„Az én fiam megint elkezdte a hasát csapkodni” – kihúzták az autista gyerekek lába alól a talajt

Négy megtört édesanya ül velem szemben.

• Novákné Finta Csilla a szegedi Wesley iskola szülői munkaközösségének elnöke volt. Ötéves, óvodás, autizmussal diagnosztizált gyermeke járt az intézménybe.
• Gégény Béláné Noéminek három autista gyermeke járt oda. Egy másodikos, egy negyedikes és egy hetedikes.
• Kovács Béláné Anikónak a tizenegyedik osztályos, autizmussal diagnosztizált fia volt a Wesley tanulója.
• Baloghné Mariann autista gyermeke szeptemberben kezdte volna meg az utolsó évet az iskolában. Tizenkét éve jártak ide.

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) fenntartásában működő szegedi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium három nappal a tanévkezdés előtt értesült arról, hogy visszavonták a működési engedélyét. A kormányhivatal közlése szerint az intézmény közmű- és adótartozása meghaladta a törvényben meghatározott mértéket, ezért törölniük kellett a nyilvántartásból.

A kormányhivatal szerint „a gyerekek érdeke, hogy olyan, rendezett hátterű intézményben tanuljanak, amely biztonságosan, zavartalan oktatást-nevelést biztosít számukra, ezért a jogszabályok pontosan is rögzítik a köznevelési intézmények gazdálkodásának szabályait, felhalmozott tartozásainak lehetséges mértékét.”

A határozatban, amiben értesítették az iskolát a bezárásról, kijelöltek négy befogadó intézményt. Ehhez képest 38 különböző helyen helyezték el a gyerekeket. 150-en kezdték volna meg a tanévet szeptember 2-án, 125 SNI-s, közülük 46 autizmussal diagnosztizált gyermek. Alóluk húzták ki a talajt egy nap alatt

– mondja Csilla.

Az indoklásban az szerepelt, hogy „veszélyezteti a gyerekek biztonságos oktatáshoz való jogát”, hogy bizonytalan az iskola anyagi helyzete, és nincsenek kifizetve a közüzemi számlák. A szülők szerint azonban épp a biztonságos oktatáshoz való jogukat vették el tőlük. A biztonságérzetüket, a biztonságukat.

A gyerekeket első körben elutasították a határozatban kijelölt intézmények – főként arra hivatkozva, hogy az alapító okirat szerint nem tudják őket befogadni. Ám a következő héten kapott egy levelet a tankerület az oktatásirányítástól, amiben felszólították az iskolákat, hogy fel kell venniük ezeket a gyerekeket.

A döntésről hivatalos értesítést egyébként a mai napig nem kaptak – mondja Noémi, csak az igazgató által kézhez kapott határozatból tudták meg, mi történt. Nem is értesült róla mindenki időben. Szeptember 2-án reggel a szegedi Rákóczi téren tartottak demonstrációs jelleggel tanévnyitót, az iskolatitkárnak onnan kellett átrohannia az iskola épületéhez, mert egy hódmezővásárhelyi édesapa a gyerekével várt a kapu előtt. Jöttek volna reggel nyolcra a tanévnyitóra.

Csilla az összes wesley-s szülőnek elmondta, mi történt, ám a saját gyermekének nem szólt. Nem tudta elmagyarázni. Azt mondta, átköltözik az óvoda – ami egyébként még a legszerencsésebb helyzetben van, hiszen az önkormányzat támogatásával csoportszinten átvette őket egy másik intézmény, így együtt maradhatnak a gyerekek. Azt nem tudja, hogyan lehet ezt közölni egy ötévessel.

A mai napig küzdelmes ez a folyamat Noémiéknél is.

A háromból két gyerek szó szerint értelmez, azaz nem értik, hogyha áll az épület, akkor mi az, hogy bezárt az iskola. Hát be lehet menni a kapun. Nem lehet nekik megmagyarázni. A mai napig erős szorongással küzdenek, minden egyes nap megkérdezik, hogy az az iskola mikor fog bezárni, ahova most kerültek.

Az új helyen, a közel harmincfős osztályokban nem érzik jól magukat, nem tudnak beilleszkedni. Vissza akarnak menni a Wesley-be.

„Nekünk, gimnazistáknak nem sok lehetőségünk volt, egyetlen iskolát jelöltek ki, ahol első körben mindenkit elutasítottak, utána három nappal szóltak, hogy mégiscsak felvesznek minket” – veszi át a szót Anikó. „Az én fiam, ha tehetné, mint kisebb korában, kis szomorú jeleket rajzolna fel a buszablakra. Ahogy elsős korában is tette – most már nagyobb, nem csinálja. Viszont a jókedve teljesen eltűnt.” A fia mostanában mindenre azt válaszolja, bármiről kérdezik is: „Nem tudom”.

