Óvatos, de egyértelmű megfogalmazásban bírálja a távközlési és az energetikai szektor regulációját a Gazdasági Versenyhivatal (GVH), saját tavalyi tevékenységéről készített és a honatyáknak elküldött jelentésében. A GVH több fontos szabályozási elemet is hibásnak tart. Erre példa a távközlés árszabályozása, amely ugyan egy korszerűnek tekintett árszínvonal-korlátos (price cap) típusú rendszer, ám a konkrét paramétereit rosszul állapították meg, így a Matáv számára nem jelent hatékonysági kényszert.
Klasszikus formájában a price cap egy hosszabb (3-5 éves) időtartamra a fogyasztási árindexhez köti az áremelés lehetséges mértékét. Ezt azonban egy korrekciós értékkel csökkenti annak érdekében, hogy a koncesszornál elért hatékonyságnövelés és költségcsökkentés hasznának egy részét az alacsonyabb díjak révén a fogyasztó visszakapja.
A versenyhivatali szakemberek szerint a magyar rendszer több ponton is eltér ettől a modelltől, és mindegyik változtatásnak a Matáv a haszonélvezője. A hivatal e területtel foglalkozó munkatársai úgy látják: már a koncesszió kezdetekor elfogadott indulódíj megállapításakor is veszthetett az állam. A távközlési díjak bázisául ugyanis az addigi árat fogadták el. Nem vizsgálták, hogy az milyen költségeket, hatékonysági mutatókat és nyereséget tartalmazott, és ez megfelel-e az állam által elfogadható mértéknek.
Igaz ugyan, hogy az indexálás alapjául nem a fogyasztói, hanem a termelői árak növekedésének mértékét állították, de nem állapítottak meg korrekciós értéket. Ezt az “x-faktort” a termelői és a fogyasztói árindex közötti különbségben látták beépülni a szabályozásba. A koncesszió kezdetekor ez akár még jó üzletnek is tűnhetett az állam számára, hiszen akkor az eltérés évi tíz százalékpont körül mozgott. Azóta azonban – korántsem meglepő módon – a különbség néhány százalékra zsugorodott, ezért a Matávnak egyre kevesebbet kell visszaadnia a fogyasztóknak a hatékonyság növekedéséből és a költségek lefaragásából fakadó hasznából, holott kezdeti nagy befektetései után hosszabb távon egyre növekvő mértékben számolhat a hatékonyságjavulással. A magyar szabályozás viszont, éppen fordítva, mind kevesebbet von el ebből a hasznából.
Ennek a szabályozásnak a következtében alakult ki a Versenyhivatal szerint az a helyzet, hogy a Matáv számára az árkorlát szinte nem is létezik: olyan kereteket biztosít az árak megállapítására, amelyekbe bőven belefér a monopolár is. Ezt bizonyítja a társaság 1997-es áremelése, amely kisebb mértékű, mint amit az árszabályozás megengedne, azaz a monopolárat leszorítani hivatott szabályozott ár magasabb, mint a leszorítandó monopolár.
Ilyen körülmények között a jelentés érthetetlennek tartja, hogy az állam lemondott az árszabályozás felülvizsgálatának a koncessziós szerződésben szereplő és a szabályozás elveit és előnyeit nem csorbító lehetőségéről. “Vagy, ha más jellegű, alapos oka volt a felülvizsgálatról való lemondásnak, azt mi nem ismerhettük meg” – írja diszkréten a jelentés. A lemondás körülményei azonban magyarázatul szolgálhatnak az állam koncesszorral szembeni gálánsságára. A szerződés értelmében az illetékes hírközlési miniszter három éven belül vizsgálhatta volna felül az árszabályozást; 1995 végén azonban az állam újabb 37 százaléknyi Matáv-részvényt adott el a MagyarComnak. Tudni kell, hogy a privatizáció első lépcsőjében az állam irányítási jogokat is adott a vevőnek a kisebbségi tulajdonhoz, ezért a jó ár elérése érdekében 1995 végén alighanem az árszabályozás felülvizsgálatáról kellett lemondania. Így ugyan a költségvetés nagyobb bevételre tett szert, azonban az árszabályozás fogyasztók számára előnytelen formáját a koncesszió lejártáig, 2002-ig bebetonozták.
A Versenyhivatal azt a problémát is felveti jelentésében, hogy bár a koncessziós megállapodásban előírták a Matáv számára a monopóliumként kapott tevékenységek költségeinek elkülönítését, ez nem történt meg. Ennek pedig az a veszélye, hogy mivel a cég nem kizárólag koncesszióköteles tevékenységet folytat, úgy is képes keresztfinanszírozásra, hogy azt sem a szabályozó hatóság, sem a GVH nem látja át.
