Belföld

Zahorán Csaba: Súlyos károkat okoz, ha egy politikai erő kizárólagossá akarja tenni a saját Trianon-képét

Számos Trianon-értelmezés él a magyar társadalomban, és ezek nagyrészt jól megférnek, sokszor nem kizárják, hanem inkább kiegészítik egymást – nyilatkozta a 24.hu-nak Zahorán Csaba történész. Cikksorozatunk újabb részében arról beszélgettünk a MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagjával, miként alakult az elmúlt száz évben a békeszerződés emlékezetpolitikája.

Száz év után vajon hányféle Trianon-kép él a magyar társadalomban?

Nagyon sok Trianon-narratíva él egymás mellett a társadalom különböző szegmenseiben. Még a történészek között is számos értelmezés verseng egymással. És persze a pártoknak is komoly referenciapont lett Trianon, kihasználták a helyzetet, hogy a rendszerváltás óta ez ismét nem tabutéma. Azáltal, ha egy politikai erő meghatározza a viszonyát Trianonhoz, egy sor más értékpreferenciát is világossá tesz.

Nem baj, ha ennyiféle értelmezés kering egy történelmi traumáról?

A Trianon-kép sokszínűsége természetes jelenség. Kétségtelenül vannak olyan ideológiai irányzatok, amelyeknek a követőit zavarba ejti a sokszínűség, az, hogy ugyanarról a kérdésről többféle narratíva is létezhet. Ettől függetlenül egy nemzeti közösségnek szüksége van egy minimális konszenzusra a legfontosabb történelmi eseményekkel, adott esetben traumákkal kapcsolatban.

Ablonczy Balázs: Megtehettük volna, hogy nem írjuk alá a trianoni békeszerződést
Ha valaki azt állítja, hogy Tisza István, Károlyi Mihály vagy Kun Béla a felelős egy személyben Trianonért, az nem ad választ a mai kérdéseinkre – fogalmaz Ablonczy Balázs, a Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. Interjú.

A magyar elit volt a leginkább frusztrált

Létezik ez a minimális konszenzus?

Létezik, de mielőtt ebbe belemennénk, érdemes kibontani, hogy miért él ilyen sokféle kép a magyar társadalomban Trianonról. Az első nagy törésvonal a határon innen és a határokon túl élő magyarság Trianon-felfogásában alakult ki. Érthető okokból. Szükségszerűen másképp élik meg a kisebbségi létbe került magyarok Trianont, amelynek hatásait generációkon átívelve a mai napig a saját bőrükön érzik. Létezik ugyan a kisebbségi létnek előnye is – például egy másik nép nyelvének és kultúrájának megismerése –, de jóval több hátránya származott az elcsatolt részeken élőknek Magyarország térképének újrarajzolásából. Számos diszkrimináció érte őket az utódállamokban, ahol gyakran okkal érezték magukat másodrangú állampolgároknak.

Ugyanakkor Magyarországon belül az elmúlt száz évben még erőteljesebben – koronként és társadalmi csoportonként eltérően – ment át változásokon a Trianon-kép.

Fotó: Marjai János /24.hu

Érthető, hogy egy magyar zsidó vagy egy Magyarországon maradt tót vagy sváb nemzetiségű ember másképp élte meg a Trianon utáni időszakot – ez különösen a zsidóságra érvényes a későbbi fejlemények tükrében. Mint ahogy eltérően csapódtak le a változások egy módos polgár, egy kiskereskedő, egy gyári munkás vagy egy napszámos számára. Nyilvánvaló az is, hogy mélyebben, intenzívebben élte meg a traumát, akinek a rokonságát kettészakították az új országhatárok. A magyar elitek – határokon túl és innen – voltak talán a legfrusztráltabbak: sokan elveszítették vagyonuk kisebb vagy jelentősebb részét, csökkent a presztízsük és a befolyásuk, szűkült a gazdasági és politikai mozgásterük.

Az egymástól különböző Trianon-képek tehát az eltérő identitásokon alapulnak?