Mariann szerint igyekeznek a befogadó iskolák tanárai, de nincsenek felkészülve ezekre a gyerekekre. Nem tudják, hogyan kezeljék őket. „Fogalmuk sincs, mi az, hogy autista gyerek. Köztük is óriási különbségek vannak. Megpróbálnak mindent megtenni annak ellenére, hogy igazából szinte rájuk lettek kényszerítve.”

Csak később fog kiderülni, mit okoztak a történtek a gyerekekben. Nem érti, hogy lehet ilyet megtenni gyerekekkel – nem csak autistákkal, bármilyenekkel. Más szülő nem tudhatja, milyen hétköznapi küzdelmeket kell megvívnia egy autista gyereket nevelő szülőnek.

Hogy elmagyarázza, miért kell egy másik iskolába menni. Miért kell a hat–nyolcfős osztályt otthagyni egy 28 fősért. Ahol a hangok, a hangzavar, az idegen környezet már önmagában felingerli őket. Nagyon sok autista gyereknél visszajöttek a régi beidegződések. Az én fiam megint elkezdte a hasát csapkodni. Hiszen ideges, de nem tudja kifejezni, hogy miért.

Csilla szerint egyre több gyereknek jönnek elő a korábban már úgymond kezelt tünetei, romlanak a teljesítmények, nem akarnak tanulni, nem tudják felvenni azt az oktatási módszert, amit a befogadó intézményben gyakorolnak.

Mindannyian úgy érzik, mintha a családjukat veszítették volna el.

Anya, nekünk ez a második otthonunk volt, miért vették el tőlünk?

– kérdezte Noémitől az egyik fia. Hetedikes gyermekének ráadásul ez már pontvivő év, és hiába volt kitűnő tanuló a kezdetektől, fogalma sincs, milyen lehetőségei és esélyei lesznek ezek után egy gimnáziumi felvételin. Hiszen Szegeden jelenleg nincsen integráló középiskola.

A befogadó intézményekben pedig egy osztályfőnök nem alakíthatja át egyetlen gyerek miatt a rendszert egy harmincfős osztályban – ezt a szülők is tudják. „Itt az az egyetlen gyerek lesz elnyomva. Még az is lehet, hogy a tudása felülmúlja a társaiét, de ha nem találja meg a befogadó környezetet, nem tud helytállni.”

A következmények pedig a távoli jövőig érhetnek: hiszen ha egy gyerek tanulmányai kisiklanak, nem lesz olyan állása később, amit a Wesley segítségével meg tudott volna valósítani. „Önálló, keresőképes felnőtt életük legyen – ezt akarja minden szülő, és ez vált most bizonytalanná” – szögezi le Csilla.

Most nincs más választásuk, mint türelmesnek lenni a gyerekekkel. Igyekeznek megértően kezelni a gondjaikat, érzéseiket, ami sokszor nehéz, hiszen

gyakran bezárkóznak, nem mondják el, mi bántja őket, vagy rohamot kapnak, dühöngenek.

Fájó pont számukra az is, hogy ennyire kevéssel a tanévkezdés előtt derült ki a döntés, hiszen így még csak esélyük sem volt arra, hogy felkészüljenek a változásra, három napjuk volt, hogy valahova beírassák a gyerekeket.

Ha már mindenképpen ide kellett fajulnia az ügynek, véli a szülői munkaközösség vezetője, akkor legalább megfontoltan, körültekintően kellett volna cselekedni. A kapkodás egyik következménye, hogy a befogadó intézmények azóta a wesley-s tanárokat keresik meg óraadói állásokkal. Ám olyan helyeken, ahová csak egy gyerek került, biztosan nem vesznek fel egy új embert csak emiatt. Pedig hiába igyekeznek nagyon a befogadó iskolák, nem tudnak differenciáltan oktatni.

„Aközött, hogy valaki látott már autistát vagy dolgozott már autistával, akkora a szakadék, mint ide New York” – fogalmaz Noémi. A Wesley azért is volt hiánypótló, mert kis létszámú osztályokban történt az integrálás, így a gyerekek fokozatosan szokhattak hozzá az ingerekhez, a különböző hatásokhoz. Erre egy 28 fős osztályban nincs lehetőség. „Olyan, mintha beraknának egy aranyhalat egy piranhákkal teli kis pocsolyába, és az a kérdés, túléli-e vagy sem” – fogalmaz Csilla.

