A kiskapuk kora lassan a lízingpiacon is véget ér. A szabályozás ellentmondásaira, hiányosságaira építő konstrukciók és vállalkozások mozgástere, s az így nyerhető extraprofit lehetősége egyre szűkebb. Egyúttal mind meghatározóbbá válik a biztos tőkeháttér, a stabil finanszírozói kapcsolat, a hosszú távú gondolkozásból fakadó, biztonságra törekvő üzletpolitika, a szolgáltatások minősége és a bizonyított szakmai tapasztalat. Erre kényszeríti a piac szereplőit egyfelől a keményedő verseny, amelyet a nagy nemzetközi cégek itteni érdekeltségeinek megjelenése is erősít, s ebbe az irányba igyekszik terelni a folyamatokat a törvényhozói szándék is. Utóbbi törekvésekből persze nem mindig az a jogszabályi passzus áll össze, amely a legszerencsésebb lenne, ám a törvény-előkészítők és az érintettek közti, immár intézményesnek és rendszeresnek tekinthető párbeszéd nyomán – legalábbis elvben – megvan a lehetőség a szükséges korrekciókra.
A stabil, kiszámítható szabályozás a szakmának is érdeke. Így látják ezt a hivatalosan is regisztrált lobbyszervezetnél, a Magyar Lízingszövetségnél is. Ahogyan Révész Tamás, a minapi tisztújításkor frissen megválasztott elnök fogalmaz: nem az a baj, ha szigorú a szabályozórendszer, hanem az, ha nem egyértelmű, s ezzel a szereplőket “trükkökre” inspirálja – egy konszolidált gazdaságban ez soha nem lehet cél. Elsősorban a gyakran változó törvényekkel lehet magyarázni azt is, hogy a hetedik évébe lépett szövetségnél – jóllehet ez már a kezdeteknél is szóba került – máig nem sikerült egy szakmai etikai kódexet összeállítani. Az elnök szerint írott szabályok nélkül is igaz azonban, hogy hosszú távon csak az etikusan működő s nagy tőkeerejű cégek maradhatnak meghatározóak a piacon. Csak az ilyen vállalkozások képesek állni a kamatok és az árak csökkenése miatti kemény versenyt.
A szövetség tehát nem tüntet a reguláció ellen, ám ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne emelne szót a szakma bővülését korlátozó, azt adott esetben versenyhátrányba hozó intézkedések megváltoztatása érdekében. Mióta a lízingeseket közvetlenül vagy közvetve érintő törvénytervezeteket előzetesen is megkapják, elvben kellő időben el is tudják mondani a javaslataikat. Igaz, jó ideig meglehetősen későn, jobbára az utolsó pillanatban jutottak csak el hozzájuk az észrevételezni szánt paragrafusok, ám így is sikerült néhányszor eredményesen lobbizniuk. Az áfa-törvény idén januártól életbe lépett változtatásaihoz hasonló módosításokat például a pénzügyi kormányzat már 1995-től szeretett volna bevezetni, ám akkor ezt sikerült “megvétózni”. Hatásosan léptek fel azon – 1996-ban élő – cikkely ellen is, amely szerint a magánszemélyektől vásárolt használt autóknál a kereskedők nem igényelhették vissza az áfát – a rendelkezést idén januártól eltörölték. Ugyancsak fontos eredmény, hogy a lízingszövetség közbenjárása nyomán a parlament a múlt héten visszamenőleges hatállyal eltörölte azt a rendelkezést, amely a pénzügyi lízing kamatát is áfával terhelte meg.
További küzdelem tárgya viszont például a diszkriminatívnak tartott iparűzési adó ügye. A lízingcégek azt sérelmezik, hogy a bankok esetében ezen adótípus alapja csak a kamatrés, míg náluk a teljes kamatot terheli ez az elvonás. A pénzügyi kormányzat és az adóhatóság mellett egyébként szorosan együttműködnek a rendőrséggel is, egyebek közt az autó-törzskönyv érdekében, amelyet remélhetőleg még az idén sikerül bevezettetni. Jelenleg mindenesetre megvan a remény arra, hogy a hatóságokkal olyan munkakapcsolatot sikerül kialakítani, amelynek alapján valóban időben megismerheti a szakma a számára fontos változtatási terveket, s így mód nyílhat előre kiszűrni a zavaró ellentmondásokat, egyértelműbbé téve a szabályozást a finanszírozók és a finanszírozottak számára egyaránt.
