Lendvai Ildikó: Azt gondoltuk, ha lesz felelősségre vonás, attól a Biszku-féléknek kell félniük, nem nekünk

„Egyszer megkaptuk feladatnak a szocialista kultúra hegemóniájának megteremtését, határidőt is rendeltek hozzá” – érzékeltette a pártállami rendszer abszurditásainak egyikét Lendvai Ildikó. Az MSZP korábbi elnöke Rendszerváltás 30 sorozatunkban beszélt arról, hogyan lett kommunista, ha ugyan az lett, miért lépett be az MSZMP-be, és mi volt a feladata az állampártban. Az átmenet idején nem gondolta, hogy a hozzá hasonló káderekre felelősségre vonás várhat, legfeljebb a Biszku Béla-féléket gondolta célpontnak. Igaz, azt sem hitte volna, hogy négy évvel később egyéni képviselővé választják. Nem bánta meg, hogy az MSZMP kulturális részlegén dolgozott, még ha emiatt a cenzúra vádja kísérte is közéleti pályáját – amire egyébként úgy válaszol, nem volt cenzor, ahogyan szent sem. Legfeljebb elveszett illúzióit bánja, és azt, hogy nem jött rá időben, mitől működésképtelen a rendszer.

Hogyan lett kommunista?

Nem tudom, ez a szó merült-e fel bennem, de nem határolódom el tőle.

Tényleg?

Ma már természetesen nem definiálom magam kommunistának, inkább szociáldemokratának, de a múltamat nem tolnám el magamtól eltartott kisujjal. Nem tartom valószínűnek, hogy a társadalmi fejlődés a Marxék által leírt cél felé halad, de hogy a nagyobb egyenlőség felé kellene mozdulnia, azt továbbra is hiszem. Biztosan hülyén hangzik, de hogy már a múlt rendszerben is a politikába keveredtem, azt Marxnak köszönhettem. Legalábbis ő adott alibit hozzá. Marxizmust amolyan ifjúsági kiadásban már a középiskolától tanult az ember, pláne ha történelem szakra akart menni, mint én. Ott aztán elolvastatták velünk a komolyabb dolgokat, én pedig a filozófia szakot is elvégeztem a magyar és a történelem mellett. Nem állítom, hogy A tőke mindhárom kötetét betéve tudtam, de akármilyen divatjamúltnak tűnik, az első kötet társadalomrajza, majd a Gazdasági-filozófiai kéziratok emberképe reveláció volt nekem. Ahogy Lukács György néhány írása is, hogy végképp kompromittáljam magam.

Azért kellett ilyen bonyolult elméleti úton a politikához jutnom, mert a családom aztán végképp nem volt „kommunistának”, egyáltalán politizálónak mondható, szüleim egyike sem volt párttag, a függetlenségüket tartó értelmiségiek voltak.

Ez apám részéről volt igazán kunszt, mert jó ideig színházigazgatóként dolgozott, és közülük azon kevesek közé tartozott, akik ezt kihagyták. Egy családi szál azért volt a politikához. A nagybátyám a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége segítségével lett parasztgyerekből értelmiségi. Elkötelezett, de kritikus baloldali volt. Az egyik oldalról tehát találkoztam egy igényes elméleti megközelítéssel, a másikról a politikai szenvedély személyes hitelével. Naná, hogy magával ragadott, sőt máig odaragasztott valamilyen egyenlőségeszményhez, az emberi haladás lehetőségének hitéhez.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A gimnáziumi és az egyetemi évekről beszélt. Azután tanítani kezdett. Hogyan lett a tanárból KISZ-es, majd pártfunkcionárius?

Abban, hogy a KISZ központi bizottságának apparátusába kerültem, a politikai elkötelezettségnek még nem volt különösebb szerepe. Filozófiaszakos tanársegédként részt vettem a KISZ mellett működő Ifjúságkutató Intézet szociológiai kutatásaiban. Ott ismerkedtem meg Tóth Pál Péterrel, a KISZ KB kulturális osztályvezetőjével, ő hívott a KISZ-be dolgozni. Politikailag nem volt ellenemre, a magánéletben pedig jól jött a pesti állás, mert akkoriban Keszthelyre, az ottani egyetemre ingáztam Pestről, miközben a párom itt volt. Ez volt az amatőr- és az ifjúságiklub-mozgalom, később a táncházmozgalom virágkora. Pezsgő időszak az ifjúsági kultúrában, szerencsére ezeket a valamelyest autonóm keretek között működő köröket a rendszer a KISZ-re hagyta, nem utálta el őket. A KISZ meg boldog volt, hiszen soha nem sikerült volna olyan közösségi kultúrát teremtenie, mint ezeknek a mozgalmaknak.

