A világ fejlett országainak ma komoly fejtörést okoz a hogyan tovább kérdése. Közülük elsősorban az angolszász országok tartoznak a monetarista körbe; a kontinentális Európa, Japán és csaknem az egész fejlődő világ inkább az erős államok által irányított gazdálkodás útját járja. Az angolszász világ, különösen az Egyesült Államok immár hetedik éve tartó folyamatos gazdasági növekedésben van, csaknem teljes foglalkoztatás (tudniillik természetes rátán vagy az alatt álló munkanélküliség) mellett, a többi ország pedig a nullszaldó-recesszió-épphogy-valami-plusz gazdasági produktum szintjén mozog, komoly munkanélküliségi és egyéb szociális problémák mellett. Amerika a szabad, ezért hatékonyabb tőke- és munkapiacok áldásait élvezi, de a tradicionálisan erős államokkal rendelkező országokban ilyen utak politikai, társadalmi szempontból járhatatlanok.
A fejlett piacgazdaságú országok tehát nem egységes stílusú gazdaságpolitikát folytatnak. Mindkét uralkodó nézetrendszer tud gazdaságmenedzselési sikereket felmutatni, de homogén, automatikusan követhető, ideális célállapot nem létezik.
A rendszerváltás gazdaságpolitikája
Az átalakulóban lévő magyar társadalom soron következő hangsúlyai azonban a célrendszer dilemmái nélkül is felvázolhatók. Ma ugyanis sem a demokrácia intézményrendszere, sem a piacgazdaság nem működik olyan szinten, hogy a sorozatos állami-politikai befolyás kiküszöbölhető lenne. Ennek ellenére fontos látni, hogy egy adott intézkedés hatása a célrendszer közös elemei felé vagy azokkal éppen ellentétes irányba mutat.
A magyar társadalom a rendszerváltás óta komoly sokkhatásokat élt át. Nem voltak a helyzet magaslatán az államhatalmi-igazgatási szervek sem, amelyek kényszerű tulajdonosi és fontos felügyeleti feladatukat egyaránt az események után kullogva, állandó lemaradásban, a szabályok toldozásával-foldozásával oldották meg. A máig ható negatívumok ellenére a hatósági árak megszűntek, kiépült a piacgazdaság jogi környezete, illetve alap-intézményrendszere. A kínálatkorlátos gazdaság rövid idő alatt keresletkorlátossá vált, a tulajdoni struktúra megváltozott.
Mindezzel párhuzamosan 1989 és 1993 között a GDP mintegy 21 százaléknyit csökkent, miközben a reálbérek átlagosan 15 százalékos csökkenést mutattak. 1995-ben a makroegyensúlyok megbomlása súlyos kiigazítást követelt. A Bokros-féle gazdaságpolitika helyrebillentette az egyensúlyokat egyrészt az egyszeri nagy, majd a folyamatos forint-leértékeléssel (és tegyük hozzá: átmenetileg az infláció elengedésével), másrészt a költségvetés és az egyéb elosztórendszerek nominális féken tartásával. Úgy tűnik, a makromutatók tekintetében már rendben van az ország, a nemzetgazdaság fenntartható növekedési pályára állt, a belátható jövőben tűzoltó jellegű gazdaságpolitikára nincs szükség.
Most végre ideje a jövővel foglalkozni. Észre kell azonban vennünk, hogy a várható politikai, gazdasági fejlemények erre túl sok időt nem hagynak. Néhány éven belül – lehet, hogy 2002-ben, lehet, hogy valamivel később – Magyarország csatlakozni fog az európai gazdaságokat egyesítő konföderációhoz, az Európai Unióhoz. Amennyiben a gazdaságpolitika valódi felelősséget érez a magyar gazdaság mai szereplői iránt, már most fel kell készülni, illetve a társadalmat fel kell készíteni az európai piacnyitásra. Ez a folyamat azonban nem mehet a végcél rovására. Alkalmazott módszerei, mechanizmusai meg kell, hogy egyezzenek a fejlett demokráciákban alkalmazottakkal.
A politikai rendszer a fejlett demokráciákban
A fejlett demokráciákban a vezető politikusoknak vezető szerepük megtartására, illetve feladatvégzésük sikerére tekintettel több irányban kell megfelelniük, illetve alkalmazkodniuk.
