Vallomással tartozom: háztáji téma következik. Abban a faluban jártunk, amelyikben gyerekkorom egy meghatározó részét töltöttem. Ami a hozzám hasonlóan az általános iskolát a rendszerváltás környékén kezdő, városi gyerekek többségének a nyári tábor, a nyakba akasztott kulcs és a lakótelepi bandázás volt, az nekem nagyanyám és Gacsály, anyám szülőfaluja. Ott töltöttünk minden húsvétot és a karácsonyt, meg ki tudja, mennyi hétvégét, de nyaranta történt meg az, hogy hetekre, hónapokra ottmaradtam, kettesben nagyanyámmal egy nagyjából hatszáz lelkes, jórészt kádárkockákból álló, a magyar–ukrán–román hármashatár közelében fekvő kisközségben, aminek a nagyjából húsz kilométeres körzetében semmi nincs az égvilágon, csak pár pont ugyanolyan falu.
Nem a nosztalgia vitt vissza a faluba. Ez a cikk nem arról szól, hogy a főhős évtizedek után visszatér gyermekkora elfeledett helyszíneire, és megvilágosodik. Azért autóztunk valamivel több mint 330 kilométert Budapestről keletre, hogy olvasóinknak egy valódi csodabogarat, műszaki lángelmét mutassunk be, akiről azt hinné az ember, hogy csak írói fantázia szülhette. Tudásához és tehetségéhez mérten akár milliárdos is lehetne, de valahányszor valaki komolyabb üzleti ajánlattal kereste meg őt, mindig azt válaszolta:
Nem érek én rá arra!
A Gubanc becenevet már gyerekkoromban is ismertem. Viselőjéről akkoriban csak annyit tudtam, hogy azért annyira fura az a kistraktor, amivel naphosszat fel-alá furikázik, mert saját kezűleg építette, ócskavasból, és emiatt volt sokkal gyorsabb az összes gyári modellnél. Arról azonban, hogy Gubanc, vagyis Józsa László a világon minden mechanikus szerkezetet meg tud javítani a biciklitől a kombájnig, és arról, hogy ócskavasból nemcsak traktort, de automata árokásót (ahogy ő hívja, láncos vájót), vagy kútfúrógépet is tud építeni, nemrég hallottam. Egy régi gacsályi barát egy pesti söröző asztalánál kezdte mesélni a regénybe illő történeteket Laci bácsiról.
A legkeletibb csücsök
Budapestről – a kilencvenes évekkel ellentétben – ma már sokkal kényelmesebb autóval utazni az ország keleti sarkába. Míg a járműipar óriási fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben, a magyar vasút fölött arrafelé megállt az idő. Minél keletebbre utazik az ember, annál biztosabb, hogy ugyanazokban a kupékban ül le, amiknek üléseit már húsz-harminc évvel korábban is koptatta. Viszont nem kell már kétsávos halálutakon szlalomozgatni, Vásárosnaményig nyúlik az M3. Gacsály felé Mátészalkánál kell letérni az autópályáról, onnantól meg már ötven kilométer sincs hátra a tipikus szabolcsi utakon, amiken ahhoz képest, hogy az Alföldet szabdalják keresztül-kasul, valamilyen felfoghatatlan okból annyi a kanyar, mint egy vadabb alpesi szerpentinen.
Amikor Bielik kolléga megkérdezi, hogy az érthetetlenül kanyargó utakon kívül mit érdemes tudni Gacsályról, két dolog jut eszembe. Gyerekkoromban a felnőttek azt mondták, a nevét a falu egy Gacs nevű hadvezérről kapta, akit ott állítottak meg a környéken, „Gacs, állj!” felszólítással. Ezt hittem, sőt terjesztettem is addig, amíg eszembe jutott, hogy a szomszéd falut meg Rozsálynak hívják, vagyis vagy volt egy Rozs nevű hadvezér is, akit történetesen ugyancsak a környéken állítottak meg valamikor, vagy ez az egész háborús sztori csak mese. Ma már az utóbbit gondolom életszerűbbnek.
