Legjobb, ha a politika “békén hagyja” a gazdaságot, avagy “nem avatkozik be” a folyamatokba – összecsengően ekként jellemzi a magyar gazdaság kedvező állapotát két neves kutatóintézet is. Szerencsére a kormány május 22-én elfogadott, A középtávú gazdaságpolitikai prioritások áttekintése talányos címet nyert programja ilyet nem is helyez kilátásba. Medgyessy Péter pénzügyminiszter nyilatkozatai is kifejezetten arra utalnak, hogy a választásokig már semmiféle gazdaságpolitikai változtatásra nem kerül sor – erről egyébként maga a miniszterelnök is többször biztosította az üzleti szféra képviselőit. A GKI Gazdaságkutató Rt. véleménye szerint, amennyiben – a világon egyébként mindenütt szokásos – választási gazdaságpolitika során némileg lazítanak is az enyhén szigorú fiskális politikán, ez mindaddig nem veszélyezteti a jelenlegi folyamatokat, amíg nem haladja meg a GDP 0,3-0,5 százalékát. Ez – az idénre prognosztizált 8000 milliárd forintnyi bruttó hazai terméket alapul véve – körülbelül 25-40 milliárd forintnyi “mozgásteret” ad a kormányzati oldal politikusainak. Hogy ezzel a nem éppen csillagászati összeggel megelégszenek-e majd a Köztársaság téren és a Mérleg utcában, az a politikai béljóslás kategóriájába tartozik. Az azonban tény, hogy a kormányzatnak immár nagyon kevés eszköze maradt arra, hogy érdemben beavatkozzon a gazdasági folyamatokba – s ez komolyabb garanciát jelent, mint megannyi politikai szándéknyilatkozat.
A középtávú program az eszköztár korlátozottságának tudatában íródott, s így gazdaságpolitikai értelemben szinte kizárólag az infrastrukturális és térségi fejlesztések lehetőségét tárja a döntéshozók elé. Noha az infláció egyszámjegyűre történő leszorításának szándéka végigkíséri a dokumentumot, a növekedés lefagyasztásának veszélye miatt nem fenyeget radikális antiinflációs intézkedésekkel sem. Ezen túlmenően elsősorban technikai jellegű változtatásokat helyez kilátásba, amelyek meghatározóan az üzleti szféra gazdálkodási feltételeit hivatottak javítani (lásd erről az Ahol támogat… című írásunkat).
A hároméves gazdaságpolitikai program azonban két kulcsfontosságú kérdést kifejezetten a politika döntési körébe utal, s ezzel lényegében homályban hagyja a problémák megoldására kínálkozó alternatívákat; öt kérdéskört pedig arisztokratikusan még csak nem is érint – nyilván abból kiindulva, hogy ezek jellemzően nem gazdaságpolitikai kérdések. Valójában azonban megkerülhetetlen gondokról van szó, mivel a gazdaság szereplőinek sikerességét alapvetően befolyásolják.
Lássuk először, melyek azok a kérdések, amelyekre a válaszadás jogát a program – kimondva vagy kimondatlanul – a primer politika térfelére passzolja át! Ezt egyébként valószínűleg helyesen teszi; a gond inkább az, hogy javaslatokat sem tesz, illetve nem hívja fel a figyelmet arra, hogy ezekre a válaszokra sürgősen szükség van a további tervezéshez. Az első mindjárt “a humán értékek védelmének és a humán infrastruktúra hatékonyabb működésének, koncentráltabb fejlesztésének” szentelt I/4. bekezdés, amely – a hajdanvolt párthatározatok szellemében – a “kell” jegyében íródott, noha ez a formula a dokumentum más fejezeteire egyáltalán nem jellemző. A másfél gépelt oldalnyi szövegrészben pontosan tízszer fordul elő a “kell” szó, ami világossá teszi, hogy a kormánynak nincs kiforrott – vagy egységesen vállalható – álláspontja az egészségügy, a szociális ellátás és a közoktatás-szakképzés (további) reformjával kapcsolatban. E feladatkijelölő részben egyetlen utalás sincs a forrásokra – ami azért elgondolkodtató, mert a máshol leírtak mindvégig szem előtt tartják az államháztartási deficit csökkentésének nemes eszméjét. Így azonban a megfogalmazott feladatok vagy az egyensúlyi elvárásokkal kerülnek szembe, vagy elvégzésük csak más állami feladatok szűkítésével képzelhető el.