– Egyrészt szükségük van szponzorokra, azaz olyan kapcsolatrendszerre, amely finanszírozza például a kampányokat, bázisát adja a jó megjelenésnek. A kölcsönhatást a másik oldalról is meg lehet fogalmazni: ha a tőke szimpatizál valamely politikai erővel, akkor az a választásokon jobb esélyekkel indulhat. Ennek következtében a politikai elit tagjai mindig érdekeltek a tőkeerő szövetségében – de ez azt is jelenti, hogy a politikában feltétlenül képviselniük kell tőkeérdekeket. A fejlett demokráciákban működik egyfajta nyílt lobby-mechanizmus, sokszor teljesen a nyilvánosság előtt.
– A vezetőket érő második fontos hatás az apparátus, a középvezetői szint döntéselőkészítő befolyása. A politikailag stabil országokban a választások alkalmával legfeljebb a vezető elit cserélődik ki, az államigazgatást és a közigazgatást működtető köztisztviselői réteg a közép-, esetleg felső-közép vezetői szintekig érintetlen marad.
– A harmadik tényező a külföldhöz való alkalmazkodás kényszere. A külföld hatása egyrészt a védelmi helyzet, azaz a geostratégiai pozíció által meghatározott, másfelől a világgazdaságba – külkereskedelmi, illetve tőkeforgalmi oldalról történő – beintegrálódás kényszere által.
– Negyedikként említjük a népszuveneritást garantáló alkotmány értelmében legfontosabb tényezőt, a demokrácia színpadán való megjelenést. A demokratikusan választott politikai vezetőknek meg kell felelniük a társadalom elvárásainak: szavazóbázist kell szerezniük, illetve fenntartaniuk. A pártok számára a polgárok eszközökként, “szavazógépekként” jelennek meg; az ő szavazatuk nélkül nem valósíthatók meg a politikai célok.
A fejlett politikai kultúrákban a politikai szféra nagymértékben képviseli a tőkeérdekeket, és ezeket – különböző ideológiai, retorikai ruhákban – “eladja” a társadalomnak. A lobbizás és az érdekérvényesítés finom mechanizmusain, kifinomult csatornáin keresztül történik a tőkeérdekek és a politika kölcsönös egymásra hatása, majd a politikai irányvonalakat professzionális “politikai marketing” segítségével tálalják a társadalomnak. Az apparátus befolyásoló ereje annál kisebb, minél kevésbé vízfejű, minél kevésbé bürokratizált az intézményrendszer, illetve minél “karizma”-orientáltabb a vezetőkiválasztás (mint például a prezidenciális amerikai rendszerben). A külföld hatása minden országban az egyedi jellegzetességek szerint alakul ki.
Meggyőződésem, hogy hazánkban is hasonlóan működő struktúrát kell kialakítani, illetve annak kialakulását elősegíteni.
Érdekrendszerek Magyarországon
Az 1990-es rendszerváltás időszakában gyakorlatilag nem volt magyar nagytőke. Az ország élén egy olyan politikai elit jelent meg, amely nagyrészt az értelmiség soraiból verbuválódott. A politikai pártok nem a társadalom – gazdasági érdekek alapján létrejött – törésvonalai mentén különültek el egymástól – ilyenek igazából nem is voltak -, inkább az ideológiai, a műveltségi törésvonalak domináltak. Az állampárti elit, amely a politikai hatalom gyakorlásban tapasztalatot szerzett, négy évre háttérbe szorult, de az ugyancsak nagy tapasztalattal rendelkező, rendkívül erős befolyású apparátus végig a helyén maradt. Ennek az apparátusnak viszont nem voltak piacgazdasági tapasztalatai, és gazdaságstratégiai koordináló intézményét is elvesztette.
Az 1994. évi választásokon lényegében az állampárti politikai elit restaurációja történt meg. Paradox helyzet alakult ki: a kapitalizmus gazdasági struktúrájának megszilárdulásához szükséges utolsó nagy csatákat (Bokros-csomag, stratégiai privatizációk stb.) a szocialista párt vezette kormánykoalíció vívta meg. A párt és állam új keletű egymásratalálása azonban a vadhajtásokat is erősítette. Elsősorban az érdekérvényesítés lehetősége szorult a hátsó udvarokba, és a kialakult vagyonosabb rétegek sorolódtak több-kevesebb kivétel nélkül az élősködő, illegális tevékenységet végzők megbélyegzett – nem partiképes – csapatába.
A gazdasági rendszerváltás első nagy szakaszának lezárása után a magyar társadalmat a következő, jól elkülöníthető részekre tagolhatjuk a piaci helyzet, illetve a potenciális piacképesség alapján:
– Van egy úgynevezett elit rétege a gazdaságnak, amelyet elsősorban a külföldről importált tőke tulajdonában álló nagyvállalati szektor, illetve azon magyar tulajdonban álló nagyvállalatok alkotnak, amelyek otthonosan mozognak a nyugati piacokon. A társadalom azon tagjai, akik e területre integrálódtak – menedzserek, középvezetők, az egyetemről frissen kikerült szakemberek – nyugati értelemben is piacképesek, nagy valószínűséggel a leendő piaci integráció nyertesei közé tartoznak majd.