Az első időszakban, közvetlenül a békeszerződés aláírása után leginkább ez volt az alapjuk. Kezdetben mindenki abból indult ki, hogy személyesen őt és a családját milyen változások és milyen mértékben érintették. Ugyanakkor megszakítás nélkül folytatódott a modern magyar nemzeti identitás tudatos, államilag kezdeményezett és vezérelt építése, ami az első időszakban hatékonynak is tűnt. Ennek lényege, hogy Magyarország, a magyar haza mentális térképe – az újonnan megállapított határoktól függetlenül – kitölti a teljes Kárpát-medencét. Aki bekerült a magyar iskolarendszerbe, kicsi gyerekkorától kezdve abban a légkörben nevelkedett, hogy hiába esett szét a történelmi Magyarország, a magyar hősök és a magyar kultúra kiemelkedő alkotásai benépesítik azt a szép, a tantermi térképeken változatlan formában látható Nagy-Magyarországot. Ez az állami propaganda azonban az idő múlásával egyre kevésbé bizonyult hatékonynak. Az újabb és újabb generációk már beleszülettek az új helyzetbe, megindult, majd felgyorsult a szétfejlődés. Ezt a folyamatot próbálta megállítani a magyar politikai elit és az értelmiség a két világháború között.

Milyen eszközökkel?

Először is azzal, hogy a hivatalos magyar politika központi elemévé tette a revizionizmust, az elcsatolt területek visszaszerzését. De ez teljesen csak az 1920-as évek végétől bontakozhatott ki.

Ez sokkterápia volt?

Inkább egy elhúzódó folyamat. Nemcsak a politikai elit, de a magyar értelmiség sem mondhatott le a határon túl rekedt magyar kultúráról. Olyan hatalmas veszteség érte a magyar nemzeti közösséget, amelybe képtelenség volt beletörődni. Magyarországon kívülre került több mint három millió magyar, a nemzet jelentős része. És nem csupán perifériák vesztek el, hanem meghatározó művelődési-kulturális központok is: olyan városok, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyenyed, Szabadka, Kassa, Selmecbánya, Pozsony, egyetemekkel, színházakkal, fontos gyűjteményekkel, továbbá olyan régiók, mint a Szepesség, a Székelyföld, a Bánság.

Akkoriban mindenki úgy érezte, hogy a túlélés nem képzelhető el amputációval, hosszú ideig a teljes reparáció, a revízió tűnt az egyetlen gyógymódnak.

A kolozsvári Fő tér a Szent Mihály-templommal. Fotó: Fortepan /Lajtai László

Senki nem ellenezte a revíziót

Vagyis Trianont egy balesetnek tekintették?

A két világháború között mindenképpen. Egy olyan balesetnek, ami után a leszakadt testrészeket vissza kell varrni.

Tulajdonképpen érthető a hazai elit viselkedése: egy középhatalom vezetőiből lettek egy kisállam irányítói, egy olyan országé, amelyet ellenségek vettek körül, továbbá elveszítette tengeri kijáratát és természeti kincsei javát, fővárosa pedig aránytalanul nagy maradt.

Ráadásul igazságtalannak érezték a történteket, és az az értelmezés is nagyon erős volt, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségi régióit tulajdonképpen a délszláv és a román irredentizmus, illetve a cseh imperializmus ragadta el. És hogy a csehek, a szerbek és az ókirályságbeli románok uralmával a felvidéki szlovákok, a horvátok és az erdélyi románok sem elégedettek. Némi igazság persze ebben is volt, sok belső konfliktus létezett ezekben a régiókban, de mindenképp illúzió vagy önbecsapás volt abban bízni, hogy az egykori nemzetiségek tömegesen visszavágyódtak volna Magyarországra. Idehaza viszont elemi politikai érdeke volt az eliteknek, hogy a kérdést napirenden tartsák. Ezért éltették a veszteségnarratívát, hogy erre kondicionálhassák a társadalom minden rétegét, minél szélesebb alapokra helyezve a revizionizmust. Ennek része volt például a „Hiszekegy” meg a „Nem! Nem! Soha!” is, és ez működőképesnek is bizonyult húsz éven keresztül. Legalábbis a két világháború közötti revizionizmus és irredentizmus – amit a békeszerződést igazságtalanságként megélő társadalom döntő része támogatott vagy elfogadott – bizonyos legitimációt biztosított a magyar politikai elitnek.

Volt egyáltalán olyan társadalmi csoport vagy politikai erő, amely nyíltan ellenezte volna a revíziót?

