AWirtschaftswoche minapi, több szakértői véleménnyel is alátámasztott elemzése ugyan elképzelhetőnek tartotta az euró bevezetésének halasztását, a politikusok azonban nem osztották e kishitűséget. A hét végén tanácskozó uniós pénzügyminiszterek és jegybankelnökök a hollandiai Noordjavikban megállapodtak a végső menetrendről. Eszerint az Európai Monetáris Intézet 1998. március végéig elkészíti ajánlását a résztvevők köréről, az 1997-es államháztartási teljesítmények ismeretében. A maastrichti kritériumok nem teljesítése miatti szankciókat is véglegesítették a monetáris irányítók, akik a valutaunióhoz nem csatlakozó országok valutáit az euróval összekötő új árfolyam-mechanizmus egyes részleteiről is megegyeztek.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy a szakértői kételyek érvényüket vesztették volna. Továbbra is nagy kérdés, hogy az EMU főszereplőjének, Németországnak sikerül-e teljesítenie Maastricht kritériumait, ezen belül különösen kényes a költségvetési deficitre vonatkozó követelmény.
“Európa jövőjének kérdése”, ahogyan Klaus Kinkel külügyminiszter szereti nevezni a pontos euró-startot, az 1997. évi német költségvetés tényszámain dől el. Ebben az évben a nettó eladósodás nem haladja meg a GDP 2,9 százalékát, állítja Waigel pénzügyminiszter rendíthetetlenül, még akkor sem, ha a költségvetés összeállítása óta romlottak a keretadatok. Elődje, Gerhard Stoltenberg (CDU) viszont azok közé tartozik, akik szerint az államháztartás sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogyan kívülről látszik. A közgazdászok többsége a GDP 3,4-3,5 százaléka körüli költségvetési deficitet prognosztizál. Egy “kiskapu” éppenséggel van – írja a Wirtschaftwoche -: a Maastrichti Szerződés megenged bizonyos mozgásteret a pénzügyi kritériumok értékelésénél. Eszerint egy állam akkor felel meg a vizsgán, ha a deficit “visszamenőleg és megközelítően” háromszázalékos.
Közgazdaságilag ez teljesen ésszerű, hiszen a költségvetési deficit és az infláció mértéke között nincs közvetlen összefüggés. A német politikusok és közgazdászok többsége mégis fél attól, hogy a háromszázalékos dogmát megkérdőjelezze. Emögött politikai számítások húzódnak meg. Milyen alapon akarják elutasítani a németek például az olasz csatlakozást, ha maguk is nagyvonalú felfogást alkalmaznak?
A bonni és a brüsszeli euró-harcosok mindenesetre elfogadhatónak tartanak egy 0,2 vagy 0,3 százalékpontos túllépést anélkül, hogy a projekt hitelét vesztené, vagy később parlamenti ellenzés, esetleg az alkotmánybíróságnál emelt panasz miatt elbukna. Amennyiben ugyanis a Bundestag a kritériumok nagyvonalú értelmezése mellett dönt, még mindig “megállítható” az euró a szövetségi alkotmánybíróságnál emelt panasz útján. Nem csoda hát, ha Kohl és Waigel kockázatosnak tartják, hogy nyilvánosan visszalépjenek a háromszázalékos cél szigorú betartásától.
Forró lesz tehát a német pénzügyi nyár a költségvetési szünetig. Ha nem születne meg az euró 1999-ben, annak Németország számára borzasztó következményei lennének, jósolja Helmut Schmidt korábbi szövetségi kancellár. A márka szerfelett felértékelődne, az export visszaesne, és a Németországban felboruló konjunktúra egész Európát magával rántaná a mélybe. A következmény: még nehezebben lehetne teljesíteni a Maastricht-kritériumokat, ez pedig akár egy generációra véget vethetne az euró-álmoknak.
