A francia bankvilág számára 1996 kétségtelenül jó év volt. Az összes vezető pénzintézet az előző évinél jobb eredményeket ért el. A legnagyobb, 7,5 milliárd frankos tiszta nyereség a Crédit Agricole könyveiben áll, a legrentábilisabb univerzális banknak pedig a Crédit Commercial de France (CCF) bizonyult. A tavalyi javulás azonban nem annyira a célzott belső intézkedéseknek köszönhető, mint inkább a kedvező gazdasági környezetnek, a piaci és tőzsdei tevékenység élénkülésének, valamint az ingatlanválság lecsengésének. (A kilencvenes években ez becslések szerint 200 milliárd frankot kitevő kárt okozott a francia bankvilágnak.) A fokozott piaci tevékenységnek köszönhetően a bankok kompenzálni tudták a hagyományos kamatüzletben a marzs csökkenést, amit a tőkének az utóbbi hónapokban is folytatódó olcsóbbá válása okozott.
A nyereség 1996-os növekedése ellenére a francia bankok nyereségessége nemzetközi összehasonlításban továbbra is gyenge. Franciaország pénzügyi szektora még nem mászott ki a bajból, és a hazai bankok széles körű szerkezeti reformokra kényszerülnek, ha hosszú távon meg akarják őrizni függetlenségüket és nemzetközi versenyképességüket. Az érintettek nagyon is tisztában vannak ezzel a helyzettel, a szükséges reformok mégis vontatottan haladnak.
Ez magyarázza, hogy az Ibca és a Moody’s amerikai minősítő ügynökségek tavaly év végén igencsak borúlátó képet festettek a francia bankgazdaságról. Nézetük szerint az a mélyponton ugyan már túljutott, a jobb nemzetközi besoroláshoz azonban még sok időre lesz szükség. A Moody’s jelentése szó szerint így hangzik: “A konszolidáció folyamata az elkövetkező évben fájdalmas lesz. Ezenkívül azzal kell számolni, hogy a pénzintézetek saját tőkebázisa tovább fog zsugorodni, és az üzleti kockázat is tovább nő.” Hosszú távon – fűzik hozzá a Moody’s értékelésének szerzői – az e helyzet okozta kényszerfolyamat a francia bankgazdaság egészségesebbé válását eredményezheti.
Az amerikai megállapítások megegyeznek annak a hasonlóan kritikus helyzetelemzésnek a következtetéseivel, melyet a francia szenátus még 1996 végén terjesztett elő “Bankok, érdekel bennünket az önök egészsége” címmel. Ez a banküzlet adózott bevételeinek az utóbbi években észlelt visszaesését nevezi meg az egyik fő bajként. A szenátorok nézete szerint ez az erózió nemcsak a szerkezeti betegséget tükrözi, hanem a rentabilitás elégtelenségét is, melynek következménye a bankok bonitás-besorolásának romlása; ez viszont drágítja a forrásbeszerzést, s az tovább rontja a pénzintézetek rentabilitását.
Hogy ebből az ördögi körből ki lehessen törni, a szenátorok nézete szerint a bankoknak széles körű, alapvető szerkezeti reformokat kell bevezetniük, mint az elektronikus adatfeldolgozás korszerűsítése, a munkafolyamatok megszigorítása és az alkalmazotti létszám csökkentése. Ezen túlmenően a szenátusi jelentés az államtól várja a fináncgazdaságban régóta fennálló jogi és igazgatási gátak lebontását. Ezek ugyanis részben súlyos piaci torzulásokhoz vezetnek. Emellett a szerzők kiemelik, hogy még ezek a szerkezeti problémák is marginálisak, és semmiképpen sem magyarázzák a francia bankok notórius rentabilitási gyengeségét. A szenátorok ezért felszólítják az államot, hogy a továbbiakban ne úgy működjön, mint a saját hibájukból életveszélybe került bankokat automatikusan gyógyító “intenzív osztály”. Tartózkodjék attól, hogy – mint a Crédit Lyonnaise esetében – adópénzekkel mindenáron életben tartsa a halálra ítélt bankokat. Ráadásul a szenátusi jelentés szerint Franciaország már jó ideje “túlbankosított”, ezért éppenhogy kívánatos a szereplők számának csökkentése ezen a piacon. Végül, de nem utolsósorban a szenátorok azzal a sürgős felszólítással fordultak a kormányhoz, hogy a fináncgazdaságban ma érvényes elavult munkajogi szabályozást (amely még 1937-ben, a népfrontkormány idején született) végre változtassa meg. A múlt idő itt azért indokolt, mert ez volt a szenátusi jelentés egyetlen követelése, amelyet a kormány időközben teljesített.