Ami az 1997-től érvényes főbb szigorításokat illeti, a hitelintézeti törvényben rögzített azon korlát, amely a minimális sajáttőkét 20 millió forintban határozza meg, Révész Tamás megítélése szerint nem jelenthet komoly problémát. Azon túl, hogy a már működő cégek kétéves haladékot kaptak arra, hogy valamennyi új kritériumnak megfeleljenek, a szövetségi tagok zöme már ma is a fentinél lényegesen magasabb tökeháttérrel működik. Ennél szigorúbb szűrő lehet, hogy a jövőben pénzügyi lízinget és hitelt csak úgynevezett pénzügyi vállalkozások nyújthatnak, amelyek működéséhez már az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet engedélye szükséges – a lízinget ezzel lényegében bankszerű működéshez kötötték. Ez egyébként a szövetség szerint nem baj, sőt: ez is növelheti a megbízhatóságot, kiszámíthatóságot, tovább tisztíthatja a piacot.
Egy másik lényeges új elem, hogy a nyilvános kötvénykibocsátással bevonható külső forrást a saját tőke mértékében korlátozták. Révész Tamás szerint ez sem okoz majd drámai változásokat. A korábbi nagy kötvénykibocsátó cégek egy része ma már gyakorlatilag nincs a piacon: a WVM felszámolás alatt áll, a PVL-t pedig tavaly megvásárolta a Kereskedelmi és Hitelbank, s az utódcég nyilván elsősorban a tulajdonos hitelintézet forrásaira támaszkodik majd. Újabb nagy öszszegű nyilvános kötvénykibocsátásokra tehát valószínűleg nem kell számítani, már csak azért sem, mert az emberek bizalma némiképp megingott ezen befektetési lehetőségek iránt, ráadásul az állampapírok is vonzó alternatívát kínálnak. Ehelyett minden bizonnyal tovább fog erősödni a komoly banki háttérrel bíró lízingcégek szerepe, ahol a forrásbevonás nem okozhat problémát. Ami pedig a jelentős magánlízingcégeket illeti, azok – amellett, hogy nemritkán milliárdos nagyságrendű az alaptőkéjük, tehát meglenne a módjuk az érdemi forrásgyűjtésre – eddig általában nem nagyon bocsátottak ki kötvényeket, mert elegendő bankhitelhez tudtak jutni.
Ugyancsak érintheti a lízingcégeket a hiteldíjmutató bevezetése, amely egyetlen számmal fejezi ki, hogy az adott hitelügylet ténylegesen mekkora terhet ró az ügyfélre. A hitelintézeti törvény szerint azonban ezt a mutatót csak a hitelkonstrukcióknál kötelező használni. Mivel ma már a bankhitellel, illetve pénzügyi lízinggel történő finanszírozás tartalmában gyakorlatilag teljesen azonos, kétségkívül furcsa lenne, ha valamely cég, amely pénzügyi lízingszerződést köt, nem jelenítené meg a hiteldíjmutatót. Számos konstrukció esetében azonban a technikák keverednek, s nem lehet egyértelműen kiszámítani ezt a jelzőszámot – ez a probléma alighanem további tisztázó egyeztetéseket igényel.
Talán a legfontosabb változás, hogy a lízing végképp elvesztette adóelőnyét a bankhitellel szemben. A lízingelt eszközt ugyanis ezután a lízingbevevő könyveiben kell nyilvántartani (miközben a jogi tulajdonos továbbra is a lízingcég marad), ám ezzel együtt a finanszírozóknál korábban meglévő gyorsított amortizáció lehetősége nem került át a lízingbevevőkhöz. (Ez például azzal jár, hogy a gépjárműveket az eddigi 3 év helyett csak 5 év alatt lehet amortizálni, a nagy értékű ingatlanok esetében pedig 8 évről éppenséggel fél évszázadra tolódik ki ez a lehetőség.) Mivel a lízingbevevő ezután csak a kamatokat tudja költségként elszámolni, s a tőketörlesztést csak adózott forrásai terhére végezheti (az árbevételét tehát kevésbé tudja csökkenteni, mint eddig), a lízing elvesztette korábbi versenyelőnyét.
Mitől lehet mégis vonzó ezután a lízingcégek kínálta finanszírozás? Látni kell, hogy az e társaságok ügyfelei között meghatározó súlyú kis- és középvállalkozói réteget világszerte elsősorban az efféle cégek, nem pedig a bankok látják el hitelekkel. Ennek oka mindenekelőtt a rugalmasság: a bankok általában fix konstrukciókat ajánlanak, méghozzá nagyon szigorú szabályok szerint kidolgozott finanszírozási rendszerben, meglehetősen hosszú és körülményes elbírálási procedúra keretében, s különösen a viszonylag kis értékű eszközöknél vagy járműveknél nem képesek arra, hogy a lízingcégekéhez hasonló, testre szabott megoldásokat ajánljanak. Ugyancsak nem mellékes körülmény, hogy a pénzügyi lízing esetében az eszköz tulajdonjoga a futamidő alatt továbbra is a lízingcégnél marad, ami egyfajta többletbiztonságot nyújt a finanszírozónak. Sokan tehát a jövőben is a lízingcégekhez fognak fordulni, még akkor is, ha az így megszerezhető forrás számottevően drágább, mint a bankhitel, egyszerűen azért, mert azok szóba állnak velük.
