A nyugdíjreformról kötött ÉT-megállapodás nyomán a kormány villámgyorsan elfogadta azt a nyugdíjvariációt, amit hamarosan az Országgyűlés elé kíván terjeszteni. Az ennek nyomán a kormány szóvivői irodája által kiadott nyilatkozatban büszkén szögezik le: a kormány nyugdíjreformmal kapcsolatos koncepciója már a múlt évben elkészült, ám a “nagy horderejű döntés” előtt szükség volt egy “széles körű társadalmi vitára”, melynek nyomán számottevően módosult a kormány koncepciója. Hogy az említett társadalmi vita mennyire volt széles körű, s hogy mennyire vettek részt benne “valódi” civil szervezetek (már ha egyáltalán léteznek ilyenek) az maga is – meg kell hagyni, csekély intenzitású – vita tárgya, ám amúgy mindenki tudja, hogy a valódi vita a kormány és a nyugdíjbiztosítási önkormányzat, valamint a mögötte álló nagy szakszervezeti konföderációk között zajlott.
A fenti kormányközlemény öt olyan problémát emel ki, amely körül vita zajlott: az első rögtön a nyugdíjpénztárakba kerülő járulékhányad. Ebben az ügyben a kormány engedni kényszerült. Az eredeti elgondolásban még egyharmad-kétharmad arányban részesült volna a tőkefedezeti, illetve a felosztó-kirovó pillér, ennek keretében a munkavállaló bruttó bére tíz százalékát fizette volna be választott magánpénztárába – nos ez a hányad – legalábbis az indulásnál 6 százalékra mérséklődött. A második pontban nem változott a kormány álláspontja: a pályakezdők számára kötelező lesz az új vegyes szisztéma, s tovább konkretizálódott a vegyes és a hagyományos szisztéma közötti választás kritériumrendszere: e szerint akik még legalább 15 évet dolgoznak, azok választhatják az új, vegyes szisztémát. A harmadik pont megfogalmazása különösen ravasz: a kormány a nyugdíjak reálértékének megőrzése érdekében javasolja a vegyes indexálásra való áttérést, vagyis azt, hogy a nyugdíjemelkedés mértékét az infláció és a reálbér-növekedés valamilyen súlyozott átlagértéke határozza meg (egyenlő súlyozás esetén áll elő a legendás svájci indexálás). Márpedig a nyugdíjreform ellenzői, többek között nyugdíjas érdekvédelmi szervezetek, éppen ennek bevezetését szerették volna elkerülni – rossz nyelvek szerint ez utóbbiak szerettek volna a várható reálbér-növekedésből profitálni, mégpedig mindenféle korrekció nélkül. A negyedik pontban ismét csak a kormány engedett: a vita során jelentős mértékben átalakult a javaslat annak érdekében, hogy a rendszer kedvezően ismerje el az anyaságot, továbbá az egyetemi és a főiskolai éveket. A gyermekes anyák számára legalább tízéves szolgálati idő esetén gyermekenként két évet fogadnak el járulékszerző időként, a felsőoktatásban eltöltött éveket pedig utólag kedvezményesen “megvásárolhatják” a végzettek. Az ötödik pont szerint a reform kiegészül a rokkantsági és az özvegyi nyugdíjrendszer új szabályaival, ám a törvénytervezet csak a végleges rokkantság esetére tartalmaz javaslatot – a nem végleges rokkantsággal kapcsolatos szabályokat viszont az új egészségbiztosítási törvény hatáskörébe utalja a szöveg – így is utalva a nyugdíjbiztosításban is esedékes “profiltisztításra”. A kormányjavaslat szerint az 1998 után megözvegyülőknél a nyugdíjkorhatár betöltésekor állapítanak meg állandó özvegyi nyugdíjat úgy, hogy a hátramaradott házastárs az elhunyt nyugdíjának 30 százalékát megkapja – függetlenül saját nyugdíjától. Az aktív korúak ellenben csak ideiglenes özvegyi nyugdíjban részesülhetnek. A vitában az idézett szöveg szerint igény fogalmazódott meg arra is, hogy a már özvegyi nyugdíjban levők helyzete is javuljon 1998-tól – amit a kormány a maga részéről nyilván megértően fogadott, további intézkedésről azonban még nincs hír.