Ezzel egy időben lépett be az MSZMP-be?

Igen, mindez egy esztendőben történt. 1974-ben lettem az MSZMP tagja.

Miért?

Nem volt közvetlen köze a KISZ-hez, és nem feltétlenül a marxi indíttatás játszott szerepet benne. Azt vettem észre az egyetemi tanszéken, hogy

akkor tudsz az intézmény ügyeibe beleszólni, ha párttag vagy, mert jelentős részben párttaggyűléseken dőlnek el a dolgok. Persze ha utáltam volna az ideológiát, nem lépek be, de erről nem volt szó.

1974-ben az volt a benyomása, hogy alapvetően jó irányba mennek a dolgok az országban?

Nagyjából. Cikkcakkban ugyan, visszaesésekkel, de nem reménytelenül. Túl voltunk 1968-on, a Nyers Rezső-féle új gazdasági mechanizmuson, a reformgondolatok megjelenésén. Úgy tűnt, a rendszer képes a nyitásra, a nagyobb szabadság felé haladásra. Ezt a reményt persze képen vágta a csehszlovákiai bevonulás, de utána megint hol nyílt kicsit az ajtó, hol visszazáródott. Az látszott, hogy a pártban is többféle irányzat, többféle szándék küzd egymással, és talán még győzhetnek is a nyitottabb világot elképzelő reformerek. Ha utólag rekonstruálnom kellene, miféle rendszert szerettem volna akkoriban, abban valószínűleg nem a magántulajdon dominált volna, ám jelen van a politikai, de főleg a kulturális pluralizmus. Szóval egy olyan kevéssé reális hibridre vágytam, amely sokszínűbb, nyitottabb, szabadabb és intelligensebb az akkori viszonyoknál, de gazdasági alapjait tekintve inkább szocializmus, mint kapitalizmus. És amelyben továbbra is támogatott érték marad a felfelé való társadalmi mobilitás. Csak a rendszerváltás után jöttem rá, hogy ez miért volt illúzió. Nemcsak azért, mert a magyar rendszer keretei ugyan rugalmasabban voltak tágíthatók, mint a tábor más országaiban, de azért messze nem végtelenül. A korlát, sajnos, elsősorban elvi természetű. Ha az államnak akkora túlhatalma van, hogy a teljes gazdaságot szinte egyetlen tulajdonosként irányítja, abból szükségszerűen egy politikailag is monopolisztikus szerkezet, politikai és ideológiai uralom is fakad. Tartok tőle, hogy a szabadság ára a piac bekalkulálása a rendszerbe, persze nem az egyenlőtlenségeket tompító társadalmi kontrollok nélkül.

Ennyi év távlatából nem könnyű kérdés, de emlékszik rá, hogy mit gondolt ’56-ról a hetvenes években?

’56-ban tízéves voltam, így voltak, vannak is emlékeim. A Hősök terére nyíló Délibáb utcában laktunk, ott voltam, úgymond, tűzközelben. Egy lánykollégium volt ott, aminek anyám volt az igazgatója, ott volt lakásunk.

Kimentünk megnézni a Sztálin-szobor ledöntését. Nem kell mondanom, hogy a politikáról mit sem sejtve is hallatlanul tetszett. Kicsit csalódott is voltam, hogy nem mennek tovább a Hősök terére, ahol további szobrokat lehetne döntögetni.