Ami az autókat illeti, Révész Tamás határozott véleménye szerint az idei eladások nem maradnak majd el a tavalyitól, s az értékesítést segítendő, 1997-ben is érdemi szerep vár a különböző finanszírozási konstrukciókra. Ennek egyszerűen az az oka, hogy nem lehet egy több mint tízéves átlagéletkorú autóparkot konzerválni, mert annak elviselhetetlen hátrányai lennének. Szerinte tehát kizárt, hogy ne induljon el nagyon racionálisan és gyorsan a gépjárműpark lecserélése. (A prognózisok szerint 1999-ben már százezernél is több autót adnak majd el Magyarországon.) A szövetségi elnök attól sem tart, hogy a lízing esetleg végképp háttérbe szorulna a finanszírozási lehetőségek versenyében. Hogy az elvesztett adóelőnyök kompenzálására mit fog kitalálni a szakma, azt még nem lehet pontosan megmondani, ám kétségkívül benne van a pakliban, hogy a vállalkozások a jövőben inkább bizonyos bérleti konstrukciókat választanak majd. Révész Tamásnak azonban meggyőződése, hogy az erősödő konkurenciaharc (aminek következtében a cégeknek engedniük kell nyereségükből), illetve a fokozatosan csökkenő kamatok az idén is vonzó konstrukciókat fognak szülni. Olyannyira, hogy a hiteldíjmutatókat összevetve számos esetben kiderülhet: azok, akik az év végi hajrában előrehozták vásárlásaikat, jobban jártak volna, ha várnak még néhány hónapot.
A korábbi időszakot meghatározó folyamat, a nagy márkakötött finanszírozó cégek piacralépése alighanem véget ért. Egyszerűen azért, mert nem nagyon van már olyan márka, amely Magyarországon akkora darabszámot érne el, hogy érdemes legyen rá saját bankot alapítani. A nagyobb márkák közül az Opel, a Porsche-csoporthoz tartozó típusok, illetve a rendkívül erőteljesen bővülő Daewoo már ma is saját finanszírozóval bonyolítják le az ügyletek jelentős részét. Ezenkívül a Fordról lehet még hallani.
Az ingatlanlízing felfutására az elnök továbbra sem lát igazán esélyt. Azzal a kitétellel ugyan, hogy ha a lízingcég igazoltan főtevékenységként végzi az ingatlanlízinget, akkor a korábbi teljes, 10 százalékos illeték helyett csupán a forgalmi érték 2 százalékát kell a lízingbe adott ingatlan után megfizetnie, elvben a korábbinál vonzóbb lehetne ez a típus a vállalkozások számára. (A szövetségnél mellesleg komoly elismerésként értékelik, hogy a főtevékenység egyik jogszabályban nevesített igazolója maga az érdekszervezet lett.) Másfelől viszont azzal, hogy a lízingtárgy a lízingbe vevő könyveibe került át, aki e téren is csak a normál kulcsok szerint tud amortizálni, továbbra sincs túl nagy fantázia az ingatlanlízingben.
Tavaly egyébként tovább emelkedett a lízinggel finanszírozott invesztíciók aránya a magyar összberuházásokban, s becslések szerint elérte a 14 százalékot. A szövetség számításai szerint 1996-ban országos szinten 130 milliárd forintra rúghatott a lízingelt eszközök összértéke. Ezen belül a tagvállalatok részesedése százmilliárd forint körül van. Mint Révész Tamás mondja, igazából két jelentős cég nem tagja még a szövetségnek, mindenesetre saját összesítéseik során ezek adatait is bekalkulálták. Ennek alapján ez a kibővített kör 108 milliárd forintos gépértékű eszközt finanszírozott tavaly. Ebből 103,4 milliárdot tettek ki a különböző berendezések, míg az ingatlanok alig 4,6 milliárdot képviseltek. Az összes eszköznek tavaly már háromnegyede volt a személygépkocsi, további egytizedet pedig a haszongépjárművek hoztak. Sajnálatos módon a gépek és ipari berendezések részesedése a négy százalékot sem érte el. Ez az arány az idén remélhetőleg javulni fog.