A művelődési házak és kultúrotthonok virágzása a szocializmussal kezdődött, de a történetük jóval régebbre nyúlik vissza. Nagyon tágan értelmezve akár a régi úri kaszinókat is az ősüknek tekinthetjük, de valódi elődjeik a 19. század végén, a 20. század elején indult kezdeményezések voltak a munkások és a polgárság körében. Különböző sportklubok, olvasó-, önképző- és szakkörök, nőegyletek, dalárdák és más egyesülések, melyek közül nem egy saját „otthont” is épített.
A kőbányai Törekvés Dal és Önképző Egylet például 1888-ban alakult, ma is álló műemlék épülete 1913-ban épült, és az Északi Járműjavító 2009-es bezárásáig élt. A tíz évvel később alapított, szintén egy vasúti főműhelyhez kapcsolódó, debreceni Egyetértés viszont ma is működik. Vagy ott a pesterzsébeti Vas- és Fémmunkás Otthon, amit 1917-ben nyitottak meg, de már a húszas évektől kezdve mindenki Csilinek hívta, mivel a Csillag utcában van. Ma már ez a hivatalos neve is.
A kommunista hatalom látszólag felkarolta ezeket a független kezdeményezéseket, de valójában központi irányítás alá vonta őket. Az ötvenes évek elején nem néztek jó szemmel semmilyen önképzést vagy alulról jövő gyanús szerveződést, gyülekezést. Az akkoriban épült kultúrházakban nem is a klubszobák domináltak, hanem a díszterem, ahol színházi előadásokat, pártrendezvényeket és ünnepségeket lehetett tartani.
Természetesen a házak is a kötelező szocialista-realista stílust követték, amelyekre a reprezentativitás és a monumentalitás volt jellemző. Kicsit mintha az „új vallás templomait” akarták volna felépíteni, megmutatva a párt és az ideológia erejét. A legfontosabb munkásközpontokba egyenesen kultúrpalotákat terveztek, amelyek úgy kápráztatták volna el „híveket”, mint a gótikus katedrálisok vagy a barokk templomok. Érdekes, hogy a kultúrpalota kifejezés már az első világháború előtt is megjelent. Legismertebb szecessziós példái Máramarosszigeten és a Marosvásárhelyen épültek, és elsősorban koncerttermekként, illetve könyvtárakként működtek.
Persze az ötvenes évek elejére a túlvállalás is jellemző volt. A kisebb településeken végül egészen puritán épületeket emeltek, és a nagy tervek sem váltak mindenhol valóra. A dunaújvárosi (akkor sztálinvárosi) kultúrház akkorra lett, hogy ma színháznak is elég tágas, pedig eredetileg egy jóval nagyobb színházat is szerettek volna mellé. A csepeli kultúrpalota – a Hősök tere hangulatát idéző – gigantikus kompozíciója pedig örökre látványterv maradt. Egészen megmosolyogtató a fenékpusztai művelődési ház, hiszen ott egy klasszicista kúria kapott vörös csillagot és feliratot, amitől egészen szocreál hangulata lett a háznak.
Nem véletlenül, hiszen a magyar szocreál sokat merített ebből a 19. századi stílusból. Farkasdy Zoltán tolnai művelődési háza például annyira klasszicista lett, hogy nem is mertek róla határozott véleményt formálni az újságok, mert nem tudták, hogy tetszhet-e ez nekik. A stílusterror ellenére születtek azért jó épületek az ötvenes években is – a legismertebb példa talán a Dávid Károly tervezte MOM művelődési háza –, melyek közül több ma már védelmet élvez.
A korszak egészen furcsa jelensége volt az úgynevezett kultúrvárók bevezetése. A nemes elgondolás az volt, hogy az új korszak szocialista embere nem a restiben üti el az idejét, amíg vár a vonatra, hanem művelődéssel. Nem csak a régi pályaudvarok hatalmas, feleslegessé vált tereit hasznosították volna újra, de érdekes módon az akkoriban épült új pályaudvarokra (Debrecen, Nyíregyháza) is terveztek kultúrvárókat. Ezekben leginkább olvasni lehetett, de a korabeli, beállított propagandafotókon – melyek már szinte az abszurd humor határát súrolják – a vonatra váró munkások sakkoznak, míg a háttérben egy kamarazenekar játszik a kiállított festmények alatt.
A hatvanas években azután változás történt a kultúrházak életében. Rájöttek, hogy a hatalmas, olykor karzatokkal, erkélyekkel tervezett nagytermek az év nagy részében kihasználatlanok, és szinte zárványként foglalják a helyet az épületekben. Mindeközben pedig rengeteg – a hatalom szempontjából teljesen ártalmatlan – csoportnak nincs hova mennie. Ilyenek voltak a galambászok, a hímzők, a modellezők vagy a társasjátékosok. Amíg nem volt általánosan elterjedt a tévé minden háztartásban, sok helyen alakultak tévénéző körök is. Szóval az új művelődési házakat már úgy alakították ki, hogy helyet adjanak ezeknek a kezdeményezéseknek is.