Nem volt ilyen számottevő csoport. Még a baloldal sem kérdőjelezte meg a határok felülvizsgálatát, ők elsősorban az etnikai viszonyokhoz alkalmazkodó területrendezést szorgalmazták. Vagy pedig világforradalomban és a nemzetiségi kérdés internacionalista megoldásában gondolkodtak. De azt se feledjük el, hogy a Tanácsköztársaság fegyveres harcot is folytatott az utódállamok haderőivel szemben. A baloldal többször is előjött azzal az elképzeléssel, hogy a Duna menti, közép-európai kisállamoknak a közös fellépést megalapozó korrekt együttműködést kellene kialakítaniuk egymással.

Ez lázálom volt?

Szép elképzelés, de soha nem volt realitása. Ezt a gondolatot rendszerint az aktuálisan vesztes oldalon álló vagy épp háttérbe szorult, netán emigrációban lévő politikai szereplők vetették fel, Kossuth Lajostól Jászi Oszkárig, így ehhez az elképzeléshez valójában senki nem tudott komoly támogatást szerezni.

Mi az, ami ezt a helyzetet 1945 után megváltoztatta?

Alapvetően két dolog: Magyarország ismét háborús vereséget szenvedett, másrészt bekerült a szovjet érdekszférába. Az 1947-es párizsi béke újra megerősítette Trianont, egyúttal zárójelbe tette a Horthy-korszak revizionizmusát. A harmincas években nem tűnt utópiának a határok megváltoztatása, még a nagyhatalmak is foglalkoztak a kérdéssel, nem is beszélve arról, hogy a hitleri Németország támogatásával jelentős területek kerültek időlegesen vissza Magyarországhoz. Az újabb háborús vereség azonban végleg szétfoszlatta ezt az álmot, a revizionizmus ezek után már csak a jobboldali emigráns politikusok körében vetődött fel – mindenféle realitás nélkül. Bibó István ezzel szemben úgy fogalmazott, hogy le kell számolni a revizionista elképzelésekkel, a határok visszaállításáról, ugyanakkor nem szabad lemondani a határon túl élő magyarokról, akikért az anyaország felelősséggel tartozik.

Ez utóbbit mintha a kommunisták nem hallották volna meg.

A kommunista hatalomátvétel egyúttal azt is jelentette, hogy Magyarország elfogadta azokat a határokat és azt az ideológiai berendezkedést, amit a Szovjetunió a saját érdekei alapján határozott meg. Ebben pedig nem szerepelt a trianoni határok megváltoztatása, vagyis ezúttal egy másik nagyhatalom is szentesítette az ezeréves magyar állam feldarabolását.

Fotó: Marjai János /24.hu

Így lett Kassából Košice, Nagyváradból Oradea

Trianon egyúttal tabutémává is vált?

Nagyjából. Míg negyed évszázadon át szinte minden Trianonról szólt a magyar közéletben, az 1940-es évek végétől az 1980-as évek végéig alig eshetett róla szó. Ez együtt járt azzal, hogy teljesen átalakult a Trianon-narratíva is, a haza képe leszűkült Magyarországra, és a magyar társadalom mentális térképéről lekerültek a határon túliak. Nemcsak magyar emberek millióiról mondtunk le, úgymond, hanem a történelmi Magyarország által keretezett nemzettudatról is. Így lett Kassából Košice, Nagyváradból Oradea, a romániai magyarok pedig így lettek „románok”. A határokon is sokkal nehezebb lett az átjárás. Az iskolákból eltűntek a Monarchia térképei, generációk nőttek fel a „Kis-Magyarország” térképével. Olyan útikönyvet adtak ki, amelyben az egyik fejezetcím például így szólt: Sibiutól Tîrgu Mureșig.

Mintha durván eltúlzott mértékben, mondhatni érzéketlenül próbáltuk volna figyelembe venni a szomszédos államok nemzeti érzékenységét, félreértelmezve azt az elvet, miszerint a szocialista államok nem avatkoznak be egymás belügyeibe. Szemben a Horthy-korszakkal, ezúttal egy antinacionalista indoktrinációra került sor. Ennek következtében tömegek fejében rögzült az a narratíva is, hogy Trianont jogos büntetésként kapta Magyarország, egyrészt azért, mert az elit a nemzetiségek elnyomására alapozta népellenes uralmát, másfelől azért, mert az imperialista hatalmak oldalán vettünk részt az első világháborúban.

Van különbség a Rákosi-kor és a Kádár-rezsim Trianon-felfogása között?