A másik történet viszont valóságos, az egyetlen eset, amikor kicsiny falum az 1970-es árvíz után, bekerült az országos sajtóba. Még 2001-ben, az első Orbán-kormány idején, a több ezer közül Gacsály volt az egyetlen település, amelyik nem vette át ünnepélyes keretek között a millenniumi zászlót. A rendszerváltás óta a mai napig hivatalban lévő polgármester Petra András vezette önkormányzat azon sértődött meg, hogy hiába pályázott, nem kapott meg az államtól egy 2,7 millió forintos támogatást. Petra ezért azt üzente Budapestre, hogy küldjék csak el nekik postán a zászlót, majd kiaggatják a tanácsteremben, de átadóünnepségről szó sem lehet.
– fejezte ki csalódottságát a polgármester.
Rongyos 2,7 millióból persze már 2001-ben sem lehetett túl sok csodát csinálni, mégis van valami csodálatosan magyaros abban, hogy egy, a rendszerváltás óta lendületesen hanyatló település pont abból tud országos botrányt csinálni, hogy nem építhet parkot, meg emlékművet, ami már az átadása napján sem érdekelne senkit a világon.
Magyar steampunk
Mire mindennek a végére érek, ráfordulunk a gacsályi focipálya felé vezető utcára, amelyiken Józsa Lászlóék telke áll. Azt mondják, a házat nem lehet eltéveszteni, mert az udvara olyan, mintha egy roncstelep lenne. Tényleg. Később azonban kiderül, hogy ami más számára egy irdatlan fémkáosznak tűnik, az Laci bácsi szemének rendszer, amelyikben az utolsó csavar is a helyén van. Ahogy belépünk a házba, rögtön egy régi monitor tűnik fel a konyha sarkában. Az osztott képernyő négy téglalapja különböző szögekből mutatja az udvart és a kertet. A porta be van kamerázva, hiszen tele van kincsekkel annak, aki tudja, mire és hogyan nézzen. Mondjuk nem biztos, hogy Józsa Lászlón kívül van még ilyen ember, de fő a biztonság.
„A múltkor jön egy fiatalember, ilyen műgyűjtőféle, a régi motorok a hobbija. Az a terve, hogy épít egy régi Zsiguli rendőrautót, de abban mindennek korhűnek kell lennie. Egy gyújtómágnest keresett, azt mondja, úgy hallotta, ha itt nem találja meg, akkor nincs sehol a világon. Mondtam, hogy nekem természetesen van, még rajta van a gyári fogaskerék. Nagyon elcsodálkozott, mert évek óta hiába kereste. Azt mondja, benzincsap is kellene, mondom, tessék, az is van. Ezután már tényleg csak viccből kérdezett rá a kéklámpa motorjára, amire mondtam, hogy azzal van egy kis baj, mert van ugyan, de nem rendőrautóé volt, hanem tűzoltóé. Nálam ezek a dolgok itt álltak harminc-negyven éve, mert tudtam, hogy egyszer még jó lesz valamire.”
A történet nem itt kezdődik, hanem valamikor a hatvanas évek elején, amikor Józsa László az általános iskola elvégzése után úgy döntött, hogy a formális oktatásból neki elég is volt annyi, mert a gépeken kívül semmi más nem érdekelte. Maga sem tudja, honnan a vonzódás: édesapja asztalos volt, őt azonban már gyermekkorában megragadta az elektronika. Zsebtelepekkel, égőkkel, vezetékekkel játszott, majd miután bevezették a faluban az áramot, egy villanyszerelőtől lesett el mindent, amit csak lehetett.
Amikor megérkeztek a helyi téeszbe az első Hoffer traktorok, folyton a műhely körül lábatlankodott, és nem nyugodott, amíg rá nem jött, hogyan működnek. Ha kidobtak valamilyen alkatrészt, azonnal hazavitte és szétszedte. Szakkönyvet, műszaki rajzot soha sem vett a kezébe, a fejében mégis ott mozog az összes alkatrész, látja maga előtt, hogyan áll össze a gépezet.
„Egy Csepel teherautó üzemanyagszint-jelzőjéből építettem egy egyszerű voltmérőt, apámmal csináltunk neki egy kis fadobozt, abban volt. A téesz mellett laktunk, amikor hallottam, hogy gond van egy traktorral, átmentem és szépen kimértem. Láttam, hogy itt még van áram, itt is van, itt már nincs, itt van a probléma. Megmondtam, hol a gond, aztán csodálkoztak, amikor igazam lett. Amikor ez kétszer-háromszor megtörtént, már mindig nekem szóltak, ha nem tudtak valamit megjavítani. Persze a Hofferek még elég kezdetlegesek voltak, de később, amikor bejöttek a K25-ösök, amikben akkumulátor, önindító, meg világítás is volt, azokkal is boldogultam. Megtanultam, hogy működik a porlasztó, a karburátor. Akkor neveztek el Gubancnak. Mert bármi gubanc volt, mindig nekem szóltak.”
Józsa László gyerekkora azonban nemcsak munkával telt, jutott idő játékra is. Még általános iskolások voltak a testvérével, amikor szereztek két kétütemű benzines motort. Működésre bírták őket, egy leselejtezett cséplőgép fa alkatrészeiből légcsavarokat szerkesztettek rájuk, majd felszerelték őket egy nagy szánkó hátuljára. Még azt is kitalálták, hogyan irányítsák az életveszélyes szerkezetet. Mindkét motorhoz külön gázkar tartozott, így ha egyik sebességét csökkentették, közben pedig a másikét növelték, a szán kanyarodott. Amikor a havas focipályán beindították a motorokat, olyan hangot adtak, mint egy repülőgép. A fél falu összeszaladt, mert nem tudták elképzelni, mi járhat a kertek alatt.
Az alig működő szocializmus
Az ezermester tudását és felkészültségét a szocialista hiánygazdaság edzette. Ha elromlott valami, nemhogy pótalkatrész nem volt a környéken, de még szerszámok sem. Még a téesz sem tudta megoldani a saját problémáit, ha meg a háztájiban romlott el valami, az emberek csak Józsa Lászlóra számíthattak, aki mindig ki tudott sütni valamilyen megoldást.
Amikor László testvére, mint annyian akkoriban, felszállt egy „fekete vonatra”, hogy Budapesten keressen megélhetést, mindig vitt haza magával valami hasznosat.
Egyszer például két kisebb 24 voltos trafót, amiket összeépítettek, hogy tudjanak hegeszteni. Az ő műhelyükben hamarabb volt hegesztő, mint a szövetkezet műhelyében.
„Ma már van mindenem, ipari fúró-, prés-, és marógép, négy eszterga, plazmavágó, Co2 hegesztő, de fiatalon erről csak álmodoztam. Annak idején apám szalagfűrészét még kézzel hajtottuk a testvéremmel. Amikor már bütykölgettem, rájöttem, hogy a dinamó villanymotorként is működtethető. Kaptam a téeszből rossz, sérült akkumulátorokat, azokat megjavítottam, csináltam hozzájuk trafóból töltőt. Az akkumulátorokat rákötöttem a traktordinamóra, azt hozzáigazítottam a szalagfűrészéhez, mindjárt nem kellett többet kézzel hajtani. Így csinálgattam magamnak kompresszort, fúrógépet, flexet, meg egy kis esztergát is.”
A továbbképzést a Magyar Néphadsereg biztosította Józsa László számára. Két évig szolgált Lentiben, de nem volt rossz sora, miután fény derült a képességeire. Rangja nem volt, de olyan pecsétes papírral jöhetett-mehetett kedvére, amilyen egyébként csak a tiszteknek járt. Egy év alatt százötven nap jutalomszabadságot szedett össze a rossz járművek javításával. Ha társai haza akartak utazni, őt kérték meg, hogy szóljon a tisztnek az érdekükben. Ha meg arra kérték, az alezredest küldte ki a városba nekik pálinkáért.
Dolgozott a gacsályi téeszben, később a tejiparban, volt teherautó-sofőr is. A saját műhelyében csak szabadidejében bütykölgethetett, de legalább ugyanannyi időt eltöltött ott is, mint a munkahelyein. Számtalanszor fordult elő, hogy hajnal kettőig, háromig szerelt, aztán pár óra alvás után indult műszakba. Különösen a kora tavasztól késő őszig terjedő időszakban állnak sorba a kapuban a kisebb és nagyobb gazdák a rakoncátlankodó masináikkal.
„Volt egy munkatársam, aki Fehérgyarmatról járt ki ide dolgozni. Egy reggel nekikezdtünk valaminek, aztán jött valaki, valami sürgős munkával, akkor hamar abba fogtunk bele. Utána jött még egy ember, meg még egy, és már a negyedik munkának álltunk neki, pedig még dél sem volt. Azt kérdi, jaj, hát ez itt mindig így megy?! Mondom, még ígyebbül. A múltkor is, egy vasárnap délelőtt annyian összeszaladtunk itt az udvaron, hogy valaki megjegyezte, többen járnak hozzám, mint a templomba.”
Gépsuttogó
Józsa László mindent tud a gépekről. Amikor arról faggatom, volt-e olyan esete, ami különös fejtörést okozott neki, azt mondja, nem emlékszik ilyesmire. Ha az ember rájön egy szerkezet működési elvére, bármit meg tud javítani. Az ő tapasztalatával pedig sokszor az is elég, ha meghallja, hogy a géppel befordulnak az utcába, mire a kapuig érnek, ő a hangból már fel is állította a diagnózist.
„A múltkor egy férfi a Dunántúlról jött. Egy különleges, amerikai gyártmányú, régi kis traktorja volt, abban romlott el egy alkatrész. Azt mondta, elindult otthonról, hogy megjavíttassa, de sehol sem tudtak segíteni neki. Egyre keletebbre jutott, már volt Debrecenben, Nyíregyházán, Mátészalkán, de mindenütt azt mondták neki, az lesz a legjobb, ha az egész gépet kilöki a szemétre. Végül Szalkán mondta neki valaki, hogy ha már addig elment, áldozzon még rá ötven kilométert, és keressen meg engem. Nézegettem a gépet, én is akkor láttam olyat először. Mondtam neki, hogy természetesen meg tudom javítani, van olyan alkatrészem, ami ugyanazt a célt szolgálja, csak más motorba való, de hozzá tudom passzítani az övéhez, ha megfelel, egy-két órán belül kész lesz. Azt mondta, el sem hiszi, hogy bejárta az egész országot, és a legkomolyabb műhelyekből is elhajtották, én meg itt, a világvégén pikk-pakk megoldom a problémáját.”
Józsa László nemcsak szerel, saját gépeket is épít. A cikk elején említett láncos vájó, vagyis árokásó úgy működött, mint egy nagy láncfűrész. Csak láncot vett hozzá, gyárit, minden mást, késeket, fogaskerekeket, kardántengelyt, hidraulikus emelőt ő maga csinált hozzá. Kétféle volt, az egyik 27-30 centi széles, 2 méter mély árkot ásott, a kisebb 17 centi széleset, egy méter mélyet. Semmi mást nem kellett csinálni vele, csak egyenesben tartani a kormányt, az meg szépen haladt előre, úgy fél km/óra sebességgel.
„Amikor megszűnt a téesz, és átvette a Gabonaforgalmi Vállalat a gacsályi gabonaszárítót, újra kellett húzni benne a gáz- és a vízvezetéket, meg az összes kábelt. Majdnem két kilométer árkot kellett kiásni, száz forintot kértem méterenként. Laci fiam még kicsike volt, ő jött velem, reggel nekikezdtünk a géppel, délre készen is voltunk. Hazajöttünk, mire megettük az ebédet, jött a garbolci polgármester. Korábban is megkeresett már, mert csöveket fektettek a faluban, de sokallta, amit kérek, azt mondta, inkább kiásatja kézzel. De csak meggondolta magát, mert azt mondja, az emberek már annyit megettek, meg megittak, hogy az fogalom, a munka mégsem halad, reggel meg már jönnének letenni a csöveket. Elmentünk délután, kiástunk még két kilométert.”
