Ne hülyézzük le, aki nem szavazott. Van oka rá.

Miért dönt úgy valaki, nem lép be a szavazófülkébe, hogy választhasson a szavazólapon a politikusok közül? Elég egyszerű indoka van.

Így amikor azt olvastam a Facebookon, milyen jó lenne végre, ha nem pusztán lehülyéznénk azokat, akik nem mentek el szavazni, hanem megpróbálnánk megérteni őket, netán meghallgatni az érveiket, akkor elhatároztam, megteszem. Elgondolkodom. Megpróbálom megérteni.

Sokkal könnyebb volt, mint hittem. Ebben nagy szerepet játszott, hogy nem vagyok a számok embere, és jól emlékszem arra is, a közgazdasági szakközépben, a  legelső statisztika órán a spirálfüzet első oldalára gyöngybetűkkel azt véstük mottóul: „Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika.” Aztán láttam én több epizódot is a dr. House filmsorozatból, úgyhogy azt is tudom, mindenki hazudik, így közvéleményt sem kutatok.

Kizártam végül azokat, akik azért nem mentek el szavazni, mert meggyőződésük, hogy a Zöld Klax Vezér Nyila lecsap ránk, mert a magyar nemzetet – ami a kiválasztott, természetesen – hosszú évszázadok óta kísérleti jelleggel figyelik a földönkívüliek, de nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket, tudniillik elvezetni az emberiséget egy magasabb szellemi tartományba, és ezért könyörtelenül elpusztítanak minket úgy, hogy mesterséges, az űrből vezérelt hangyákkal idegmérget csempésznek az otthonainkba, ami a tévé bekapcsolásakor kezd szivárogni és elsorvasztani az agyunkat.

Maradtak tehát azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozom, és akik közé magamat is sorolom: a hétköznapi átlag. Innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás, csak azt kellett szemügyre vennem és alaposan megvizsgálnom, hogyan találkozunk tyúkszaros kis mindennapjaink során az úgynevezett hatalommal.

Hogy miből lehet elegük, azon kívül, hogy a Szíjjártónak miből tellett. Miért dönt úgy, hogy nem megyek, mert úgyse változik semmi? Miért érzi így? Mi történhet a hétköznapokban?

Például az, hogy be kell menni a polgármesteri hivatalba. Kormánynemtommibe. A tanácsházára, na. És akkor megkezdődik: nem jókor jöttünk, és egyébként is, miért nincs időpontunk, amit az ügyfélkapunkon kértünk. Az interneten keresztül. Ja, és ma egyébként sincs ügyfélfogadás, majd szerdán lesz. Délután öttől negyed hatig. Jöjjünk vissza. Visszamegyünk.

gif (gif, Ne hülyézzük le, aki nem szavazott)

Miért nem hoztunk illetékbélyeget? Mert nem mondta senki. Na persze, húzza el a száját, aztán odasúgja a kolléganőnek, aki éppen a kezét krémezi akkurátusan úgy tíz perce, hogy igaza van azoknak, akik szerint a fél ország analfabéta és egy csekket sem tud kitölteni, ő meg kínlódhat ezekkel napestig. A póóóstán, ott lehet illetékbélyeget venni, itt nem! Jöjjön vissza. Itt nem lehet kártyával sem fizetni. A póóóstán sem, de az majd másfél óra múlva derül ki, addig állunk ott sorban.

Valami oknál fogva a magyar posták mindegyike úgy lett kialakítva, hogy legalább kilenc ablakocska legyen benne – a szegényebb postahivatalokban üvegvágóval vágott lik az ablak – ám egyszerre maximum kettő működjön, emiatt legalább a forgóajtóig álljon a sor. Forgalmasabb helyeken már fogadásokat lehet kötni arra, ki borul ki először, a babakocsis anyuka az ikrekkel, a könyvelő, aki postán akar feladni valamit, mert megint nem működik a központi rencer, vagy a vebsoppos fiatalember, aki a múltkor is. A sor nem halad, annak ellenére, hogy már nem favonalzóval tépik le a csekket, már van perforáció, de azt nem felejtik el megkérdezni, hogy a megtakarítás, a befektetés, a takarékossági izé érdekel-e (a halk morajból a hátam mögött megértem, ha érdekelne is, nemet kell, hogy mondjak, különben meglincsel a tömeg) és a kedvencem: kérek-e sorsjegyet.

