„Elhagytam az országot és egyre jobban voltam”

Lakatos László csak egy barátja esküvőjére utazott Magyarországra Hollandiából, az eredeti terv szerint csupán pár napra, de már több mint egy hete itthon van. A Duna-partra minden nap kijön.

„Amikor hazajövök, mindig tologatom a visszautazást. Most épp a tesóm kiállítása lett az egyik ürügy.”

Laci állami gondozott. Több tesója is van, ők igazából az egykori intézetis társai, köztük egy festőművész fiú, a legjobb barátja. Általában nála lakik, ha Pestre jön.

„Volt egy picike lakásom, tulajdonképpen nem is lakás, csak egy 18 négyzetméteres fodrászüzlet, de eladtam pár éve. Körülbelül egy hónapig laktam benne, nem ment az egyedüllét. Inkább összeköltöztünk többen a tesókkal, akikkel gyerekként éltem. Mindannyiunknak szüksége volt a társaságra, hogy tudjunk kihez szólni.”

Laci nem családban nőtt fel, nem ismeri a szüleit, csak annyit tud, hogy valahonnan Mátészalka környékéről származik. Nem tudja miért mondtak le róla, de úgy sejti, a betegsége miatt.  

Tolószékes gyerekkor

„Látványos rendellenességgel születtem, dongalábnak hívják. Anyunak ez nem jött be, lelépett a kórházból, otthagyva engem. Automatikusan állami gondozott lettem 18 éves koromig.”

Ma már a járása nem árulkodik betegségről, csak a lábán lévő sebek.

„Ez tulajdonképpen, görbe, több ponton eldeformált láb, úgy próbálják helyrehozni, hogy 10 centinként feldarabolják és gipszbe rakják. Arra emlékszem ovis koromból, hogy tolószékben ültem és mindkét lábam gipszben volt.”

Szabolcsi falvak intézeteiben élte gyerekkorát. Nem őriz rossz emlékeket, szigorú szabályok közé szorítva is boldognak érezte magát. Csak egyet nem tud megbocsátani. Egyetemre szeretett volna menni, de az ahhoz vezető úton megállították az általános iskola után. Szakközépbe vagy gimnáziumba vágyott, intézetisként csak szakmunkásba mehetett. Körülbelül nyolc szakmából választhatott:

„Egyik sem állt közel hozzám, sem a hegesztő, sem a festő, sem a kőműves. Végül sikerült egy pályaorientációs osztályba kerülnöm. Ide azok jártak, akik még nem tudták eldönteni, merre tovább, és egy évig belekóstolgathattak különböző szakmákba.”

Ezután már dönteni kellett, így bőrdíszművesnek tanult. Eleinte ez sem érdekelte, de három év alatt beleszeretett. Mégsem maradt a szakmában, mert nem tudta elfogadni, hogy semmi egyedit nem készítenek, csak sorozatgyártás lett volna a feladat mindenütt.

Kamaszként rendszeresen figyelmeztették, hogy hamarosan el kell hagyniuk az intézetet és a saját lábukra kell állni. Amikor 19 évesen kikerült– társai kárán tanulva – vett gyorsan egy parasztházat Tiszadobon, nehogy elherdálja az életkezdésre kapott pár százezer forintot. Soha nem lakott ott, rögtön a fővárosba utazott. Az intézet biztonságos falai közül felnőttként kikerülni félelemmel vegyes felszabadult érzés volt neki.

„Imádom Budapestet, de amikor ide költöztem, heteken keresztül nem mertem kimozdulni a lakásból, csak lassan-lassan merészkedtem mindig távolabbra. Aztán nagyon megszerettem. Annyira nekem van teremtve ebben a városban minden.”

Megtudta, mi az a diszkrimináció

Pesten szembesült azzal is, hogy roma, az intézetben ezzel senki nem törődött.

„Nem is tudtam a költözésemig, hogy van cigány–magyar kérdés meg mi az a diszkrimináció. Csak amikor albérletet kerestem, valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor megjelentem, már nem volt aktuális a hirdetés.”

A munkakeresési kudarcokat is az árulkodó nevének és bőrszínének tudta be, de nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, kereste tovább azt a helyet, ahol nem zavart másokat. Abból sem csinált ügyet, ha egy szórakozóhelyre nem engedték be.

„Tudom, hogy ha valahol facecontroll vagy dresscode van, az burkoltan azt jelenti, hogy a cigányok nem szívesen látott vendégek. Ilyen helyre nem is megyek. Volt, hogy elküldtek valahonnan, de nem balhéztunk, átmentünk máshová.”

Noha kitűnővel végezte a szakiskolát, álláskeresésnél nem volt első helyen a bőrdíszműves. Bekopogtatott egy látványpékségbe. 10 perc beszélgetés után másnap kora reggel már kezdhetett. A tulajdonos hamar bizalmat szavazott a lelkes, szorgalmas fiúnak, pár napon belül rábízta az üzletet, és csak hetente egyszer ment a bevételért. 11 évig nem is gondolkodott váltáson Laci, a sors hozta a változást.

„Fiatal lánykák vették át az üzletet. Ők a megmaradt árut mindig újrafrissítették, mindenből pénzt akartak, mindenáron. Korábban, ami nem kelt el aznap, azt elvihettem a tesóimnak meg rászorulóknak adhattam. Az új tulajdonossal minden olyan lelketlenné vált.”

