a privatizációs bevételekből fedezik. A fennmaradó tartozást a szállítókkal kell majd rendeznie az új tulajdonosnak.
Szabó Pál, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. vezérigazgatója – a privatizációs eredményhirdetéssel kapcsolatos kételyek eloszlatása végett – elmondta: az ajkai cégre valójában az inotai volt az egyetlen igazi ajánlattevő. A szóba jöhető másik jelentkező, a norvég Hydro Aluminium konszern és a szlovák Závod Slovenského Národného Povstania konzorciuma – az ÁPV Rt.-hez küldött levél tanúsága szerint – csak “őszintén érdeklődött” az ajkai vállalat egy bizonyos része, az úgynevezett homoktimföld előállítása iránt. Ezt a termelőrészt tudták volna ugyanis gazdaságosan felhasználni a norvégok a szlovákiai garamszentkereszti gyárukban. A környezetvédelmi károk elhárítása és a foglalkoztatás jelenlegi szintjének fenntartása azonban már nem fért bele a konzorcium elképzeléseibe.
Az ajkai gyár eladásával lezárult a honi alumíniumipar privatizációja, s létrejött egy, a korábbinál kisebb, de a késztermékek iránti növekvő piaci igényeket mégis kielégíteni képes vertikum. A Hungalu az Aluker eladásával teljesen “kiürült”, s jóllehet a részvénytársaság végelszámolásának befejezését az ajkai társaság eladásának idejére tervezték, a féléves csúszás mégsem változtat a tényeken: a privatizációval együtt gyakorlatilag befejeződött az ágazat reorganizációja is.