Annyiban igen, hogy az 1956-os forradalom nagyon óvatossá tette Kádárt, a nemzeti érzelmek felizzása megrémítette, ezért igyekezett teljesen tabusítani a Trianon-témát, amely összefonódott a magyar nacionalizmussal.

A pártelit és a hatalomhoz kötődő értelmiség meghatározó része ezután nem vett tudomást a nemzetiségi kérdésekről.

Magyarország hivatalosan alig vagy egyáltalán nem reagált a különféle román nacionalista lépésekre, mint például amikor 1959-ben a kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Tudományegyetemet Babeș–Bolyai Egyetemmé alakították át, vagy amikor 1968-ban megszüntették a Maros–Magyar Autonóm Tartományt. A hatvanas-hetvenes évek fordulójáig még a magyar történészek is kerülték a Trianon-kérdéskört. Túl kényes volt az egész téma. A viszonyokra jellemző, hogy az 1986-ban megjelent, háromkötetes Erdély története is heves reakciókat váltott ki Romániában.

Nem is létezett a szocializmusban másféle Trianon-értelmezés?

Leginkább azokban a családokban élt másféle kép, amelyekben rokonok éltek a határokon túl. Nem voltak kevesen, több százezer emberről beszélünk. Rajtuk kívül csak egy szűk értelmiségi-művészi elit próbálta őrizni a történelmi Magyarország tudatát. A hetvenes években indult táncházmozgalom például szubkultúraként meg is teremtett egyfajta Erdély-kultuszt. A nyolcvanas években – részben a Kádár-rendszer gyengülése, részben az erősödő kulturális kapcsolatok miatt – a határokon túlról érkező negatív hírek már tömegekhez jutottak el: 1988 nyarán tízezrek vettek részt a Hősök terén a romániai falurombolás ellen tiltakozó demonstráción.

Fotó: Varga László /MTI

A rendszerváltozással véget is ért a Trianon-értelmezések állami monopóliuma?

Igen, viszonylag gyorsan vége lett, a szólás- és véleményszabadság térnyerésével a trianoni békeszerződés és annak következményei is szabadon értelmezhetővé váltak. Erős is volt a vágy az emberekben a Trianon-problematika évtizedeken át elhallgatott kérdései iránt, és pillanatok alatt feltámadt a veszteségnarratíva is. A hatalmas kakofóniából nagyjából a kétezres évek közepére állt össze a történészek körében egyfajta konszenzus. A legfontosabb egyetemi műhelyek, kutatóintézetek azt a szakmai alapokon nyugvó Trianon-értelmezést képviselik, amely nagyjából az 1970-es évektől kezdve, történészek több nemzedékének közös munkájával fokozatosan alakult ki. Ez egyaránt szakított a két világháború közötti sérelmi narratívával, illetve az államszocializmus alatti internacionalista felfogással, vagyis sikerült megszabadulnia mindenféle felülről oktrojált ideológiai meghatározottságtól.

Csakhogy a társadalom döntő része nem történészekből áll. Most térhetnénk vissza ahhoz a kérdéshez, vajon létezhet-e a szakemberek körén kívül minimális nemzeti konszenzus Trianonról?

Amint már említettem, szerintem létezhet. Azt például egyetlen élő Trianon-értelmezés sem vitathatja, hogy az 1920. június 4-én aláírt dokumentum szembemegy azzal az alapelvvel, amelyre az egész versailles-i békerendszert alapították: a nemzeti önrendelkezés elvével. Az úgy nem működik, hogy ezt az elvet csak bizonyos államok esetében veszik figyelembe, Magyarország kapcsán azonban egyáltalán nem. Sőt, szinte az összes határszakaszon Magyarország hátrányára alkalmazták az etnikai elvet, alárendelve a szomszédok stratégiai, közlekedési és gazdasági érdekeinek. Az ugyan természetesen akceptálható, hogy például a csehek és szlovákok megkapták az önálló államukat, az viszont nem, hogy ez az etnikai elvet durván megsértve történt meg: az újonnan kialakított nemzetállamok jóval nagyobbak lettek annál, amit a nemzeti önrendelkezés elve indokolt volna. A trianoni rendezés így nem oldotta meg a sokat hivatkozott nemzetiségi kérdést, hanem csak áthelyezte Magyarország határain túlra. És ezzel újra is teremtette – de már a magyarokkal – Csehszlovákiában, Romániában és a délszláv államban.