A másik alapvető dolog, amit a dokumentum kifejezetten az eldöntendő kérdések közé sorol, a privatizáció lezárultát követő, tartósan állami tulajdonban maradó gazdasági társaságok irányításának problematikája – pedig ez minden szempontból rányomja majd a bélyegét a következő esztendők magyar gazdasági teljesítményére.
Térjünk most át a gazdasági életnek azokra a területeire, amelyek felett a program vélt eleganciával átsiklik. Mindenekelőtt a feketegazdaságra – ez az összetett szó sehol nem szerepel a húszoldalas dokumentumban! Márpedig a jelenség korántsem kizárólag etikai probléma. A gazdaság jogkövető szereplőinek szemszögéből kifejezetten versenyhátrányként jelentkezik – az államháztartás oldaláról nézve viszont tartós és jelentős bevételkiesést okoz.
A feketegazdaság kérdésétől nem esik távol egy másik “kimaradó” problémakör: a gazdálkodás feltételeit lényegesen rontó jogi körülményeké – a közhiteles nyilvántartások közismert anomáliái, illetve a jogszabályok, magánjogi szerződések kikényszeríthetőségének korlátozott volta. Ezek természetesen nem gazdaságpolitikai kérdések, ma mégis alapvetően rontják a gazdaság szereplőinek teljesítményét.
Ha a jogalkalmazás nem is tipikusan gazdaságpolitikai kérdés, annál inkább az – és egyben stratégiai jelentőségű – a kutatás-fejlesztés, az alkalmazott tudományok állami támogatásának problémaköre – amire szintén nincs utalás a dokumentumban, hacsak nem homályos célzásként a kockázatitőke-társaságokban vállalandó állami szerepre. Nem esik szó arról sem, hogy az állam hogyan fogja segíteni a gazdaságdiplomácia eszközeivel, országmarketinggel a magyarországi vállalatok külföldi piacszerzését. (Egyébként maga a hároméves program elkészülte, az apparátusok műhelyeiben pedig éppen most készülő, az EU-csatlakozási tárgyalások gazdasági tematikáját, taktikáját összegző program veti fel ismét az egységes gazdasági minisztérium életre hívásának szükségességét – amely egyben a válságos idők után végre a helyére tenné a fiskális ügyekért felelős kincstárügyi minisztérium feladatkörét is.)
Visszatérve a hároméves program hiányosságaihoz: minthogy primer politikai kérdés – s mint ilyen, nem túl költségérzékeny -, a küszöbön álló NATO-csatlakozás ügye sem témája a dokumentumnak. Csak abban az értelemben esik szó róla, hogy Magyarország euro-atlanti integrációja vélhetőleg még inkább ösztönözni fogja a külföldi befektetések növekedését. Államháztartási kihatásairól sincsen szó. Lehet, hogy politikailag taktikusabb minderről nem beszélni, ám a gazdasági tervezés nyilvánvalóan nem hagyhatja figyelmen kívül a védelmi fejlesztések szükségszerű forrásigényét – így ezek elhallgatása könnyen ismét “kettős könyveléshez” vezethet, ami nem segíti az adófizetők tisztánlátást, illetve választott képviselőik döntéseit.
Összességében elmondható, a kormány hároméves gazdaságpolitikai programja eljutott addig a pontig, hogy felismerje: legjobb, ha az állam hagyja érvényesülni a piaci folyamatokat, és nem avatkozik be a normális üzletmenetbe. Ám saját szerepének tisztázásával, felgyülemlett restanciája ledolgozásának mikéntjével és ütemezésével továbbra is adós maradt. Így ezekre a kérdésekre feltehetőleg a pártok választási programjainak gazdasági fejezetében kell majd választ keresnünk.