A műszaki-tudományos fejlődés felgyorsulása, a nemzetgazdaságok közötti kereskedelmi, pénzügyi, technológiai és munkaerő-áramlások korábbi korlátainak folyamatos felszámolása, a globális vagy regionális együttműködést igénylő problémák szaporodása, a globális gazdaság és információs társadalom kirajzolódása új fejlődési feltételeket teremt és új követelményeket támaszt az egyes országok, különösen a külgazdaság-érzékeny országok számára. Az elszigetelődés vagy kiszakadás a nemzetközi kapcsolatrendszerből a nemzetközi gazdasági együttműködés jelenleginél jóval alacsonyabb intenzitású szakaszaiban is súlyos fejlődési torzulatokkal, lemaradással járt. A racionális gondolkodás keretei között aligha tételezhető fel, hogy a regionális és globális terek vonzásába kerülő nemzetállamok megállíthatják határaikon a gazdasági-műszaki áramlásokat.
Egyedül nem megy
A létező szocializmus világában több évtizedig hangoztatott állítások ellenére az európai térség integrációs folyamatai az Európai Közösségek, illetve az Európai Unió (EU) keretei között bontakoztak ki. Az európai térségbe geopolitikai helyzete, történelmi fejlődése, gazdasági kötődései alapján szervesen beágyazódó Magyarország esetében az integrálódás összefonódó kül- és belbiztonsági, környezetvédelmi és gazdaságfejlődési követelmény; ez számolhatja fel a történelmileg kialakult kompországi státusz, elmaradottság és a szűk gazdasági határok közé szorított kisnemzeti lét örökségét.
Van-e racionális alternatívája Magyarország európai integrálódásának? A nemzeti önerőre támaszkodás, egy kis vagy nagy KGST újraélesztése, az EFTA-ra, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulásra, a dinamikus távol-keleti országokra vagy a kínai közösségekre építés – mindez a politikai és gazdasági romantika világába tartozik. Az 1996. évi magyar összkivitel 68 százaléka az Európai Unió tagországaiba irányul; ezek aránya a magyar adósságállomány finanszírozásában és a Magyarországon befektetett külföldi tőke állományában meghaladja a 60 százalékot, idegenforgalmi devizabevételeinkben pedig a 80 százalékot.
Márpedig egy külgazdaság-érzékeny kis ország számára fejlődési, sőt túlélési létfeltétel a sikeres alkalmazkodás a meghatározó gazdasági partnerhez. A magyar fejlődés külső feltételei szempontjából már az EU puszta léte is viszonylagos előny, hiszen 12 vagy 15 tagország eltérő követelményeket támasztó nemzeti piaca helyett az Unió egységes gazdasági környezetéhez, dokumentációs rendjéhez, adminisztrációs rendszeréhez kell alkalmazkodni.
Magyarország számára a főpiaci alkalmazkodás költségei elkerülhetetlenek, a teljes jogú uniós tagság viszont a nemzeti felzárkózás, alkalmazkodás folyamatát gyorsabbá, költségeit alacsonyabbá teheti. Az esetleges kívülmaradás ugyanis nem adna lehetőséget azon uniós pénzügyi támogatások megszerzésére, amelyek ez ideig minden elmaradottabb csatlakozó országban elősegítettek az európai átlagot meghaladó ütemű gazdasági növekedést, a gyorsabb korszerűsödést, felzárkózást. Az uniós tagság révén megszerezhető pénzügyi támogatások mértéke csak az 1999 után életbe lépő új támogatási rendszer ismeretében, illetve a csatlakozásról meginduló tárgyalások során ítélhető meg. Az eddigi külföldi becslések ezt az évi magyar GDP korábban 17, jelenleg 4 százalékában jelölik meg. Ám e szerényebb mérték is megközelítené az 1990-96 közötti időszak évi átlagos direkt tőkebeáramlásának összegét. Egyéb feltételek változatlansága esetén a teljes jogú tagság évente átlagosan 1 százalékkal növelhetné a magyar GDP növekedési ütemét1.