Az újabb fejlemények nyomán a kormánynyilatkozat ismételten szükségesnek tartotta leszögezni: a nyugdíjreform fő célja olyan rendszer kialakítása, amelyben a jelenleginél lényegesen nagyobb mértékben válik függővé a befizetett járuléktól a későbbi nyugdíj nagysága. A módosítást – ismételte korábbi érveit a kormány – részben az indokolja, hogy hosszabb távon jelentős deficit keletkezne a jelenlegi rendszerben, mégpedig “demogáfiai változások” következtében (ez alatt természetesen a lakosság elöregedését kell érteni), s a deficit finanszírozási gondokat okozhatna az államháztartás egészében. A kormánynyilatkozat elpanaszolta azt is, hogy jelenlegi feltételek mellett igen alacsony a járulékfizetési hajlandóság, s hogy kizárólag adminisztratív eszközök alkalmazásával aligha lehet megváltoztatni eme kedvezőtlen helyzetet. Az idézett szöveg a jelenleg működő szisztéma kellemetlen mellékkövetkezményeként említette még a feketegazdaság terjedését, mivel a közterhek magas szintje érdekeltté teszi a munkaadókat a feketefoglalkoztatásban.
Nos, ez utóbbi tekintetben aligha okoz jelentős változást az új rendszer bevezetése, hiszen a koncepció tanulmányozása után gyorsan kiderül: legalább rövid távon nincs szó a járulékterhek jelentős csökkentéséről – márpedig a kormány értékelése szerint a nyugdíjreformot többek között éppen a feketegazdaság visszaszorítása indokolja. A kormány – szerepel a közleményben – már múlt év végi koncepciójában egy vegyes rendszer mellett foglalt állást, s bár azóta számos tekintetben változott a javaslat, az alapelvekben nem történt változás. A vegyes rendszer melletti kiállást, s a tőkefedezeti pillérhez való ragaszkodást immáron az empirikus tapasztalat is megerősítheti: a hivatkozásra mindig rendelkezésre áll az alig több mint három éve fennálló önkéntes kölcsönös (zömmel nyugdíj-) pénztárak hálózata – manapság mintegy 300 önkéntes nyugdíjpénztár működik félmillió taggal, s a befektetett tőke összege eléri a 22-23 milliárd forintot.
A kormány a legújabb javaslatában (a “végleges” jelzőt még nem merjük leírni) leszögezte: a vegyes rendszerben, a kötelező magánnyugdíj bevezetésével továbbra is megmarad a felosztó-kirovó elvű finanszírozás, ám ennek reformjára is sor kerül, és a továbbiakban társadalombiztosítási nyugdíjként fog működni. A magánnyugdíj természetesen a kötelező magánnyugdíjpénztárakon át nyerhető el, melyek tőkefedezeti elven működnek, továbbá a két kötelező pillér kiegészítéseként ott az önkéntes biztosítók hálózata, amelyek egyaránt lehetnek nyugdíjpénztárak és üzleti biztosítók. A jövő év elejétől induló vegyes finanszírozású rendszer kötelező lesz a pályakezdők részére, míg a többiek szabadon választhatnak, hogy igénybe kívánják-e venni az új rendszer szolgáltatásait, vagy maradnak a régi szisztéma mellett. Az átmenet fokozatos, a vegyes finanszírozású rendszerben első ízben 2014-ben fizetnek nyugdíjat, míg a modernizált felosztó-kirovó rendszer esetében ez az időpont a 2009-es év.
Az új nyugdíjszisztéma első pillére tehát az úgynevezett társadalombiztosítási nyugdíj, amely finanszírozási alapját tekintve a jelenlegi felosztó-kirovó rendszer korszerűsített változata. A kormány szándéka szerint növelnék a járulékfizetési érdekeltséget, vagyis szorosabbá válik a kapcsolat a befizetett járulék és a megítélt nyugdíj között. Azok esetében, akik már munkaviszonyban vannak, egyre inkább az életkereset válik a nyugdíjmegállapítás alapjává. E szerint egy adott, járulékfizetés révén megszerzett szolgálati év 1,65 százalékot jelent a régi rendszerben maradók számára (ez az érték kompromisszum révén emelkedett 1,5 százalékról 1,65-re), míg a vegyes rendszerbe átlépőknél a beszámítási kulcs szolgálati évenként 1,21. A végső nyugdíj kiszámításánál ezek az évente elnyert százalékok összeadódnak, s az összeg beszorozva a szolgálati évek átlagolt bruttó bérével megadja a kezdő nyugdíj összegét. Pályakezdők esetében, a korszerűsítendő felosztó-kirovó rendszerben a kormány elfogadná a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat által javasolt pontrendszeres megoldást (ez a befizetéseket honorálná annak függvényében, hogy a befizetés alapjául szolgáló kereset milyen nagyságú az adott év átlagkeresethez képest), ha a testület 1999-re vállalná a részletek kidolgozását. Ebben az esetben a pályakezdők 1998-ra eső nyugdíjpontjait visszamenőleg számítanák ki.
A második pillér a kötelező magánnyugdíj, amely tőkefedezeti elven működik, a befizetéseket a kötelező nyugdíjpénztárakban egyéni számlán gyűjtik. A befizetés mértéke a reform első évében a kereset 6 százaléka (ez a teljes nyugdíjjárulék egyötöde szemben a korábbi kormányjavaslatban szereplő egyharmaddal), ami 2000-re 8 százalékra nő (ez is alig több a teljes járulékösszeg egynegyedénél), emellett, szigorúan önkéntesen, a befizetés kiegészíthető 10 százalékig. Az így befizetett összeg adókedvezményt élvez, vagyis – hangzik a kormányzati érvelés – az egyéni járulékkulcs emelése (6-ról 10 százalékra) nem jelent többletterhet, ezt ugyanis az adókedvezmény ellentételezi. A nyugdíjkorhatár elérésekor azután a hozamokkal növelt összeget váltják át nyugdíjra. Ha a biztosított a nyugdíjkorhatár elérése előtt elhalálozik, a befizetett összeg és annak hozamai örökölhetők. A kormány korábbi nyugdíjkoncepcióját részben éppen a kellő garancia hiánya miatt támadták (habár a bírálatok egy részében magának az egyéni kockázat meglétének felpanaszolása játszotta főszerepet, ami egy logikája szerint alapvetően egyéni kockázat- és felelősségvállalásra épülő noch dazu kapitalista gazdasági formációban némiképpen mulatságos), így tehát a kormány sietett kiküszöbölni a panaszok forrását. Az általa elképzelt garanciális védelmi szisztéma rögtön többlépcsős. Először is a jövőben elfogadandó nyugdíjtörvény szigorú szabályokat állapít meg a pénztárak létrehozásával és működésével kapcsolatban. Emellett a befektetéseket a Garancia Alap védi és végül az alap mögött “ott áll az állam” a maga teljes valójában – ennek hallatán feltehetőleg megkönnyebbülten sóhajtanak fel az aggódásban megfáradt járulékfizetők. Bekerült a garanciarendszerbe a normajáradék intézménye is: ez az egyén számára garantálja, hogy a nyugdíjfizetés időszakában a nyugdíj nem lehet kevesebb egy meghatározott összegnél, s eme összegig a magánnyugdíjat kiegészítik a Garancia Alapból.
A Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat vezetői eme legújabb tervezetet is fanyalogva és szkeptikusan fogadták: a fanyalgás az általuk feleslegesnek és károsnak vélt tőkefedezeti pillér továbbélésének, a szkepszis a legújabb kormánykoncepció végleges voltának szólt. A kétely odáig terjedt, hogy Vágó János két nappal a kormánydöntés megszületése után kijelentette: a koncepció állandó változása miatt az az érzés alakult ki az önkormányzati testületben, hogy futóvadra lőnek. Vágó éppen ezért egy, az előző koncepciót bíráló véleménycsokrot (köztük statisztikai modelleket) tárt a nyilvánosság elé. Első, az elnöktől származó értékelés szerint rövid távon az új rendszerrel nincsenek bajok, érvényesültek a biztosítottak érdekei, ám számításaik alapján aggályosnak látják, mi lesz néhány évtized múlva. Az önkormányzat mindazonáltal tudja, hogy a kormány lényeges pontokon engedett – már azokon a pontokon, amelyek értelmezésük szerint nem érintik a rendszer lényegét, azaz a tőkefedezeti pillér meglétét. Márpedig ez utóbbi pillért az önkormányzat képviselői pusztán egy a PM által erőltetett, a monetarista gazdaságideológia (és szakértői véleményekben nyíltan kimondva: a Világbank) kívánalmait kielégítő elemnek tartják, melynek működőképessége, számukra racionalitása erősen kétséges. Ismeretes e körben Vágó János önkormányzati elnök véleménye, aki szerint eleddig valamennyi, tőkefedezeti típusú nyugdíjrendszer megbukott (ezt, hivatkozva például a chilei példára, más szakértők erősen vitatják). Az önkormányzati elnök amúgy nem győzi hangsúlyozni, hogy maga is híve az egyéni öngondoskodásnak, ám szerinte e célra rendelkezésre állnak az önkéntes nyugdíjbiztosítók (egy ilyen szervezetnél maga Vágó is elnöki posztot tölt be – vallja meg egy nyilatkozatában az önkormányzati elnök), ám azt határozottan ellenzi, hogy a kockázattal is járó tőkefedezeti pillér kötelező jelleggel beépüljön a társadalombiztosításba, amely szerinte per definitionem kockázatközösség, amit az egész társadalom vállal vagy sem. Ezzel természetesen remekül el lehet kerülni ama kérdés megtárgyalását, hogy milyen alapon kötelezhető egy társadalom egy olyan felosztó-kirovó logikájú nyugdíjszisztémában való részvételre, ahol befizetései egy másik ablakon át azonnal kifizetésre is kerülnek, jövőbeli járadékainak sorsa pedig egy következő generációtól, s persze egy akkori politikai akarattól függ, ami józan belátás alapján jár akkora kockázattal, mint egy tőkeszámla fenntartása. Az önkormányzat vezetői ily esetben szívesen hivatkoznak arra, hogy egy megreformált, karbantartott, szociális elemektől megtisztított, befizetésérzékennyé tette felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben hamarosan olyan szufficit termelődne, ami – egy hangsúlyozottan független vagyonkezelőre bízva – hozadékaival csökkenthetné a rendszer kockázatait. A vita az ő értelmezésükben persze arról is szól, hogy ki kezelje ezt a szufficitet, hiszen a kormányelképzelések megvalósulása esetén a tb-kasszába befolyó összeg csökkentésével ez a többlet alighanem már nem is jelenik meg – illetve megjelenik, csak éppen a magánpénztárak tőkeszámláin.
Ez esetben pedig marad a játék a hiány mértéke és annak finanszírozási lehetőségei körül: a kormányoldalról közzétett, illetve az önkormányzati szakértők által kiszámított adatok ugyanis több nagyságrenddel eltérnek egymástól – igaz, még nem ismertek olyan kalkulációk, melyek az újonnan megállapított járulékmértékek, beszámítási kulcsok és indexek alapján számítanák ki a várható hiányt. Ezek után az önkormányzat persze némi megnyugvással konstatálhatja a törvénytervezet szövegében bekövetkezett némely változásokat. Az egyik ilyen módosítás értelmében ugyanis amennyiben a nyugdíjbiztosítás tervezett járulékbevétele kisebb a teljesítendő kifizetések összegénél, akkor a hiányzó összeget az állam a központi költségvetésből biztosítaná a társadalombiztosítás számára. A nyugdíjbiztosító év közben keletkező átmeneti, a bevételek és a kiadások eltéréséből adódó hiányát a kincstári egységes számláról történő hitelnyújtással úgyszintén a központi költségvetés finanszírozza. A nyugdíjbiztosítás zárszámadásában megállapított hiánya pedig az állam adóssága volna.
Ellentmondást vélnek felfedezni ugyanakkor a törvénytervezet szövegének két pontja között: egy helyen ugyanis kimondja a szöveg, hogy az országos nettó átlagkereset növekedésével és a fogyasztói áremelkedéssel összefüggő (ezekre alapozott) emelési módszert első ízben a 2000. január 1-jén végrehajtandó nyugdíjemelésre kell alkalmazni. Egy másik helyen viszont az olvasható, hogy a 2000. január 1-je előtt megállapított nyugellátás emelését 1997. december 31-ét követően az emelés időpontját megelőző évben bekövetkezett átlagos nettó keresetváltozás és az emelés évében várható fogyasztói áremelkedés együttes figyelembevételével kell meghatározni. A két rendelkezés egybevetéséből az derül ki az önkormányzat számára, hogy jövő év elejétől mindenképpen változna a nyugdíjak évenkénti rendszeres emelésének jelenlegi rendszere, azaz a korábban ígértnél hamarabb bevetésre kerülne a vegyes indexálás. Ez az önkormányzatnak amúgy nem feltétlenül rossz (különösen, ha a következő években emelkedő reálbérrel és csökkenő inflációval számolunk), mivel így mérsékelhetőek a rendszer kifizetései, amit az önkormányzat számára modelleket felállító statisztikusok is fontosnak tartottak a hiány mérséklésére. E kérdésben Vágó János taktikusan úgy nyilatkozott, hogy a kormányzatnak ebben a kérdéskörben végleges álláspontot kell kialakítania, majd azt meg kell értetnie a nyugdíjas érdekképviseleti szervezetekkel.
Határozott egyetértéssel fogadta viszont az önkormányzat azt a “technikai változást”, hogy az új törvény hatályát nem terjesztenék ki a foglalkoztatókra: a testület értékelése szerint ez a “reális és szokásos megoldás”.
Jó hírrel szolgált Vágó János az új szisztéma bevezethetőségével, pontosabban a bevezetés informatikai és ügyviteli megalapozottságával kapcsolatban. Szavai szerint lezárulni látszanak a korábbi koncepcionális viták, és úgy tűnik, hogy egyetértés van abban, hogy milyen típusú informatikai és ügyviteli szisztéma szükséges a nyugdíjreformhoz. Ebben a kérdésben csodálatos módon egyetértés alakult ki a választott (önkormányzati) testületek, az apparátusok, valamint az állami szervezetek képviselői között is. Márpedig Vágó számára ez az egyik legfontosabb pont, hiszen hite szerint a nyugdíjfilozófiákban amúgy sem lehet rövid időn belül döntést hozni, de egy fejlett informatika igen nagy mértékben lenne képes javítani a nyugdíjrendszer hitelét és eredményességét.
A nyugdíjrendszer s általában a társadalombiztosítás kérdése, ahogy nemrégiben egy ismert közírónk megfogalmazta, nem egyszerűen szakmai vita tárgya, sokkal inkább erkölcsi s tetszik-nem tetszik ideológiai kérdés, ami arról szól, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni. Ha viszont kikerüljük az ennek eldöntésére hivatott morális diszkussziót, úgy persze nem is marad más hátra, mint a technikába és az állítólagosan értéksemleges szakmaiságba vetett vak (és bal-)hit.