– A skála másik végén azok a társadalmi rétegek állnak, amelyek – akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül – nem tudnak vagy nem akarnak a piacon megjelenni, gazdasági aktivitást felmutatni. Idetartoznak egyrészt a nyugdíjasok, az idő előtt nyugdíjazottak, akiket teljes mértékben a költségvetés, illetve a tb tart el, másrészt azok a rétegek, amelyek a rendszerváltás óta egyáltalán nem találták meg helyüket az átalakult gazdaságban, a paternalista állam meggyengülésével perspektívavesztetté váltak, mivel szaktudásuk nem konvertálható a jelenlegi körülmények közé. A GDP, illetve a reáljövedelmek erőteljes csökkenése nyilvánvalóan e rétegeket sújtotta leginkább, hiszen pontosan ők azok, akiket a költségvetési kényszerkiigazítások következtében szakadozó szociális védőhálónak kellett volna felfognia és megtartania. E rétegek rendkívül nehéz helyzetén igazából csak az fog segíteni, ha elindul a gazdasági növekedés, amely a reáljövedelmeknek, a költségvetési kiadásoknak a növekedéssel arányos bővülését teszi lehetővé.
– A harmadik szegmens a középmezőny. Az idetartozók sorsa még nem dőlt el igazán. Őket azon közös ismérv alapján soroltuk egy kategóriába, hogy a hazai piacon vannak jelen, gazdaságilag aktívak, de a nyugati típusú piacokon való megjelenésre pillanatnyilag nem képesek, vagy legalábbis ott még nem jelentek meg. E harmadik csoport tagjainak közös jellemzőit talán úgy lehet megfogalmazni, hogy aktív gazdasági tevékenységet folytatnak, jövedelemtermelő képességük a hazai gazdasági növekedéstől függ, stratégiájuk itthon formálódik, elsősorban az itthoni feltételrendszernek megfelelően.
Az első két körrel ezúttal nem kívánok foglalkozni. A külföldi érdekeltségű szegmens fejlődni tud magától is, egyszerűen arra van szüksége, hogy ne bizonytalanítsák el. A másodikként tárgyalt, gazdaságilag inaktív csoportok szociális kezelése feltétlenül a megoldandó feladatok közé tartozik, de nem a stratégiai, hanem az operatív feladatok közé; megoldásához gazdasági növekedésre van szükség.
A magyar társadalom derékhadába tartozó csoportok közül témánk szempontjából a következőket érdemes külön kiemelnünk:
– a hazai tőkések csoportját, akik ma privát vállalkozásokat működtetnek, és áruikat vagy szolgáltatásaikat jellemzően a hazai piacokon értékesítik;
– azokat a munkavállalókat, akik hazai tulajdonú privát vállalatok, vállalkozások dolgozói;
– az állami intézmények munkavállalóit: a közalkalmazottakat és a közigazgatási, államigazgatási köztisztviselőket;
– az agrárszféra vállalkozóit, az önálló tevékenységet folytató parasztságot.
Az érdekek artikulálása és képviselete szempontjából a társadalom neuralgikus pontját a hazai tőkések körüli konfliktusrendszer képezi.
Azt hiszem, nem kell hangsúlyozni, hogy a gazdasági növekedés a társadalom egészének elemi érdeke. Társadalmi konfliktus nem a növekedés ténye körül van, hanem azon kérdés körül, hogy “kinek a gazdasága” növekedjen. A magyar gazdaság legnagyobb része ma már privátgazdaság; vagy külföldi vagy hazai tőkések magántulajdonában van. A külföldi tőketulajdonban álló vállalkozások sikerével senkinek semmi problémája nincsen – a hazai tőke útjába azonban állandó akadályok gördülnek.
A tőkésekkel kapcsolatos konfliktusok nem elsősorban a tőkések és a vállalatuk által foglalkoztatottak között tapasztalhatók. Ahol igazán érezhető társadalmi feszültség: egyrészt a gazdaságilag inaktívak és a tőkések, másrészt a közalkalmazottak, köztisztviselők és a tőkések között. Ezek a konfliktusok egyértelműen a vagyoni helyzet különbözőségére vezethetők vissza.