A kívülmaradás azonban nemcsak e pénzügyi támogatások elmaradását jelentené, hanem eltéríthetné a külföldi működőtőke-áramlás eddigi irányzatait, sőt tőkebefektetés- és termelési telephely-áthelyezéssel is járhat más, kedvezőbb adottságú kelet-közép-európai országokba az ezzel összefüggő exportkiesésekkel. A kívülmaradás tehát nem csupán “elmaradt haszon”, hanem tényleges és potenciális erőforrásvesztés, foglalkoztatás- és exportkiesés formájában is veszteségeket okozhat az országnak. A magyar integrálódás az Európai Unióba tehát nem valamiféle politikai öncél vagy tetszés szerint elkerülhető út, hanem a nemzeti felemelkedéshez szükséges átfogó stratégia szerves része.
Mozgó célpont követése
Ám ne feledjük: jelentős európai és Európán kívüli érdekcsoportok különféle okokból nem érdekeltek az EU keleti kibővülésében. Magyarország alkupozícióját korántsem az jellemzi, hogy nagyszámú gazdasági és politikai érdekcsoport sürgetné felvételét az Unióba. A kibővülés költségeit elrettentő nagyságrendben, hozományértékét leértékelve becsülő eddigi külföldi számítások és nyilatkozatok, a kibővülés történelmi elnapolására irányuló törekvések, a csatlakozás 1993. évi koppenhágai csúcstalálkozón megadott peremfeltételeit környezetvédelmi és szociálpolitikai minimumokkal bővíteni kívánó álláspontok szaporodása jól jelzi az Unió keleti kibővülése körüli ellenérdekeltséget.
Az integrálódás költségeinek és hozamának nagyságrendje mind az egyes társult országok, mind az Európai Unió szintjén az egyes országok csatlakozási időpontra kialakult felkészültségi szintjétől függ majd. Jobban felkészült, piacgazdaságilag és integrációképesség szempontjából érettebb országok esetében az integrálódás nagyobb mértékben segítheti elő a GDP növekedését, növelheti az Unió számára az új tagország hozományának értékét. Bár a tagországok felkészítése az EU-nak is érdeke lenne, ez ideig nem mutatkoznak annak jelei, hogy az Unió hajlandóságot mutatna pénzügyi erőforrások átadására – a tagjelölt országok GDP-jének 2 ezrelékére rúgó, s tartalmilag lassan korszerűsödő PHARE-program kivételével – a csatlakozás előtti szakasz felkészítő munkájának elősegítéséhez. A nemzetstratégiai szempontból kulcsfontosságú csatlakozásra lényegében önerőből: nemzeti érdekeket megfogalmazó, a rendelkezésre álló erőforrásokat mozgósító cselekvési program alapján lehet csak felkészülni.
A felkészülési program megalkotását segíti, végrehajtásának kockázatait csökkenti, hogy az integrációs felkészülés követelményei igen széles sávon egybeesnek a magyar modernizáció, felzárkózás, versenyképesség-javítás követelményeivel, s az integrálódás elsősorban sorrendiségekben, menetrendben, határidőkben jelent eltérést a kívülmaradás esetén is elkerülhetetlen teljesítményjavítási feladatoktól. Ugyanakkor rendkívül megnehezíti a felkészülést az EU keleti kibővülése, illetve további fejlődése, “mélyépítése” körüli bizonytalanság. Az Unió döntési struktúráiról, működtetési technikájáról, az Európai Gazdasági és Pénzügyi Unió életbeléptetésének időpontjáról és feltételeiről dönteni hivatott Kormányközi Konferencia lezárulása után ítélhető csak meg, hogy az Unió belső fejlődésére vonatkozó kérdések megoldatlansága nem késlelteti-e a keleti kibővülés folyamatát. A jelenlegi helyzetben a felkészülési folyamat cselekvési programját a csatlakozás időpontjának ismerete, sőt a csatlakozás első hullámába bekerülő országok megnevezése, a konkrét csatlakozási feltételek megadása s a csatlakozási felkészülés elősegítésére alkalmas pénzforrások megszerezhetőségének reménye nélkül kell kialakítani.