Ha véletlenül simán menne minden és a tértiajánlott levél, amiért annyit kell fizetni, mintha taxival vinnénk az ötven kilométerrel távolabbi településre, úgy áll a kezünkben, mint Katiba a gyerek, akkor rohadt úristen, hogy az ajánlott blanketta nyomtatvány változott meg, ami miatt természeten lehetetlen felvenni a küldeményt és újat kell kitöltenünk.

Visszatérünk a tanácsházára, ahol megint nincs senki, mert most ebédelnek. Testületileg. Az egész osztály. Ami három főből áll, de a Gizike oktatáson van. Továbbképzésen, azért jár ilyen köztisztviselői pluszpont. Mellesleg kötelező. Úgyhogy nagyon sajnálják, jöjjek vissza. És ne ordítsak, mit képzelek, ki vagyok én? Felháborító, alig várja, hogy nyugdíjba menjen és nyugta legyen.

A még rosszabb eset, ha nem intézni kell valamit, hanem levél jön. Az apekostól már akkor leizzadunk, mikor meglátjuk a postás kezében, a tanácsházáról érkezett levél ugyanúgy hat ránk, mint a svédeknél vásárolt könnyen összeszerelhető komód: kell hozzá négy diploma, három nagydoktori, uszkve tizenhét óra szabadidő és valami homeopátiás nyugtató.Ha elfogyott a fél doboz Xanax.

Jön hat lap szövegelés, ami tizenkettő oldal, de spórolnak a papírral. Ebből az érdemi rész négy sor, a többi az indoklás, ami felsorolja a Grósz Károly idejében is hatályba levő törvényerejű rendeletek vonatkozó és sokadszor módosított pontjait. Mire eljutunk oda, hogy kell fellebbezni, már szét se akarjuk tépni azt az idióta barmot, aki ezt írta, mert elment a kedvünk az élettől is.

Ha véletlenül bejutunk az akármelyik jogi kar pógárjogi tanszékére, és ott megkérjük az adjunktus urat, értelmezze a levelet, akkor kiderül, hogy az érdemi részben már két hiba van, a hivatkozott jogszabályi rendelkezésekben öt és elírták a címünket, a nevünket, és anyánk nevét is. Menjünk be. Bemegyünk, hetedik alkalommal benntaláljuk, van ügyfélfogadás, van nálunk múlt heti negatív AIDS-teszt és szakorvosi vélemény arról, épelméjűek vagyunk, úgyhogy szóba állnak velünk, ám a tékormányhivatalnok vérig sértődik azon, feltételezzük, hibázott. A merészebbje ki is kéri magának. Legyen szíves, azért mégiscsak nézze meg. Megnézi, forgatja a szemét, kéri az előzmény mellékleteit. Mondjuk neki, nem hoztuk el, de hát csak itt lesz az lefűzve, maga küldte őket. Nem találja. A dossziét sem, mit képzelünk, ez egy irattár, nem a Vatikán könyvtára, ja, hogy az egyben az is. Mindegy, nincs meg, jöjjünk vissza és hozzuk el. Ha már ilyen rohadt trehány ügyfelek vagyunk, a kutyaúristenit!