 Munka és folyamatos tanulás

Amikor érezte, hogy nem akar már itt dolgozni, másodállásban fűnyírást vállalt. Egész nyáron dupla műszakban dolgozott. Új munkahelyén új pozíciót is ajánlottak neki, adminisztrátor lett félállásban.

„Az akkori irodavezető pótanyaszerepet vállalt és folyton nyaggatott, hogy iratkozzak be gimnáziumba.  Négy évig jártam estire munka mellett, amikor leérettségiztem, irodavezetői állást ajánlottak, de ahhoz még egy OKJ-képzést is végig kellett csinálnom. Aztán weblapszerkesztést is tanultam, sőt hangtechnikai suliba is beírattak. Végig támogattak, segítették a tanulásomat.”

A 2010-es választások  a munkahelyén személyi változásokat hoztak, az új igazgató és barátai nem lopták magukat Laci szívébe: 

 „Pénzcentrikusak voltak. Csak azt nézték, miből lehet pénzt kivenni, kevés szakmai tudással. Fél évig bírtam ezt, aztán felmondtam.”

Új munkát találni nem volt könnyű. Egy jó nevű hotelba például mosogatónak állt, de ami ott történt, attól besokallt:  

„Kaptam egy kólásflakonban mosogatószert meg valami gagyi szivacsot és amikor a nap felénél mondtam, hogy elfogyott a mosogatószer, azt mondták, be kellett volna osztanom. Teljes idiotizmus! Még a harmadik napon is bementem, de aztán kacagva eljöttem.”

Munka nélkül leginkább az viselte meg, hogy nem tudott hasznos lenni. Nagyon maga alá került, koncerteken próbált töltődni és szinte minden nap ivott, hogy feloldja a benne elhatalmasodott, mély szomorúságot. 

„Minden nap kijártam a rakpartra, megnyugtató volt a Duna morajlása, néztem a nemzetközi hajókat és eljátszottam a gondolattal, hogy felugrom egyre, de persze nem mertem.”

Irány Amszterdam!

Más járművet választott. Hirtelen felindulásból egy Horvátországba tartó vonatra szállt biciklijével és egy életvezetési könyvvel, amelynek lényege az volt, hagyjunk mindent magunk mögött, kezdjünk valami újat! Ahogy a könyv végére ért, hazatért és rögtön kiadta a lakását, majd összepakolt, autóba ült és keserűséggel a lelkében elindult Hollandiába.

„Elhagytam az országot és egyre jobban voltam, már az osztrák határnál  új világot éreztem.”

Amszterdamban teleszórta a szállodákat az önéletrajzával és pár nap múlva hívták is, azonnal betanították és elkezdhetett dolgozni. Élvezte a változást, de a várost hamar megunta.

„Rövid lazulásra jó Amszterdam, de például nagyon hiányzott nekem a pestiesthez hasonló újság, amiben benne van minden program, színház, kiállítás, koncert, könyvajánló.”

Fél év múlva felmondott, mert hiába volt pénze, az életét üresnek érezte. Visszatért Budapestre és egy régi vágya is megvalósult.

„Nagy álmom volt az IKEÁ-ban dolgozni, bejutottam egy többlépcsős felvételin, de hamar szertefoszlott az álom, mert csak azt láttam, hogy az emberek rengeteg felesleges dolgot vásárolnak. A fogyasztói társadalom hízlalása nem az én világom.”

Újra elhagyta az országot. Ezúttal egy holland szigeten, Terschellingen helyezkedett el egy négycsillagos szállodában.  Napközben szobákat takarított, aztán éjfélig mosogatott, plusz egy telefonos ügyfélszolgálatot is vállalt hajnalig. Ez utóbbi miatt a szállodában is lakott, így a szállásért nem kellett fizetnie és a napi háromszori étkezésért sem. Az 1500-1600 eurós fizetéséből így mindössze havi 100 eurót költött, a többit félre tudta tenni.

Hamarosan visszamegy Hollandiába vagy a korábbi pozícióba, vagy adminisztrátornak, de még nem tudja, meddig marad külföldön.

Bárcsak lenne otthon jövőm címmel Laci is megírta életútját röviden egy pályázatra.

„Én Budapesten szeretnék élni. De még óvom magam az itthoni keserűségektől, nem bírom nézni az utcán élő emberek kilátástalanságát, félek az itteni kapzsiságtól, átverésektől. Nagyon szívesen nyitnék egy kis kávézót, kocsmát. Nem egyedül, csak tartok tőle, hogy kihasználnának, a társvállalkozók és a kivitelezők is. A tisztesség, korrektség ma Magyarországon ritka. Tavaly karácsony előtt például beadtam a tesóm gitárját javításra, előre ki is fizettem, hogy más elhozza, mert el kellett utaznom. Még most sincs kész.”

Laci  a munkától nem riad meg, szívesen dolgozik sokat, ha szereti, amit csinál. Tudja, hogy ezzel visszaélnek kicsit külföldön is.

„Kint is kihasználnak a munkabírásom miatt, de én azt szeretném, hogy itt használják ki, ha valamiben jó vagyok és mindent beleadok.”