Márpedig a magyar felkészülési erőfeszítések ütemezése, összpontosítása, menetrendje szempontjából korántsem közömbös, hogy a felkészüléshez további négy vagy éppen nyolc év áll majd rendelkezésre, hogy milyen konkrét csatlakozási előfeltételek, másrészt pénzügyi forrásszerzési, mezőgazdasági piacrajutási esélyek, az Unió tagországai részéről milyen halasztó életbeléptetési hatályra irányuló igények várhatók, s hogy miként alakul majd a csatlakozás első hulláma nyomán Magyarország uniós és Unión kívüli földrajzi szomszédsága. A feladat a modern rakétaharcászat szóhasználatával a mozgó célpontok követésére alkalmas technikák alkalmazásával, a statikus helyzetmegítéléseket felváltó dinamikus helyzetváltozások s követelmények alapján oldható meg.
A magyar gazdaságpolitikának abból célszerű kiindulnia, hogy az ország 2002-ben tagország lehet. A felkészülés támpontjait a jelenlegi integrációs érettség javítása, az elkövetkező négy évben várható feszültségpontok kezelése és lehetőség szerinti feloldása, az átfogó versenyképesség a csatlakozás időpontjában szükséges kritikus minimumának megteremtése jelenti. Nem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a felkészületlenség, illetve a felkészültség elégtelensége következtében az ország maga kényszerüljön a csatlakozás halasztására.
Elmaradó bevételek
A magyar közvélemény, sőt az úgynevezett politikai elit jelentékeny része sincs tisztában azzal, hogy a csatlakozási előfeltételek között nem szerepel az Európai Gazdasági és Pénzügyi Unió konvergencia-kritériumainak teljesítése. Ugyanakkor az integrációs felkészülés üteme szempontjából nem adhat feloldozást az a tény, hogy 1996-ban az Európai Unió 15 jelenlegi tagországának átlagában a belső államadósság nagysága elérte a GDP 73 százalékát, a költségvetési deficit a GDP 4,2 százalékát. A keleti kibővülés első hullámába bekerülő országok kiválasztásában ugyanis előreláthatólag szerepet kap a maastrichti kritériumoktól való távolság. Ebből a szempontból a mércét feltehetően az 1996-97. év teljesítményei, s az 1998. évi költségvetés előirányzatai jelentik.
Magyarország esetében e három év átlagában a belső államadósság és az államháztartási deficit GDP-hez viszonyított aránya nem haladja meg az uniós tagországok 1996. évi átlagát, s így statikus szempontból nem jelentős az eltérés a fiskális konvergencia-követelményektől. Dinamikus szempontból viszont a magyar pénzügypolitikának igen súlyos kihívásokkal kell szembenéznie. A költségvetés bevételi oldalán számottevő kiesést jelent, hogy a kormány kötelezettséget vállalt az 1995-ben bevezetett s 1996-ban már némileg csökkentett 8 százalékos importpótlék 1997. évi felszámolására; az Európai Unióval és a CEFTA-országokkal kötött szabadkereskedelmi megállapodások keretében megindul a magyar vámok erőteljes csökkenése az import kereken négyötödét kitevő forgalomban, s a 2001. év végéig – csatlakozásunktól függetlenül is – a magyar vámbevételek mintegy négyötöde megszűnik. A bevételkiesés nagyságrendjét jelzi, hogy a költségvetés bevételi oldalán szereplő vám- és importbefizetések GDP-hez viszonyított aránya 1995-ben még 4,5 százalékra, 1996-ban 3,6 százalékra rúgott, az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint 2,5 százalékra csökken, négy év múlva pedig alig haladja majd meg a 0,5 százalékot. Vám- és kereskedelempolitikai oldalról tehát a következő négy évben a GDP 2 százalékára rúgó járulékos egyensúlyjavítási követelmény jelentkezik az államháztartásban.