Az állami alkalmazottak nem tartoznak a gazdasági versenyszférához, de fontos területeket képviselnek. Mivel e szektor jövedelempozícióinak romlása meghaladta az üzleti szféra pozícióromlását, e csoportok alapvetően ellenségesen viszonyulnak az üzleti szférához.
A mostani gazdasági helyzetben a jelenlegi társadalmi feltételek, illetve a külpolitikai, külgazdasági determinációk következtében a nemzetgazdaság számára kijelölhető stratégiai irányvonalak viszonylag behatároltak. Ugyanakkor van esély arra, hogy e behatárolt irányvonalak között kialakuljon egy olyan gazdaságstratégia, amely mögé széles körű társadalmi támogatás sorakozik fel.
A továbbfejlődés súlypontjai
Véleményem szerint ma Magyarországon egy felelős politikai vezetésnek – a kiegyensúlyozott növekedés biztosítása mellett – azt kell megfogalmaznia elsődleges nemzetgazdasági stratégiai célkitűzésként, hogy a társadalom előbbiekben bemutatott derékhadát nyugati értelemben piacképessé tegye, illetőleg minden támogatást megadjon ahhoz, hogy az piacképessé válhasson. Ha e szegmens nagyobb része piacképessé válik, akkor majdani európai uniós csatlakozásunk nem fog a rendszerváltáshoz hasonló sokkot okozni. Emellett hadd említsek meg még egy szempontot: amennyiben kifejlődik egy viszonylag erős hazai gazdálkodó szféra, akkor az uniós csatlakozás nem feltétlenül jelenti majd a nemzeti szuveneritás elvesztését, de semmiképpen nem olyan mértékben, mintha a külföldi tulajdon az egész gazdaság struktúráját átszőné.
A bevezetőben említett jól működő piacgazdaságokra és egyúttal érett demokráciákra jellemző gazdaságpolitikai vitarendszer, azaz a monetarizmus kontra keynesianizmus ütközőpontjai helyett a demokratikus intézményrendszer gyakorlati működésének alapelveit célszerű figyelembe venni. A jelenlegi magyar feltételrendszerben, úgy gondolom, a terméketlen szofisztikus vita helyett a célállapothoz vezető út akadályait kell felszámolni.
A gazdaságpolitika – azzal együtt, hogy tűzoltásra már nincs szükség – még nincs azon a szinten, hogy tisztán makro-gazdaságpolitikát folytasson akár fiskális, akár monetáris oldalon. Egyelőre feltétlen szükség van a közvetlen társadalom-menedzselő stratégiákra, elsősorban a nálunk fejlettebb piacok szereplőinek versenye miatt.
A politikai mechanizmus tekintetében, mint említettem, a neuralgikus pontok a tőkések szerepe körül koncentrálódnak. A tőketulajdonosok nyilvánvalóan kulcsszerepet játszanak a gazdaságban; egyszerűen stratégiai lehetetlenség (de mindenképpen ostobaság) gazdaságpolitikai célkitűzéseket tenni a tőkeérdekek figyelmen kívül hagyásával. A fejlett demokráciában sok tekintetben építő jelleggel működnek a lobbymechanizmusok. A politikai hatalomnak célszerű egyeztetnie a gazdasági hatalom birtokosaival.
Az előzőekben beszéltem arról, hogy az intézményrendszer, illetve a tőkések között pillanatnyilag rossz kapcsolat van. E kapcsolat rendezése feltétlenül kívánatos volna, mindkét fél szempontjából. Hiányoznak a tőkés szereplők hatékony közös fórumai, a nyílt lobbykörök és a közösen kialakított elvárások. Mindemellett a tőkéseknek nyilvánvaló teendőik vannak kedvező vagy legalábbis kedvezőbb társadalmi megítélésük kialakítása érdekében, a társadalom lemaradói, a művészeti és oktatási programok felkarolása terén.
Úgy gondolom, hogy a fejlődés autonóm módon is az elmondottak irányába fog hatni, de okos politikával e folyamatokat gyorsítani lehet.
Végezetül újra szeretném hangsúlyozni: érzésem szerint most kedvező feltételrendszer állt össze ahhoz, hogy egy szélesebb nemzeti konszenzus alapján, tudatos gazdaságstratégiai elképzelések szerint, aktívan formáljuk a jövőnket. Az 1998. évi parlamenti választások, illetve a majdani kormányalakítás talán már egy érettebb demokráciára utaló módon zajlik majd le, és a következő kormányzati ciklus során konstruktív párbeszédek alakulnak ki a gazdaság és a politika szereplői között.
(A szerző üzletember)