Ki kell irtani a mérgező mítoszokat

És mit tehet a konteókkal szemben egy történész?

A történésznek szerintem az is a dolga, azért is kapja a fizetését, hogy a maga módján harcoljon a konteók ellen. Ez persze egy egyenlőtlen küzdelem. Ha egy műkedvelő fogorvos leül a számítógépéhez, és félóra alatt gyárt egy színes kis összeesküvés-elméletet Trianon átfogó magyarázatára, akkor a történésznek többnapi munkájába kerül, amíg tényszerűen meg tud cáfolni egy légből kapott teóriát. Időnként mégis muszáj megtennie, mert felelőssége van a társadalom kollektív tudatának karbantartásában, a mérgező mítoszok kiirtásában. Ráadásul ezt nem teheti meg sem politikai, sem ideológiai alapon, kizárólag történészként, szakmai eszközökkel. Az egyik szélsőséges Trianon-felfogás szerint például Magyarország 1920-ban meghúzott határait a világot behálózó szabadkőműves-összeesküvés ármánykodásának köszönhetjük. Gyakori jelenség, hogy egy Trianon-narratívában az ország feldarabolásához vezető okok közül egyet-egyet kiemelnek, és azt abszolutizálják: például, hogy Magyarország a nagyhatalmak rosszindulatának vagy egy nagyszabású zsidó-összeesküvésnek, esetleg egy mindent átitató általános magyarellenességnek az áldozata. Hasonlóan népszerűek azok az elméletek, amelyek egy-egy politikai szereplő vagy politikai erő nyakába varrják az összeomlást és Trianont:

így lehet bűnbakot kreálni Tisza Istvánból, Károlyi Mihályból, Jászi Oszkárból vagy Kun Bélából.

„Ha valaki tüsszent, amiatt is a trianoni békeszerződés a hibás" – így látták Magyarországot 1930-ban a Vanity Fairben
Paul Morand francia író osztotta meg a személyes tapasztalatait egy amerikai magazinban a békeszerződés utáni állapotokról.

És ha egyes politikai pártok magyarázzák szélsőséges megközelítésben Trianont, van-e dolga a történésznek?

Alapesetben nincs, a pártokat vagy politikusokat nem lehet megakadályozni abban, hogy milyen Trianon-narratívát követnek. A történésznek nem dolga, hogy leálljon vitázni egy politikussal emlékezetpolitikai kérdésekben, legfeljebb annyit tud tenni, hogy többet ír és nyilatkozik, és megpróbálja közérthetően kifejteni saját, szakmailag is megalapozott véleményét. A Trianon-értelmezések nagyrészt jól megférnének egymás mellett, sokszor nem kizárják, hanem inkább kiegészítik egymást. E narratívák összessége valószínűleg közelebb áll a valósághoz, mint a különálló értelmezések. Vannak esetek, amikor azonban a történésznek mégis fel kell emelnie a szavát. Az egyik, ha valaki olyan Trianon-képet ápol, amellyel kárt okozhat a magyar társadalomnak.

Ilyen például az a Trianon-felfogás, amely 2020-ban is a történelmi Magyarország visszaállítását vagy valamilyen határrevíziót követel. Ezzel

nemcsak az a baj, hogy a revízió teljesen irreális, hanem ennek a nyilvánosságban történő erőltetése önmagában is kézzelfogható hátrányokat okozhat a határon túl élő magyarságnak.

Hasonlóan károsnak tartom azt a Trianon-felfogást, amely szerint ez már kizárólag történelem, Magyarországnak nincs dolga a határon túl élőkkel, 100 év után nem tartozunk felelősséggel a sorsukért. Mert szerintem tartozunk. Nemzeti, kulturális szolidaritás alapján vagy emberi jogi szempontból, de nem lehetünk közömbösek.

És még egy esetben kell a történésznek felemelnie a szavát: ha bármely politikai erő kizárólagossá próbálná tenni a saját Trianon-narratíváját. Ezt láttuk 1920 és ’45 között, majd ellenkező előjellel a pártállamban a rendszerváltásig. Mindkettő súlyos károkat okozott a magyar nemzettudatban.

Ha nyilvánvaló, hogy a népek önrendelkezési jogának elvével több ponton is szembemegy a trianoni békeszerződés, akkor a dokumentum szellemiségét hogyan próbálják mégis megvédeni az utódállamokban?