Hasonlóan feszítő követelmény a gazdaság fejlettségi szintje alapján európai összehasonlításban és versenyképességi követelmények oldaláról egyaránt magas személyi jövedelemadóztatás és tb-járulékoltatás mérséklése. A lakossági adóbefizetések az 1996. évi magyar GDP 7,3 százalékát tették ki, a társadalombiztosítási járulékbefizetések pedig a GDP 12,6 százalékára rúgtak. A versenyképesség javítása, az államháztartási reform és a jelenleginél erőteljesebb teljesítményi motiváció, valamint az árnyékgazdaság napfényre csalogatása érdemi tehermentesítést követel, ami a GDP további 3-4 százalékára rúgó nagyságrendben csökkentheti a költségvetési bevételek arányát.
Megnövekvő kiadások
Nem csekélyek a kiadásnövelési kényszerek sem. Az európai integrálódás és a NATO-tagság összefonódása, illetve Magyarország előreláthatóan 1999. április 4-én életbe lépő NATO-tagsága szükségképpen felgyorsítja a Magyar Honvédség régóta esedékes korszerűsítését, fejlesztését. A fegyverzetrendszer, informatika, logisztikai struktúrák, szakmai ismeretek fejlesztése és “NATO-kompatibilizálása” évről évre reálértékben növekvő kiadásokat jelent a honvédelmi költségvetésben, s 2002-ig a GDP 0,5 százalékát elérő kiadási többletet okoz.
Magyarország természetesen több szempontból nem érdekelt a schengeni megállapodáshoz való gyorsított csatlakozásban. Az ukrán és a jugoszláv határszakasztól eltekintve ma még egyáltalán nem látható, hol is húzódik majd az elkövetkező évtizedben az Európai Unió kelet-délkeleti előretolt peremsávja, határvonala. Ám a nemzetközileg mindinkább integrálódó bűnözés megfékezése, a törvényesség és a rend megszilárdítása ettől függetlenül is megköveteli a rendészeti, határvédelmi, vám- és adóellenőrzési szervek erőteljes fejlesztését, amely a GDP további 0,5-0,6 százalékának átcsoportosítását igényli.
A csatlakozási tárgyalások egyik neuralgikus pontja előreláthatólag a magyar környezetvédelmi érettség lesz. Láthatók már azok a törekvések, amelyek a társult országok környezetvédelmi vagy szociális dömpingjének veszélyeire hivatkozva növekvő mértékben állítják előtérbe a környezetvédelmi normák európaizálásának követelményét. Több évtized környezetvédelmi mulasztásait egy közepesen fejlett ország természetesen nem képes néhány év alatt behozni, hiszen ez egyrészt költséges fejlesztéseket, másrészt az európai normáktól különösen elmaradó tevékenységek beszüntetését követelné meg. E téren a ráfordítástöbbletek nagysága ma még nem becsülhető meg megalapozottan, de a termékekre vonatkozó előírások átvétele s a telephelyi előírások halaszthatósága esetén is elérheti a GDP 1 százalékát.
Hasonló nagyságrendű költségvetési ráfordítástöbbletet igényel a magyar mezőgazdaság fejlesztése, versenyképességének erősítése. A gyorsítás követelménye itt a leghatározottabb, hiszen a csatlakozási tárgyalásokon a magyar félnek erőforrások, célrangsorolás és alkalmazott technikák oldaláról megalapozott elképzelésekkel kell előállnia.
Megkülönböztetett figyelmet igényel a kutatás-fejlesztési tevékenységek fejlesztése, illetve az ehhez szükséges költségvetési “vetőmag” rendelkezésre bocsátása. Magyarország jövőbeni fejlődése nagymértékben függ majd attól, hogy milyen mértékben tud átlépni a hatékony termelési telephely státuszából a kutatás-fejlesztési telephely státuszába. Az ország szakosodási előnyei elsősorban a bőségesen rendelkezésre álló magas szakképzettségű kutatás-fejlesztési munkaerő kiaknázásában rejlenek. Az ország abszorpciós kapacitásának erősítése a nemzetközi kutatás-fejlesztési munkamegosztásban megkívánja a jelenlegi ráfordítások megkétszerezését, a kormányzati hozzájárulás a GDP-nek mintegy 0,5 százalékát kitevő mértékű növelését.