Hasonló gond a Molnál is van, hiszen gázvezeték-hálózatának költségei nincsenek elkülönítve. Így viszont nem lehet megállapítani, hogy a regionális gázszolgáltatókkal szemben alkalmazott árai kizárólag ezen alapulnak-e. Az energiaszektor szabályozási gondjai azonban korántsem merülnek ki ebben. A GVH-jelentés szerint a villamos energia ármeghatározásának módja ugyancsak problémás. “A rendszerben többféle szabályozási koncepció – árszínvonal-korlátos, költségalapú, megtérülési ráta típusú – keveredik, ennek következtében egyik rendszer előnyei sem tudnak érvényre jutni” – írja a GVH a honatyáknak. Az árszínvonal-korlátos szabályozásnak ugyanis az a lényege, hogy az érvényesíthető átlagos árszínvonalat hosszabb időszakra automatikus korrekciós mechanizmus alapján határozzák meg. Az így szabályozott szektorok vállalatai érdekeltek a hatékonyabb működésben, és nincs szükségük folyamatos költségelemzésre; ezt csak induláskor és az esetleges korrekció idején kell elvégezniük. A többi szabályozási koncepció elveinek érvényesülése – valamint a legutóbbi fejlemény, a negyedéves felülvizsgálat – azonban éppen ennek a rendszernek a lényegét és kedvező jellemzőit küszöböli ki – állapítja meg a jelentés.
Az öszvér árszabályozás 8 százalékos vagyonarányos megtérülési rátája sem jelent hatékonysági kényszert a cég számára. Abban ugyanis sok olyan költségelem van (például környezetvédelem, biztosítás), amelyet nem töltöttek meg tartalommal, míg másokat egyelőre nem építettek be az árba. Ez az árszabályozás állandó költségfigyelést, árbevétel-elemzést, tőkeértékelést tesz szükségessé, melynek során a szabályozó hatóság könnyen információhátrányba kerülhet a cégekkel szemben.
A versenyhivatali szakemberek úgy látják: a privatizáció során ugyan megvalósult az az EU-direktíva, amely szerint szét kell választani az erőműveket, a szállítóvállalatokat és a regionális szolgáltatókat, az erőművek közötti verseny azonban ennek ellenére gyenge maradt. Az MVM Rt. gyakorlatilag nem teheti meg azt, hogy nem veszi meg valamelyik erőműtől az áramot, új erőmű építése is korlátokba ütközik, így a rendszer statikus. A jelentés szerint a leválasztás gyakorlatilag nem járt együtt a verseny meghonosodásával. Maga a leválasztás részleges maradt: egyes természetes monopóliumnak számító tevékenységek keverednek a többivel, és a keresztfinanszírozási problémákat sem rendezték megnyugtatóan.
A jelentés kitér az infrastrukturális közszolgáltatások igénybevevői által fizetett hálózatfejlesztési hozzájárulások problémájára is. A hálózatok kiépítéséhez a fogyasztók olykor tetemes összeggel járulnak hozzá, az így létrejött infrastruktúra viszont a szabályozás szerint ellenszolgáltatás nélkül átkerül a szolgáltató vállalatok tulajdonába. A cégek ezt saját vagyonukként kezelik, amortizációt is elszámolnak utána, és ezt érvényesítik áraikban. Bár ezt a Versenyhivatal természetesnek tartja, arra is utal: állandó zavar forrása, hogy az árakban újra a fogyasztóra terhelik az általa egyszer már megfizetett hozzájárulást. A jelentés szerint sok gondot okoz az, hogy a hálózatfejlesztéssel kapcsolatos kérdéseket nem egységes elvek alapján rendezték. “Közgazdaságilag, valamint a verseny szempontjából nincs racionális alapja annak, hogy egyes rendszereknél gyökeresen eltérő legyen az alkalmazott megoldás, és az legyen az egyetlen indok az eltérésre, hogy az egyes szakmai csoportoknak milyen az érdekérvényesítő-képessége” – szól a jelentés értékelése.
A Versenyhivatal szerint ezek a tapasztalatok arra figyelmeztetnek: a távközlés, az energiaszektor, valamint a koncessziós területek szabályozását érdemes lenne versenypolitikai szempontok alapján újragondolni. Másrészt pedig az eddig nem szabályozott, de a piac kudarcai miatt erre szoruló területek (víz-, távhő- és kábeltelevízió-szolgáltatás, valamint a tankönyv- és a budapesti taxipiac) regulációjakor is okulni kellene ezekből a kudarcokból.