Józsa László több ilyen láncos ásógépet is összerakott, egyet még a Dunántúlra is vittek belőle, vasútépítéshez. Később épített kútfúrót is, komolyabbat, mint a gyári gépek. Míg az utóbbiak maximum másfél colos vastagságot tudnak, az övé kétcolos volt, az egyenként hatméteres fúrószárakkal pedig le tudott menni akár ötven-hatvan méteres mélységig. Egy vállalkozó meg is kereste Laci bácsit, hogy társuljanak, és együtt keressenek vagyonokat kútfúrással. Erre mondta ő, hogy nem ér rá ilyesmire, mert akkor mi lesz a sok emberrel, aki a segítségét kéri. Ugyanezt a választ kapta az az üzemvezető is, aki a romániai gyárába vitte volna. Azt mondta, bármennyi pénzt megad, Laci bácsinak úri élete lehet, még a kezét sem kell összepiszkolnia, csak szedjen össze, és irányítson egy rátermett csapatot.
Ő azonban nem vágyott úri életre, noha az elmúlt közel ötven évben soha nem volt olyan, hogy ne dolgozott volna valamin. Soha nem jutott két-három napja arra, hogy kicsit kitakarítsa a műhelyt, meg rendet rakjon. Ezért van az, hogy szerszámok, alkatrészek, fogaskerekek, csavarok, roncsdarabok és komplett járműromok őskáoszszerűen terítenek be két melléképületet és egy hosszú udvart.
Józsa László kamaszkora óta járja a MÉH-, és roncstelepeket, onnan olcsón, kilóra szed össze mindent, amiről úgy gondolja, valamikor még szüksége lehet rá. Elég egy kupac aljáról kikandikáló csücsköt megpillantania, hogy tudja, kincsre bukkant. Amikor összeszed mindent, ami kell, ránézésre megmondja, mennyit fog mutatni a mérleg. Több száz mázsa alkatrészt halmozott fel, hogy ha valami esetleg kellene, mindig kéznél legyen.
Laci bácsi két dolgot állít ezzel a gyűjtőszenvedéllyel kapcsolatban. Egyrészt, hogy az avatatlan szem számára kacatoknak tűnő holmik halmazában semmi sem felesleges. Minden működőképes és használható, ami valóban szemét, azt kidobja. Másrészt pedig azt, hogy mindenről pontosan tudja, hogy hol van. Utóbbiról magam is meggyőződhetek, amikor az udvaron egy gazzal benőtt gépről magyaráz, majd észreveszi, hogy valahonnan hiányzik egy csavar. Fogja magát, elindul a kert végében álló, rozsdás Robur felé, felkapaszkodik a raktérbe, ott benyúl a számtalan különböző alkatrészekkel teli műanyag vödör egyikébe, és kihúz onnan egy csavart, hogy na, az kell abba a gépbe. Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy az a vödör egyforma csavarokkal volt tele. Mindenféle formájú és méretű alkatrész volt benne, ömlesztve.
„A fiaim sem mindig ismerik ki magukat, pedig itt nőttek fel körülöttem. Hárman vannak, a legidősebb Fehérgyarmaton él, ő jön el a leggyakrabban segíteni, de a kisebbek már csak ritkán, ők messzebb költöztek. A gyerekeknek már jobban tetszik az a fajta élet, amikor letudják a nyolc óra munkát, aztán szabad emberek. Az is igaz, hogy amit Budapesten vagy a Dunántúlon meg lehet keresni, ahhoz képest szinte semmi az a pénz, ami itt jónak számít.
„Az emberek szokták is mondani, hogy Laci, mi lesz itt, ha te egyszer megállsz, mert nem lesz más, aki helyetted csinálja. Kevesen szeretik ezt a munkát, bele kell bújni az olajba, belefeküdni a sárba, mindenhonnan csepeg, csorog a kosz, másképpen nem lehet csinálni. De én így éltem le az életemet, amennyi tudásom, meg lehetőségem van, azzal szeretek másokon segíteni. Jó érzés, amikor látom valakinek azt az örömét, hogy megoldottam a problémáját, tud tovább haladni a dolgával.”