A GDP egy tizede
Az egyensúlyi feszültségek sajátos, a nemzetközi üzleti világ számára megkülönböztetett jelentőségű területét jelenti a kereskedelmi, illetve fizetési mérleg egyensúlyának alakulása. A fizetési mérleg szempontjából két-három évi puha párnát kínál a még privatizálható, kereken 4 milliárd dollár összegűre becsülhető állami vagyon, illetve a devizatartalékok magas, 10 milliárd dollár körüli szintje. Számolni kell azonban azzal, hogy a külföldi tőkebefektetők néhány évi türelmi idő után a jelenleginél jóval nagyobb hányadot, a 15-20 milliárd dolláros állomány után 1-1,5 milliárd dollárnyit hazautalhatnak. Az ezredfordulóra a profit-repatriálás nagyságrendje meghaladhatja a kormányzatot és a jegybankot terhelő kamatszolgálati terhek mértékét. A zöldmezős beruházások korábban kialakult nagysága a többi társult ország növekvő tőkevonzási ereje miatt csak akkor tartható fenn, ha a magyar gazdaságit sikerül növekedési pályára állítani. Ellenkező esetben nemcsak csökkenhet a tőkebeáramlás, hanem a már befektetett tőke is elvándorolhat a kedvezőbb megtérülési lehetőségeket kínáló dinamikusabb országokba.
A felkészülés mindenképpen megkívánja a versenyképesség erősítését és az exportorientált fejlődés ösztönzését. A jelenlegi irányzatok ebből a szempontból nem megnyugtatóak. Választási évben nagy a kísértés, hogy a kormányzat áttolja az egyensúlyi feszültségeket a lakosság számára közömbös, belpolitikailag nem érzékeny külkereskedelmi szférába. A kereskedelmi mérleg hiánya viszont egyrészt külső bizalomvesztéssel, másrészt az állami vagyon és a devizatartalékok felélése után újabb restrikciós kényszerekkel járhat, amelyek megroppanthatják az integrációs felkészülési folyamatot. E veszélyforrások elapasztása, a külgazdaság-orientált növekedés beindítása a versenyképes árualapok bővítését, a beruházások, a termelés és az export eddiginél kedvezőbb feltételek melletti és jóval nagyobb arányú finanszírozását, az exportorientált transznacionális vállalatok belföldi beszállítói holdudvarának, háttériparának, valamint az eddig kevéssé exportorientált belföldi kis- és középvállalatok közvetlen exporttevékenységének beindításához szükséges ösztönzőrendszernek a kialakítását, a nettó devizakitermelésben vezető szerepet játszó idegenforgalom, élelmiszer-gazdaság s egyes gépipari alágazatok kiemelt eurokonform fejlesztését teszi szükségessé.
Jelenleg a különböző gazdaságfejlesztési, beruházás-ösztönzési, műszaki-fejlesztési, exportösztönzési célokra a GDP alig több mint egy ezreléke áll rendelkezésre kormányzati szinten. Egy átfogó szerkezeti korszerűsítési, export- és befektetés-ösztönzési, vállalkozásfejlesztési program beindítása a GDP 0,5-1 százalékos nagyságrendjét kitevő intézkedési csomag összeállítását igényli. Végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jövő évezred kezdetére a költségvetésnek kellő mozgástérre van szüksége az uniós tagság esetén várható pénzügyi támogatások, netán a csatlakozási megállapodás aláírását követő s a csatlakozást megelőző időszakban megnövekvő “preintegrációs” külső támogatások fogadásához. Költségvetési mozgástér, tartalékok, illetve magyar abszorciós kapacitás hiánya könnyen megakadályozhatja a külső támogatások igénybevételét.
Az integrálódás egyensúlyi kihívásait jól érzékelteti, hogy dinamikus szempontból a költségvetési bevételek aránya a GDP-ben 5-6 százalékkal csökken, ugyanakkor az integrálódási követelmények a jelenlegi GDP 4-5 százalékát elérő nagyságrendű többletkiadásokat sürgetnek. Egyéb feltételek változatlansága esetén az integrációs felkészülés és az objektív helyzetváltozások eredőjeként a jelenlegi magyar GDP legalább egy tizedére rúgó jövedelemátcsoportosítási, egyensúlyjavítási feladatokat kell megoldani!
