Idén látogattam el először a Csatkai Búcsúra, amit eddig csak hallomásból ismertem, és a helyszínen vált világossá számomra, hogy ezt egy roma származású fotósnak kötelessége megfotózni.
Mivel a Csatkai Búcsú kétnapos, magammal vittem egy sátrat, és úgy terveztem, hogy a napközbeni áhítat, az imádkozás, a csodatévő forrásvízből való ivás, az áldás várása, a Szűz Mária-szobor felöltöztetése, a vasárnapi istentisztelet, a kisbabák keresztelője mellett a hajnalba forduló közös mulatozásnak is szemtanúja szeretnék lenni.
Egy olyan család mellett állítottam sátrat, akik megvendégeltek, etettek-itattak, érdeklődtek, és arról meséltek, miért járnak rendszeresen Csatkára.
Találkoztam Talláral is, aki büszkén mesélt arról, hogy a családjukban a vallási neveltetés fontos, egyúttal családi hagyomány, hogy az elsőszülött fiúnak átadják a hitet, és a Szűz Mária iránti szeretetet – ez a kötelesség apáról fiúra száll.
Sokan elfordultak Szűz Máriától, és más vallásban találták meg a hitüket elhagyva a katolikus egyházat
– ezzel magyarázta Tallár édesapja Elemér , hogy évről évre egyre kevesebben zarándokolnak el a csatkai Szűz Máriához.
Ez az esemény azért még ma is összehozza a családokat. Sokan itt találkoznak évente egyszer azokkal a családtagjaikkal, akiktől távol élnek. Letelepednek a templom melletti réten, főznek, beszélgetnek, lesétálnak a csodatévő forráshoz, imádkoznak, gyertyát gyújtanak.
Jókedv, öröm és csendes alázat lengi be az egész búcsút – ezt igyekeztem megörökíteni a képeken.