Hazafelé megállít minket a yard, mert bár semmi nem indokolja Magyarországon a közúti ellenőrzést sem, annak része lesz lassan az orális szex, a testüregvizsgálat, valamint, ha egy hónapon belül jár le bármilyen okmányunk, akkor a közút szélin való nyilvános kalodába zárás. A fiatal suhanc „Na, hova, hova?” kérdése már nem emel a pulzusunkon, akármilyen bicskanyitogató. Hiszen most jöttünk a tanácsházáról.

Befordulunk az utcába, szentségelünk, mert közvilágítás megint nincs, harmadszor szólunk be, az áramosok a tanácsházára mutogatnak, a tanácsháza az áramosokra, hihetetlen, még valaki a nyakát töri a vaksötétben, de az is, hogy itt kísérgetem a kukásautót, délután fél hatkor, rosszul emlékszem, hogy ezek régebben hajnalban jártak ezzel a hatalmas batárral? Megszólal a telefon, nem, nincs két percünk, nem, nem akarunk üdülési jogot, nincs véleményünk arról, mik lesznek a választási eredmények és nem akarok részt venni a távközlési cég felmérésében sem, végre elindul ez a kurva kukás kocsi, viszhallásra.

Fotó: MTI/Rosta Tibor

A kerítésre cetli tűzve, hogy egyértelmű legyen, nincs itthon senki. Jöttek vízórát leolvasni, mivel nem tartózkodtunk otthon, ezért választhatunk a golyó általi halál, vagy aközött, a főteret arénává alakítják és más szemétládákkal együtt esélyt kapunk arra, kiéheztetett pitbullokkal, majd egymással  vívunk élet-halál harcot. Szia, anya, épp most szálltam ki a kocsiból, mesélj! Mi?!?!?! 2017 márciusára kaptál időpontot? Viccelsz?! És addig?! Várj, visszahívlak, megjött Panka a suliból, puszipuszi! A postaládában három értesítés ajánlott küldemény érkezéséről, ma egyik sem vehető át.

Még egyszer felhív valami politikus géphang, kivágom a telefont a kukába! Felújítottak két járdát. Meg gyorsan összesöpörtek a játszótér körül, röhej, olyan macskaszaros a homokozó, hogy nemsokára kiszáll a WHO. Épül-szépül a város. Fejlesztjük a turizmust. Heló, megjöttél? Ilyen korán? Még csak fél nyolc….

Figyelek. Aham, volt ma benn értekezlet. Aha, értem. És ez mit jelent számokban, hogy a nagyfejűek haverjai elvitték a megrendeléseket? Tizenötezer mínusz. Havonta. De csak addig kevesebb a fizu, amíg a főnök össze nem szed új melókat. Hát, most mit csináljak? Akkor jövőre nem a Seychelles-szigetekre megyünk nyaralni. Lefürdök, fáradt vagyok.

Tizenötezer mínusz havonta. Dobol a fülünkben a vér. Nem tudjuk tovább a víz fölött tartani a fejünket. Lehetetlen. Nincs több, elfogyott. Vége. Nem bírjuk tovább. Nem bírom ezt tovább, rámegyek, rámegyünk, belefáradtam, ki akarok szállni! Hány éve várom már, hogy jobb lesz? Hány éve szorítom a fogam? Mennyi kell még? Belőlem? Az életemből? Mi kell még, mi? A jó kurva anyátokat nektek, azt! Mindegyiknek! A jó kurva anyátokat!

Persze van olyan viskó is, ahova nem megy a villanyórás, nemcsak kerítés nincs, ahova kitűzhetné a cetlit, de három éve áram se. Aggregátor van. Ott el se jutnak a kurva anyátokig, mert tizenhat óra munka után az agy üres, a test csak dőlni vágyik. Azt se tudja, mikor lesznek választások, neki vasárnap sincs, három napra lát előre, addig van kenyér meg zsíros tészta. A gyereknek. De ők nem szerepelnek a statisztikában sem. Így én se írok róluk, akkor olyan, mintha nem is lennének, nem?

 

 

 

 

 

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Fotó: Szigetváry Zsolt
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.