Kiútkeresés magyar módra
Hasonló helyzetben az angolszász országokban kialakult közgazdasági főáramlatnak nevezett iskola a költségvetési kiadások további folyamatos csökkentését, elsősorban az államigazgatási és szociális ellátási programok szűkítését ajánlja. Bár az államigazgatás és az ellátási nagyrendszerek áramvonalasítása, racionalizálása és a jövő követelményeihez igazítása örökzöld modellműködtetési feladat, nem hagyható figyelmen kívül az egyes alrendszereiben már a működőképesség határáig sodródó társadalom további terhelhetőségének mértéke, sőt a rendszerátalakítási reformok négy éven belül várható integrációérettségi hozama.
A magyar realitásokból kiinduló preintegrációs stratégia egyik fő támpillérét a még privatizálható állami vagyon értékesítéséből fakadó bevételek fejlesztési célú felhasználása kínálja. Az elmúlt másfél évben a privatizációs bevételek egy részének adósságtörlesztési célú felhasználását az az egyébként sajnálatos körülmény indokolta, hogy a kormányzat nem rendelkezett megfelelően megalapozott és kidolgozott fejlesztési stratégiával. A még értékesíthető állami vagyontömeg hasonló jellegű felhasználása már nem csökkentené érdemben (legfeljebb 10-12 százalékkal) az állam belföldi adósságát, ezután viszont a hatásfok javulása nélkül ismét beindulhatna az eladósodási spirál.
Eladósodásunk ma nemzetközi összehasonlításban nem kritikus mértékű. Nem szolgálná az ország érdekét a választási év politikai követelményeivel indokolt közérzetjavító csomag finanszírozása privatizációs bevételekből. A következő év politikai érzékenysége, a politikai erőtér várható változásai és az átfogó fejlesztési koncepció hiánya országos érdekből több oldalról is indokolja a privatizációs folyamat átmeneti pihentetését, különösen a “magasfeszültségű” területeken.
A privatizációs bevételek viszont jelentős részben finanszírozhatnák a magyar fejlesztési, európai-felkészülési stratégiát, a gazdasági növekedés beindítását. Hasonlóan jelentős nagyságrendű fejlesztési tartalékok rejlenek az államadósság után fizetendő kamatok színvonalának csökkentésében.
Az infláció ütemének évi 4-5 százalékpontos mérséklése az importverseny éleződése, illetve az importfékek felszámolásával együtt járó kereskedelmi mérlegromlás árán – realitás. Körültekintően összehangolt s nem részelemekre összpontosító gazdaságpolitikával 1998-ban és 1999-ben is elérhető az infláció további évi 3-4 százalékpontos csökkenése. Ennek, továbbá a jelenleg meglehetősen alacsony hatásfokkal s magas költségszínvonallal működő magyar bankrendszer számára éleződő versenynek, az államadósság finanszírozása közvetlenebb s olcsóbb lakossági finanszírozási formáinak, illetve a lakossági megtakarítások megfelelő reálkamat-színvonal esetén várható növekedésének eredőjeként a következő négy évben erőteljesen csökkenhetnek a GDP több mint egy tizedét, azaz az integrációs felkészülési kiadások minimumnagyságrendjét kitevő költségvetési kamatkiadások. Nem irreális célkitűzés az elkövetkező négy év során a költségvetés kamatkiadásait leszorítani az 1990-94 időszakban kialakult 5 százalékos nagyságrendre.
A költségvetési kamatkiadások csökkenése pedig közvetlenül tágítja a gazdaság finanszírozási mozgásterét. A vállalkozói megtakarítások felhalmozódása bankszámlákon, az alacsony termelési kapacitáskihasználás, valamint a jelentékeny munkaerő-tartalékok összekapcsolása mesterséges keresletösztönző intézkedések s ebből adódó inflációs veszélyek nélkül is beindíthatja a gazdasági növekedést. Sőt, középtávon a növekedés, a termelésbővülés a fix költségek arányának csökkentésén keresztül járulékos inflációcsökkentő hatást is kivált. A termelékenységjavítás és a foglalkoztatás összehangolt követelményei 3 százalékot meghaladó ütemű gazdasági növekedés esetén teljesülhetnek. A GDP 15 százalékos növekedése négy éven belül 3-4 százalékkal növelheti a munkahelyek számát, s az ebből fakadó államháztartási bevételeket.