Sokféle módon. De először röviden arról is szólni kell, hogy a szomszédaink miképp viszonyulnak Trianonhoz vagy pontosabban az első világháború végéhez. Számukra a Monarchia és a történelmi Magyarország felbomlása egy új korszak kezdetét jelenti – a szlovákok számára 1918 az önálló állami és nemzeti fejlődés kiindulópontja, bár egyelőre még csak korlátozott formában, Csehszlovákia keretei között, a románok és a délszlávok esetében pedig a nemzeti egység megvalósulása. A román köztudatban az 1918–19 fordulójával kezdődő két évtized Nagy-Románia korszaka, amit úgy tanítanak a román iskolákban, úgy írnak és beszélnek róla, mint Magyarországon a dualizmus évtizedeiről. A csehek és a szlovákok szintén a két világháború közötti első köztársaságra emlékeznek így, vagyis egyfajta aranykorként gondolnak arra az időszakra, amit épp a magyar összeomlás és Trianon nyitott meg.

Az is fontos, hogy a szomszédos országokban Trianont történelmi igazságtételként élték meg, és mindmáig így tartják számon. Az, hogy elérték nemzeti célkitűzéseiket, és kisebbségből hirtelen többségbe kerültek, hajlamos velük elfeledtetni azt a tényt, hogy a Magyarországtól elcsatolt területeken korántsem csak ők éltek, hanem magyarok milliói is. Vagyis számukra a békeszerződés – leegyszerűsítve – nem lehetett igazságtalan vagy elhibázott. Ez a logika határozza meg a szomszédok későbbi viszonyulását is Trianonhoz: vannak, akik máig úgy érzik, hogy továbbra is igazolni kell a döntés helyességét, értsük ezt akár az elszakadásra, akár a határok kijelölésére. Jó példa erre a különféle népszámlálási adatok értelmezése. A szlovák történészek például rendre kétségbe vonják az 1910-es magyarországi népszámlálás adatait. Álláspontjuk szerint a tényleges asszimiláción túl olyan statisztikai jellegű magyarosítás is folyt a dualizmus évtizedeiben, ami megkérdőjelezi a korabeli nemzetiségi adatokat.

Fotó: Marjai János /24.hu

Tényleg vitathatók a számok?

Az tény, hogy módszertani kérdések felvethetők, hiszen például nem mindegy, hogy az anyanyelvre vagy a nemzetiségre kérdeznek rá. Ugyanakkor az utódállamokban később megtartott népszámlások, minden eltérés ellenére, sok helyen nem igazolták azokat az igényeket, amelyeket a béketárgyalásokon terjesztettek be a nemzeti önrendelkezés jegyében például a román vagy csehszlovák küldöttek. Még az új nemzetállamok által készített etnikai térképek sem fedik le a Trianonban szentesített határokat, főleg a Felvidék déli részén, Bácskában, valamint a partiumi határsávban és a Székelyföldön. Másrészt folyik egy számháború is a magyar és a környező országok történészei között, hiszen 1920 után is nagyon sok ember tekinthető bizonytalan vagy többes identitásúnak. Például a szlovák anyanyelvű népességen belül rengetegen magyarosodtak el a dualizmus idején, Trianon után mégis sokukat sikerült „reszlovakizálnia” az utódállamnak. Romániában is tudatos nemzetpolitikai lépesekkel próbálták leválasztani a magyarságról például a szatmári svábokat, de igyekezték disszimilálni a magyar nyelvű és identitású zsidóságot is. Ezeket a csoportokat idővel németként és zsidóként határozták meg, statisztikailag csökkentve ezzel az utódállamban a magyarság részarányát. Főleg a nagyvárosokban, például Kassán vagy Nagyváradon zuhant így nagyot, legalábbis papíron, a magyarok létszáma. Tegyük hozzá azt is, hogy a Magyarországra menekülők többsége a középosztályból került ki, így számos felvidéki városban – Pozsonyban, Losoncon, Érsekújváron, Nyitrán – szinte azonnal felborultak a nemzetiségi arányok.

Meg kell ismernünk a szomszédaink narratíváit is

Az utódállamok valójában utólag próbálták legitimálni a nemzeti önrendelkezésre hivatkozó határrendezést?