Ekkorra már országos hálózattá nőtte ki magát a kultúrházak rendszere. Bár az elnevezésük teljesen esetlegesnek tűnhet a laikusok számára is – a köznyelv szinonimaként használta a különböző kifejezéseket –, valójában az egyes kategóriáknak megvolt a definíciója és előírása. Az 1968-as „besorolási utasítás” szerint: „az 1500 fő alatti településeken a klubkönyvtári forma, 1500–5000 főig a művelődési ház forma javasolt, a legnagyobb, háromezer fő feletti kategóriában pedig a művelődési központ.” A művelődési házban előírás volt, hogy rendelkezésre álljanak a következők: „klubszoba, szakkörök működését biztosító helyiségek, felszerelések; kis színpaddal rendelkező nagyterem, amely alkalmas filmvetítésre”.
A hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek végéig számos nagyon izgalmas művelődési ház épült szerte az országban, amelyek folyamatosan próbáltak megfelelni az épp aktuális igényeknek. A huszadik század második felének magyar építészetében talán a művelődési házak játszották az egyik legfontosabb szerepet. Miközben a lakóépületek, iskolák és óvodák egyre sablonosabbak lettek, a művházakat sok helyen presztízsberuházásnak tartották, amelyek a település büszkeségei lehetnek. Kistelepüléseken pedig azért születhettek eredeti alkotások, mert azok nem voltak szem előtt, így szabadabban dolgozhattak az alkotók.
Az egyik leghíresebb közülük a helyi anyagokból épített Orgoványi Művelődési Ház (Jurcsik Károly és Varga Levente, 1969), mely okosan átgondolt belső térrendszere és harmonikus megjelenése miatt lett az egyik legtöbbet emlegetett példává. Salgótarjánban egy modern városközpontot hoztak létre szinte a semmiből, követve a világ legfrissebb trendjeit, amiben természetesen egy művelődési központ is helyet kapott (Szrogh György, 1966).
Szinte felfogni is nehéz, hogyan épülhetett meg egy olyan lábakon álló, konstruktivista épületszobor 1981-ben, mint Bán Ferenc nyíregyházi alkotása – ráadásul egy 1970-es terv alapján. De hasonlóképpen meghökkentő volt és hasonlóan hosszú huzavona után készülhetett csak el Makovecz Imre organikus stílusú művelődési háza is Sárospatakon. Az 1983-ban átadott épület a nemzetközi építészszakma elismerését is kivívta, az építész pedig később több más művelődési házat is tervezett.
A jó és eredeti példákat szerencsére hosszan lehetne sorolni, még akkor is, ha sok helyen sablonok alapján dolgoztak. Azonban néhol még ezek a típustervek is igen színvonalasak és karakteresek voltak. Ilyenek például a váci, a gödöllői és Budapesten a kőbányai „testvérépületek”, melyek szinte ugyanúgy néznek ki, gömbkupolájukkal azonban a környezetük meghatározó elemei mindhárom városban.
A művelődési házak szerepe az évtizedek alatt rengeteget változott. A hetvenes években indult táncházmozgalomnak például ideális terepe volt a művházak hálózata, amihez ki tudták használni az üresen álló nagyobb helyiségeket. A nyolcvanas évek underground zenei mozgalmainak is fontos helyszínei lehettek a kultúrházak. A „tűrt” kategóriába tartozó zenekarok fellépéseit gyakran azért is nézték el, hogy egy helyen lehessen ellenőrizni a „kétes elemeket”.
Ugyanakkor voltak helyek – például az 1983-ban megnyílt Almássy téri Szabadidőközpont – amelyek megépítésénél az egyik szempont az volt, hogy alternatívát kínáljanak az „aluljárókban csellengő” fiataloknak, a „csöveseknek”.
A művelődési központok ekkor már egészen változatos kínálattal álltak elő. Egy 1966–1970 között készült nyilvántartás szerint Magyarországon „a 6757 közművelődési könyvtár közül 2571, a 4033 filmszínház közül pedig 2290 kultúrházban működött”. Máshol helytörténeti gyűjtemény vagy sportlétesítmények egészítették ki a művházakat, és persze sok helyen az intézmény büféje is önálló életet élt.
A programok egészen változatosak lettek, gyakran már nem csak a közelben lakókat vonzották. Én például alsósként másfél órát utaztam át a városon, hogy kéthetente egyszer ott lehessek a Marcibányi téri Művelődési Központban a Madarászsuli foglalkozásán.
Felmerültek egészen merész álmok is, hogy olyan nevelési komplexumokat kellene építeni, ahol nem csak a könyvtár kapna helyet a művelődési házban, de az óvoda és az iskola is. Ám ezeket a terveket végül elvetették. Igaz, a szocialista rendszer utolsó figyelemre méltó művelődési háza mintha ebbe az irányba mutatott volna, hiszen egy gimnáziummal épült egybe Balassagyarmaton, Reimholz Péter tervei alapján. Ám ez is olyan sokáig készült, hogy közben lezajlott a rendszerváltás. Az pedig nem csak a művelődési házak aranykorának végét, de a Fortepan gyűjteményének határát is jelenti.
Cikkünk megírásához az Arcanum Digitális Tudománytár volt segítségünkre.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/a-kulturhazak-aranykora
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