A külföldi tőkebefektetések növekedési húzóhatásának kiaknázása, integrálása, szerves kötése a magyar gazdasághoz szükségessé teszi a belföldi háttéripar, a kis- és középvállalatok bedolgozói hálózatának erőteljes fejlesztését, a pénzügyi infrastruktúra fejlesztését tőkeemeléses privatizációval, tevékenységi szabályozással, a banktechnikai háttér fejlesztésével.
A nemzeti kötődésű vállalatok fejlődése a távlati szakosodási célszerűségek, energiafelhasználás-racionalizálási, környezetvédelmi, szakképzettség- és kutatásigényességi követelmények mentén szakmai programokkal befolyásolható. A szakmai és az ezekkel összehangolható területfejlesztési programok kialakítása s végrehajtása során viszont a kormányzati gazdaságpolitika ösztönző szerepe nem lehet kizárólagos, hanem partneri viszony keretében csak kiegészítő, támogató jellegű; a projektumszemlélet helyett célokat, stratégiát, szervezetet, forrásokat tartalmazó fejlesztési programokhoz kötődhet, s a források szétaprózása helyett összpontosítania kell a legnagyobb potenciális hozamú tevékenységekre. Ilyen irányelvek esetén az állam ösztönzési-fejlesztési szerepe nem ütközik a nemzetközi szervek vagy az Európai Unió szabályozási normáival sem.
A nagyobb középtávú források közé tartozik a szürkegazdaság legalább részleges legalizálása. A hivatalos GDP-statisztikákban figyelembe nem vett árnyékgazdasági tevékenységek becsült nagyságrendje 1997-ben 1500-2000 milliárd forint. Az elmúlt két év gazdaságpolitikája összhatásában a legális gazdaság elhagyására, az “árnyékbavonulásra” ösztönzött. E folyamatot serkentette a korrupció elburjánzása s az ellenőrzés gyengülése. Az egyrészt az adó-, járulék- és adminisztrációs terhek csökkentésében, másrészt a törvényesség és a rend megszilárdításában megtestesülő harapófogó-stratégia, a cukorosztás és a fenyítés technikáinak integrált alkalmazása segítheti elő a jelenleg kirívóan magas arányú magyar árnyékgazdasági tevékenységek legalizálását, az államháztartási bevételek és a statisztikailag mért GDP növekedését, és statisztikai értelemben javítja a különféle, az uniós csatlakozás során kívülről nagy figyelemmel vizsgált makropénzügyi és fejlettségi mutatókat.
A magyar modernizációs és integrációs stratégia követelményei tehát teljesíthetők – koncentrált, összehangolt akció keretében, több irányból kibontakoztatott egyidejű lépésekkel, az ország alkalmazkodó és teherbíró képességét figyelembe vevő szakaszolással, sorrendiségekkel. A gazdaság jövője szempontjából a legnagyobb bizonytalanságot nem a jelenben és a közeljövőben könnyűnek korántsem minősíthető gazdasági helyzet elemei, hanem elsősorban az ország sorsának megfordításához, így az integrációs felkészüléshez szükséges politikai cselekvőképesség jelenti. A gazdaságra s a közgazdász-társadalomra fokozott felelősség hárul – miként az elmúlt évtizedek kritikus mérföldköveinél is – a gazdaság és a józan ész törvényeit szolgáló, érvényesítő politikai erőtér kialakításában. Az ország jövője a tét.
(A szerző az Országgyűlés Költeségvetési Bizottságának elnöke)
1 Ch. Keuschnigg-V. Kohler: Austria in the European Union: Dynamic gains from Integration and Distributional Information, Economic Plicy, 1996. April