Részben legitimálni kellett az új határokat, másrészt stabilizálni a kialakult helyzetet. Megkezdődött a saját etnikumú lakosságnak a kulcsvárosokba történő betelepítése, ekkor még persze nem olyan hatékonyan, mint a második világháború után. Ez valamivel könnyebben ment az olyan hagyományosan multietnikus, multikulturális városokban, mint például Pozsony, de meglepően gyorsan lejátszódott Kassán is, holott a felvidéki nagyváros úgy szerepelt a magyarok mentális térképén, mint egy ősi magyar bástya. Az egyébként elmagyarosodott német családból származó Márai Sándor fel is háborodott, amikor azzal kellett szembesülnie: rövid időn belül többségbe kerültek – legalábbis papíron – Kassán a „csehszlovákok”.

Milyen gyorsan zajlott le ez a folyamat?

Országonként és régiónként eltérő tempóban. Az éles nyelvhatáron túli területeken, mondjuk Nyitrán, Eperjesen, Déván vagy Gyulafehérváron néhány hónap vagy év alatt. A nyelvhatár közelében vagy azon belül fekvő területek nagyobb városaiban inkább a második világháború után kerültek többségbe az utódállamok nemzetei. Romániában eleve kissé lassabban játszódott le ez a folyamat, lévén a románság nagy része vidéken élt, nem a városokban. A román közbeszédben a harmincas években komoly vita folyt arról, miként lehetséges, hogy a „nagy egyesülés” után másfél-két évtizeddel még mindig több a magyar szó Kolozsváron, mint a román, és a város tele van magyar intézményekkel. 1945 után minden utódállamban drasztikus változás következik be, az elszlovákosítás és az elrománosítás új lendületet kap az államszocialista érában. Miközben a dél- és közép-erdélyi városok hamar „elestek”, az észak-erdélyiek románosodását megakasztotta az 1940–1944 közötti „kis magyar világ” időszaka, és még évtizedekig húzódott ez a folyamat, addig a Székelyföldön szerencsére mindez nem járt sikerrel. Ott ugyanis nem volt meg a hátországa az erőszakos románosításnak, Marosvásárhelyt leszámítva, de ott is már csak Ceaușescu bukása után ért be ez a politika.

Eljöhet-e valaha az az idő, amikor az utódállamok Trianon-értelmezései beépülhetnek a magyar társadalom Trianon-képébe?

Sokáig el fog tartani, és nem is lesz könnyű, ám ha ez nem történik meg, akkor tulajdonképpen a magyar Trianon-kép is csonka marad. Nyilvánvalóan itt nem a magyar Trianon-kép lecseréléséről, hanem árnyalásáról van szó, és ennek a folyamatnak természetesen kölcsönösnek kell lennie. Vagyis hogy a szomszédok is értsék meg és integrálják a magyar álláspontokat és értelmezéseket. Ami minket illet, először is a magyar társadalomnak meg kellene ismernie a szlovák, román, délszláv narratívákat. Ez azért borzasztóan nehéz feladat, mert mindenki másképp, alapvetően velünk ellentétesen ítéli meg a trianoni békeszerződést.

Ahogy említettem, a Monarchia szétesése után létrejött államok a nemzeti önmegvalósítás, kiteljesedés ünnepének tekintik a versailles-i békerendszer megalkotását. Ráadásul az utódállamokban a meghatározó politikai erők nem is Trianonra emlékeznek, hanem az azt megelőző, számukra kiemelkedő nemzeti függetlenségi aktusokra – például a gyulafehérvári nemzetgyűlésre vagy a turócszentmártoni deklarációra. És kitartanak amellett, hogy az 1920-ban igazságosan meghúzott határok biztosítják a mai napig a politikai stabilitást Kelet- és Közép-Európa számára. Míg a magyar békedelegáció annak idején azzal érvelt, hogy az ország feldarabolása a régió biztonságát veszélyeztetné, az utódállamok képviselői épp ennek az ellenkezőjével kampányoltak.

Érdekli a világot – a régiónkon kívül – Magyarország Trianon-traumája?

A történészeken kívül aligha. Nyugat-Európában például csak nagyon kevesen hallottak Trianonról, a legtöbben azt sem tudják, hogy Magyarország határain kívül számottevő magyar kisebbségek élnek. Másrészt az a kép alakult ki rólunk, hogy a magyaroknak mindig van valami bajuk a szomszédjaikkal. Hogy ennek mi van a hátterében, arról a világ sajnos vajmi keveset tud.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik