Második fordulót kell rendezni az oroszországi elnökválasztáson: a két nagy esélyes közül egyiknek sem sikerült megszereznie a szavazatok több mint felét. Borisz Jelcin és Gennagyij Zjuganov az elkövetkező két és fél hétben minden kártyát kijátszik majd újra-, illetve megválasztása érdekében. Ezek közül a gazdaság csupán egy lesz. Az elnök valószínűleg nem bocsátkozik majd makrogazdasági eredményeinek taglalásába, hiszen az elmúlt évek gazdaságpolitikája következtében rövid távon a lakosság nagyobb részének életszínvonala romlott.
Aligha kívánhatnak az oroszok ma többet, mint hogy országuk “normális” állapotban várja az ezredfordulót. Erre érezhetett rá az orosz elnök stábja, amikor Borisz Jelcin kampányát erre a máshol kissé banálisan hangzó üzenetre “futtatta ki”. A “normális” ország mint cél liberális olvasatban úgy fest, hogy az államnak szolgálnia és nem ellenőriznie kell a társadalmat, az egyéni szabadságon alapuló piacgazdaság pedig – szól az ígéret – a polgárok gazdagodását jelentheti majd, néhány év múlva. A “cselekvési program” névre hallgató kívánságlistán további ígéretek is szerepelnek: a helyi önkormányzatoknak mint a “demokrácia bástyáinak” megerősítése; további dereguláció; igazságos adórendszer bevezetése; a tulajdonosi jogok védelme; a jóléti intézmények megerősítése és kiegyensúlyozott államháztartás a következő ciklus végére. Amennyiben komolyan vesszük ezeket a gondolatokat, azt hihetnénk: a választások fókuszában az állami szerepvállalás csökkentése áll. Maga Jelcin úgy fogalmazott, hogy olyan államot kell “építeni”, amelyben több politikai erő és különböző tulajdonformák versengenek egymással, és az állam feladata nem az, hogy akaratát a társadalomra kényszerítse, hanem hogy hatékonyan szolgálja azt.
Antietatista kiáltvány
Mielőtt azonban bárki túlzott jelentőséget tulajdonítana Jelcin elnök antietatista kiáltványának, nem árt emlékeztetni arra, hogy a kampány során az orosz államfő minden lehetséges, tisztéből adódó monopóliumát felhasználta – a médiától kezdve az állami büdzsé megnyirbálásáig – hatalma meghosszabbításához. A demokrácia és a piacgazdaság megmentőjének szerepében tetszelgő Jelcin ugyanis alighanem úgy gondolta – s nem is alaptalanul -, hogy az értelmiségi és a piacgazdaságból hasznot húzó rétegek szavazatai kevésnek bizonyulnak a győzelméhez.
Oroszország gazdasága és az ország gazdasági jelzőszámai jelenleg aligha tekinthetők “normálisnak”. A modern történelem bizonyára kevés példát szolgáltat arra, hogy egy, az újraválasztásáért küzdő államfő Jelcinhez hasonló kedvezőtlen helyzetben lenne – már ami a bruttó hazai termék (GDP) alakulását illeti. A The Economist kimutatása szerint 1991, tehát Jelcin megválasztása óta a gazdaság teljesítménye a felére csökkent. Az egy főre jutó GDP 1995-ben 2450 dollár volt, ami körülbelül a fele a hasonló magyar mutatónak. Az átmeneti termeléscsökkenés hosszabb távon ugyan kétségtelenül Oroszország javára válhat, jelenleg azonban ez a mutató aligha alkalmas arra, hogy szavazatokat toborozzon.
Az elszegényedő, átlagosan havi 100 dollárt kereső közalkalmazotti és köztisztviselői rétegnek, néhány szegényebb iparág munkásainak, s szinte mindenkinek, aki csupán béréből kénytelen élni, nagyon hinnie kell Jelcinben és programjában ahhoz, hogy a hivatalban lévő elnökre szavazzon. Maradva a fizetési statisztikáknál: márciusban az átlagos havi fizetés nem haladta meg a 150 dollárt, de volt olyan ágazat – a textilipar -, amelyben az átlagos bérek 50 dollár alatt maradtak. A reáljövedelmek tavaly Oroszországban 13 százalékkal zsugorodtak, s a folyamat aligha állt meg az idén. Jelcin mindezt nem tűzhette zászlajára: saját hatalma és a “demokrácia védelmében” úgymond kénytelen volt antidemokratikus, de legalábbis antiliberális eszközöket is igénybe venni.
Lassú gyógyulás
Makrogazdasági nézőpontból, s kicsit elrugaszkodva a választási szempontból mérvadóbb bér- és jövedelemviszonyoktól, az orosz gazdaság a lassú gyógyulás jeleit mutatja. A stabilizáció csalhatatlanul tükröződik abban, hogy 1995-ben már csak 4 százalékos gazdasági visszaesést regisztráltak az előző évi 15 százalékos recesszióval szemben, és az inflációs ráta is látványosan mérséklődött: az 1992-es évi 2510 százalékról 131 százalékra. Tavaly a kormány elsősorban a pénzmennyiség korlátozására és az infláció lefaragására helyezte a hangsúlyt, de lényeges eredményeket ért el a fiskális politikában is, legalábbis ami az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított arányát jelenti. A deficit ugyanis – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) statisztikái szerint – a bruttó hazai termék 10,1 százalékáról 4,8 százalékára mérséklődött. (Az orosz államháztartás helyzetének megítélése komoly gondokba ütközik, hiszen a statisztikák csak a szövetségi kormány kiadásait és bevételeit regisztrálják. A “decentralizált” források a hivatalos kimutatásokban nem jelennek meg. Mint Csaba László, a Kopint-Datorg tudományos tanácsadója lapunknak rámutatott, a publikált adatokból is kimarad azonban néhány alap egyenlege, az importtámogatások és a kamattámogatások. Így a statisztikák páratlan sokszínűséget mutatnak: nincs két olyan kiadvány, amelyben a számok megegyeznének.)
A fiskális helyzet az orosz gazdaság egyik legnagyobb paradoxona. Az állami túlsúly itt sajátos módon érvényesül: jóllehet az újraelosztás mértéke igen alacsony, a kiadási oldal a különféle lobbyk alkupozícióinak függvénye. Az orosz központi kormányzat csupán – a középkori tizedre emlékeztetően – a GDP 10 százalékára rúgó összeget képes behajtani polgáraitól. Pontosabban még annyit sem, hiszen a Wall Street Journal legfrissebb adatai szerint ez az arány az 1995-ös 11 százalék után az idén áprilisra immár nyolc százalékra apadt. Jevgenyij Jasin gazdasági miniszter szerint, ha a helyzet nem változik, az állami szektorban hamarosan veszélybe kerülhet a bérek kifizetése. Nem véletlen, hogy az IMF-fel nemrégiben kötött megállapodásban a Valutaalap kikötötte: a bevételek GDP-hez viszonyított arányát rövid időn belül 14,5 százalékra kell feltornászni. Összehasonlításképpen: az állami újraelosztás aránya a közép-európai országokban 50-60, a fejlett államokban pedig 40-50 százalék között mozog. (Mint ismeretes, Magyarországon a probléma éppen ellenkező előjelű: a gazdaságpolitikának hosszabb távon a redisztribúció mérséklése a célja.)
A nagy paradoxon
Az állami bevételek alacsony voltát mindenekelőtt az ötletszerűen bevezetett és alig behajtott adók magyarázzák. A beszedett vállalati nyereségadó a GDP 2,7 százalékát, az áfa pedig az összkibocsátás 7,6 százalékát teszi ki. A központi kormányzathoz befolyt számottevő jövedelemadóról és társadalombiztosítási járulékról pedig az 1994-es adatokat tartalmazó IMF-összesítés egyszerűen nem tud. Az alacsony adóbevételek egyik okát az 1996. májusi IMF-jelentés abban látja, hogy – a gazdasági visszaesés és a politikai alapon osztogatott mentességek következtében – szűk adóalapra magas marginális kulcsokat vetnek ki. Az adórendszer ilyen természetű hiányosságainak persze nem csak a büdzsé látja kárát, hanem a gazdasági hatékonyság is.
Másrészt a magas infláció sem kedvez az adóbevételeknek: az aktorok közötti dollár alapú elszámolás és a barter egyformán nem “adóköteles”. Végül, de nem utolsósorban a gyenge és korrupcióra hajlamos adóhatóság sem áll feladata magaslatán.
A fiskális politika másik rákfenéje a kiadási oldal. Az állami kiadások alakulására ugyanis a különféle lobbyknak – főleg a hadiiparinak – van a legnagyobb befolyásuk. A vállalatoknak nyújtott direkt állami támogatások ugyan jelentősen visszaestek: az 1994-es 11 százalékról 2,3 százalékra, ezek a számok azonban – mint már jeleztük – félrevezetőek lehetnek, hiszen például a munkanélküliségi alapok vagy a helyi társadalombiztosítás kiadásait nem tartalmazzák. Csaba László szerint a sajátos orosz decentralizációt példázza az a tény is, hogy a különleges státuszú autonóm területeken, például Tatárföldön vagy Baskíriában az adóbevételek 90 százaléka helyben marad. (Ez elég magyarázat lehet arra, hogy ezek az országrészek miért nem akarnak elszakadni Oroszországtól.)
Az indirekt költségvetési szerepvállalás állandóan napirenden van, már csak azért is, mert a minősített hitelek aránya egy IMF-jelentés szerint az összes hitelállomány 39 százalékát teszi ki. A rossz hitelek terhét nyögő bankok és az adósok állami “megsegítése” pedig – mint tudjuk – kelet-európai hagyomány.
A privatizációról az utóbbi időben egymásnak ellentmondó hírek érkeztek Oroszországból. De nem csak az elképzelések, hanem az eddig megvalósult tranzakciók értékelése sem egyértelmű. A siker első ránézésre szembeötlő: az évszázad legnagyobb és rekordidő alatt végrehajtott privatizációs programja révén – mint az OECD legújabb, Oroszországról szóló országtanulmánya rámutat – 100 ezer vállalat került magánkézbe, és ezekben az ipari munkaerő 80 százaléka dolgozik. Oroszországban található jelenleg a legtöbb részvénytulajdonos a világon.
Felemás privatizáció
Csakúgy, mint több más átalakuló gazdaságban, a kiskereskedelem, a fogyasztói szolgáltatások, a szállodaipar és az idegenforgalom területén működő, 200 alkalmazottnál kevesebbet foglalkoztató vállalkozások terén a legelterjedtebb a magántulajdon. A párizsi Le Figaro az EBRD becslései alapján 80 százalékra teszi ezt az arányt. A cégek többségét nem pályázat, hanem vevőkijelölés útján, illetve a munkavállalók, vállalatvezetők számára rendezett aukciókon értékesítette az állam.
Az említett százezret jóval meghaladó, hivatalos adatok szerint egymillió – egyes becslések szerint ennek a duplája – a magánszemélyek által újonnan alapított vállalkozások száma. A magántulajdon súlya a lakásszektorban is viszonylag jelentős. A lakóingatlanok egyharmada privát, igaz, már a Szovjetunió összeomlása előtt 40 százalékot képviselt a szövetkezeti tulajdon.
A volt szocialista országokhoz képest más képet mutat az agrárszektor. A többi átalakuló állam mezőgazdaságában általában 70 százalék feletti a magántulajdon aránya, míg Oroszországban mindössze 10 százalék.
Az OECD adatai szerint 1994 végén, amikor tehát a “nagy privatizációként”, vagyis a vócseres magánosításként számon tartott folyamat befejeződött, a privatizált vállalatokban 43 százaléknyi részvény került az alkalmazottak kezébe, ezen belül 20 százalék szavazati jog nélkül. A vállalatvezetőknek 17 százalék jutott. Az állam átlagosan mintegy 11 százalékot tartott meg ezekben a cégekben, amelyekben a külföldi tulajdon nem haladja meg a 29 százalékot.
1995 szeptemberében került sor aztán a stratégiai vállalatokra, amelyek bizonyos része szigorúan állami tulajdonban marad, egy részét aukciók útján belföldieknek értékesítették, és csak ezt követően tervezik a külföldi befektetők pályáztatását. A tavalyi bevételekről számot adó mérleg már jelezte, hogy az elképzelésekkel nincs minden rendben. A várt, mintegy 2 milliárd dollárnak a fele sem folyt be. A politikai motívumokat ez az akció sem nélkülözhette: a piacra dobott részvények zöme a moszkvai bankoké lett a költségvetésnek nyújtott hosszú távú kölcsönök fejében. Így a két legnagyobb olajipari vállalkozásban a Menatep bankkonzorcium és az Imperial bankcsoport szerzett többségi tulajdont.
Az év elején, a választási előkészületekkel párhuzamosan a magánosítási folyamatot gyakorlatilag leállították. Az utóbbi hetekben azonban a jelek szerint ismét mozgásba lendül az orosz privatizáció: 6 ezer vállalat, közte mintegy féltucatnyi olajtársaság, energetikai vállalat, a Nafta Moszkva kereskedelmi cég állami tulajdonrészének tervezett piacra dobásáról hallani. Az orosz privatizációs szervezet az idén 12,4 billió rubelt bevételt remél a magánosításból. (Egy dollár = 5000 rubel)
Az orosz privatizáció általános kritikájaként róják fel az elemzők, hogy a tulajdonosi jogok nem mindig világosan körülhatároltak: a menedzsment és a “külső” tulajdonos párharcából sok esetben az előbbi kerül ki győztesen. A vállalatok költségvetési korlátja sem lett mindig keményebb, s figyelemre méltó, hogy a vállalatvezetésnek csupán 13 – más vélemények szerint 3-4 százaléka – cserélődött le.
Tény az is, hogy a – főleg készpénzes – privatizáció során az állami és a banktőke összefonódásával a stratégiai ágazatokban nagy konglomerátumok jöttek létre. (Erről bővebben lásd: Figyelő, 1996/24. szám)
Ciklus-történelem
Politika és gazdaság tehát korántsem fejlődik öntörvényűen Oroszországban. A korábbi orosz történelem és a rendszerváltás óta eltelt néhány év egyaránt azt mutatja, hogy a gazdasági kihívások alárendelt szerepet játszanak a politikai érdekek mellett. A közpénzekből fedezett jelcini választási kampány csak egy apró példa a temérdekből.
Jegor Gajdar, Jelcin egykori miniszterelnöke, az orosz sokkterápia atyja egy közelmúltbeli, a Közép-Európai Egyetemen tartott előadásán a politikai és a gazdasági ciklusok egymásra hatását elemezte. A modern politikai gazdaságtan két politikai-üzleti ciklust ismer – véli Gajdar. Az egyik szerint a választások után szigorú monetáris és fiskális politikát kell folytatni, hogy a választások évében lazítani lehessen a nadrágszíjon. Amennyiben ez nem történik meg, tehát a kormány nem tudja puhítani a monetáris politikát, az általában választási kudarcba torkollik. Oroszországban az utóbbi történt – legalábbis ami az 1993-as és az 1995-ös parlament választásokat illeti. Gajdarék sokkterápiája ugyanis éppen az 1993-as választások előtt érte a társadalmat. (Augusztusban a havi infláció 26 százalékos volt.)
S bár Gajdarék nyertek a választásokon, a gazdasági reformok megosztották a társadalmat. Az infláció ugyan havi 7, majd 1994 augusztusában 4 százalékra csökkent, a politikai feszültségek mégis az eddigi stabilizáció feladásához vezettek. Gajdar szerint egyértelmű volt Jelcin elnök és környezetének óhaja: nem-monetáris utakat kell találni az infláció letöréséhez és a további stabilizációhoz. Az egykori miniszterelnök még egy összefüggésre hívta fel a figyelmet: Oroszországban a pénzkínálat növelése vagy csökkentése 5-6 hónap elteltével növeli/csökkenti az inflációt. A stabilizáció felpuhulása együtt járt a pénzkínálat emelkedésével, a rubel elértéktelenedésével, a dollár iránti kereslet felfutásával. Ennek következtében 1994 végén egyetlen hónap alatt 20 százalékpontot esett a rubel a dollárhoz képest.
A jegybanki tartalékok 1 milliárd dollárra apadtak, s a hiperinfláció következtében megnőtt a szegénység. 1995 elején ismét súlyossá vált a helyzet: az állami kincstárjegyek kamata 350-400 százalék körül mozgott. A fájdalmas stabilizációt nem lehetett megúszni: a reálbérek visszafogásával és a kiadási oldal megnyirbálásával hatalmas árat kellett fizetni a korábbi engedékenyebb politikáért. A stabilizáció azonban stabilizátorok nélkül is folytatódott, az inflációt mérsékelték, a valutatartalék pedig ismét 12 milliárd dollárra rúg. 1996 elején viszont megtorpant a stabilizáció – állítják egybehangzóan az orosz gazdaságpolitika kritikus elemzői. Az elnökválasztás előtti bizonytalanság az üzleti életben is érezteti hatását: a tőzsdeindex például az utóbbi hónapokban Jelcin népszerűségi mutatóit követve ingadozott.
Moszkvai monetaristák
A választások előtti osztogató gazdaságpolitika jele, hogy Szergej Dubinyin jegybankelnök szerint jelenleg a kívánatosnál kétszer nagyobb pénzmennyiség van forgalomban. A politikai bizonytalanság miatt folytatódik a magánberuházások mélyrepülése: az Ekonomika i Zsizny legfrissebb adatai szerint a beruházások az idén 10 százalékkal esnek vissza. Mindez tehát odavezethet, hogy az orosz gazdaság harmadszor is a politikai ciklusok áldozatává válik.
Mindez megakadályozható- véli Gajdar – amennyiben Jelcin győz. Ha azonban a kommunista Zjuganov nyer, Oroszországot semmi nem menti meg az újabb hiperinflációtól és a rubel konvertibilitásának eltörlésétől. Ebben az esetben könnyen visszaállhat az 1991-es gazdasági állapot.
Csaba László másként látja: szerinte a nyugati magatartás – stratégiai okokból – a kommunista jelölt győzelme esetén sem változik számottevően. Másfelől pedig Jelcin győzelme sem tudja majd megakadályozni a folyamatos, évi 10-20 milliárd dolláros tőkemenekítést és a magánberuházások csökkenését. Nem kizárt a stabilizáció folytatása kommunista jelölt győzelme esetén sem. Szerinte a pénznek még nincs akkora hatalma Oroszországban, hogy csupán monetarizmussal irányítani lehetne a gazdaságot. A kutató úgy véli: az idén még stabilizálni kellett volna, a gazdaság stagnálása csak jövőre várható. Az orosz államban hagyománnyá vált etatista-protekcionista berendezkedés rövid távon aligha változik majd nyugati kapitalizmussá. A köpönyeget ugyanis, amelyből az elnökjelöltek bújtak elő, igen nagyra szabták. Mindnyájan elférnek benne.