Ennek következtében több helyről is hallani, hogy a befogadó intézmények megkérdőjelezik: tényleg integrálható-e a hozzájuk került gyerek. Aki a Wesley-ből érkezett, olyan változáson, állapotromláson megy keresztül, hogy azt nem tudják kezelni. Így aztán néhány gyerek akár olyan intézményekbe is kerülhet, ahol középsúlyos, súlyos társaikkal lennének együtt. Ez pedig végérvényes megpecsételné a jövőjüket, hiszen onnan már nincs visszaút.

Az iskolaváltás beárnyékolja a családok mindennapjait is.

A legkisebbnek idő kell, hogy helyreálljon a fejében, mi történik körülötte. Mire a két nagy kicsit csendesebben mondaná, hogy vissza akar menni a Wesley-be, addigra a kicsi mélyre kerül, és most ugyanott tartanak, ahol két hete tartottunk. Olyan tünetei jönnek elő a gyerekeknek, amik eddig nem voltak. Egymáson vezetik le a feszültséget. És nagyon nehéz ilyen helyzetben igazságot tenni

– mondja Noémi. Minden reggel megkérdezik, hogy „anya, még mindig nem kaptál hírt, hogy visszamehetünk-e a Wesley-be?” Ezzel kelnek, ezzel fekszenek. „A középső fiam egyszer sírva ébredt az álmából, hogy nem készítette el a házi feladatot – hiszen most sokkal több a házi. 25 percig kellett könyörögnöm, hogy aludjon tovább, majd reggel megcsináljuk. Aztán kiderült, hogy nem is aznapra kellett.”

Most igyekeznek erőt adni egymásnak. „Ha mi, szülők összeomlunk, akkor ki segít a gyerekeknek? Muszáj erősnek maradnunk. Nem láthatja rajtunk a gyerek, hogy összetörünk” – veti fel Mariann, mire Noémi hozzáteszi: amikor a gyerekek már alszanak, „akkor talán kisírhatja magát az ember úgy igazán.”

Mariann gyermeke nagyon messziről indult 12 évvel ezelőtt. „Rengetegszer kellett leszállni vele a buszról, csapkodta a fejét, sikított. Innen eljutottunk oda, hogy harmadik napja egyedül jár haza. És ezt nem fogja megérteni senki, csak az a szülő, aki ezen keresztül megy.” Nem véletlenül fejlődött ennyit. Előfordult, hogy a fiával elment a wesley-s tanár villamosozni, hogy segítsen megtanulni neki egyedül közlekedni.

Nem csak ebben kapott segítséget: „Bemehettem a konyhás néninek szólni, hogy a tésztát tegye külön a hústól, mert a gyerekem nem hajlandó együtt megenni – külön is tette.” Szerinte egy másik iskolában kinevetnék ezért.

A Wesley-ben mindenki ismert mindenkit, a karbantartótól az utolsó óraadó tanárig. Nem volt kiközösítés, nem volt csúfolódás, mindenkit úgy fogadtak el, amilyen. Mindenki szerette ezeket a gyerekeket, aggódtak értük. Az ő munkahelyüket is elvették, és sokan azért vállalják el a befogadó intézmények megkereséseit, mert így legalább tudják őket tovább segíteni. Ez egy nagy család volt, amit most szétszaggattak.

Az édesanyák a kiállásukkal szeretnék felhívni a figyelmet arra is, hogy az autista gyerekek teljesen normális gyerekek. Csak kicsit mások. De megérdemlik azt az ellátást, bánásmódot, mint bárki más. A lehetőséget, hogy megvalósíthassák az álmaikat. „Nekik kicsivel több segítség kell, kicsivel több fejlesztés, kicsivel több odafigyelés, de megéri” – mondja Mariann.

Nehéz szavakba önteni, hogy pontosan mit éreznek most. Noémi azt mondja: nincs jól, de az, hogy rosszul van, sem elég kifejező erre a helyzetre. Mariann nem dühöt vagy szomorúságot érez, hanem azt: elég. „Ilyen nincs, ilyet nem lehet csinálni, se gyerekkel, se szülővel, se tanárokkal, se gondnok bácsival.”

A gyerekeket ugyan elhelyezték, de az igazi harc csak most kezdődik – közli Csilla. Nem szeretnék, ha feledésbe merülne, mi történik ezekkel a gyerekekkel és a szüleikkel. Anikó hozzáteszi: azt szeretnék, ha ilyet többé senki másnak nem kellene átélnie.