Mindenki fel volt villanyozódva, az én családom is. Aztán viszonylag hamar kétféle élmény ért. Az egyik a felszabadító pezsgés, amit az is erősített, hogy az orrom előtt zajlik a történelem: olyan, mint az Egri csillagok vagy a Jókai-regények, amelyeket akkor kezdtem olvasni. De kijutott az események árnyékosabb részéből is. A Délibáb utcában voltak olyan épületek, amelyeket gyerekkorunkban ávós házaknak hívtak. Újabb építésű, modernnek számító házak, amikben biztos ávósok is laktak, meg mások, a rendszer kegyeltjei. Az egyik kollégiumi nevelőtanárnak élt ott egy rokona. Nem ávós volt, hanem talán a Mahart egyik igazgatója. Ők iszonyatosan megijedtek, miután az utcai legenda szerint az egyik ávós családhoz bementek, és körbelőtték a lakást. Lehet, hogy ez valóban csak legenda volt, de ezután a nem ávósok sem szívesen maradtak ott tovább. A férfi beköltözött a munkahelyére, a nő eljött a kollégiumba szakácsnőnek, de nem volt szabad elmondani senkinek, hogy kicsoda, mert félt, hogy egy nagyfőnök feleségeként baja eshet. Rendes parasztlány volt, a politikához nem volt köze, mégis kvázi bújtatni kellett. De a pozitív emlékek maradtak meg bennem erősebben. A családomnak sem volt öröm, amikor visszarendeződött a rendszer. Nekünk, gyerekeknek pláne nem, mert egy évig nem oroszt tanultunk az iskolában, hanem lehetett németet választani, aztán ebben is visszaállt a rend. Az emlegetett baloldali nagybácsi pedig elvesztette az állását. Egyetemi oktató volt, semmi kirívót nem tett a forradalomban, de lelkesedett, vonult, mozgolódott, Nagy Imre híve volt, előtte Petőfi-körös.

A Sztálin-szobor maradványa. Fotó: Fortepan /Pesti Srác2

Ez az élményanyag azonban nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza a belépését a pártba. 1974-ben úgy gondolta, élete végéig fennmarad a rendszer, és ez kell az előmenetelhez?

Akkora tragédia, erős retorzió, ami visszatartott volna, azért senkit nem ért a családban ’56 után. A nagybácsi állásvesztésén kívül gyerekként ilyet közvetlenül nem tapasztaltam. Később ő is megoldotta az életét, néhány más ötvenhatossal csináltak egy budapesti értelmiségi téeszt, ami virágkertészetként a mai napig megvan. ’74-re már egy-egy ötvenhatosból is párttag lett, vagy legalábbis nem a rendszer ellenfele, nem látták reménytelennek a helyzetet.

Én is úgy voltam, mint az ország, tudomásul vettem, hogy ez van, ezen kell javítani, ha lehet. Ráadásul ahhoz képest, amit a szüleim a Rákosi-rendszerről meséltek, az ’56-ot követő véres megtorlás éveinek lezárultával úgy nézett ki, hogy a Kádár-kor fokozatosan egy élhetőbb világot hoz. Ha őszinte vagyok, ’74-ben nem ’56 emléke izgatott,

sokkal inkább ’68-é: a reformszellemének, új ifjúsági világkultúrájának, pezsgésének hazai feléledését reméltem.

Említette, hogy az egyetemi vitákban való részvétel feltétele volt a párttagság. Közrejátszott a döntésében, hogy az élet minden területén az előrelépés feltételének látszott?

Nem hiszem. Az, hogy ez feltétlenül kellene a karrierhez, nem játszott közre. A hetvenes évek közepén bizonyos pozíciók eléréséhez kellett az MSZMP-tagság, de már messze nem mindegyikhez. Ahogy mondtam, apám pártonkívüliként volt színi direktor, anyám pedig kollégiumigazgató. A filozófia tanszéken sem volt mindenki párttag, pedig az akkor marxizmus néven futott.

De ’74-től egyenes vonalú volt a pártkarrier?

Nem teljesen. A KISZ-nél 1981-ig dolgoztam, többek között a Mozgó Világ-ügy miatt lett elegem. Ez sokáig a KISZ KB folyóirata volt, mégis egyre inkább botránykő lett a hivatalos politika számára annak ellenére, hogy akkor ez volt az egyetlen irodalmi szerkesztőség, ahol mindenki párttag volt. De már a KISZ sem látszott kiadóként elég megbízhatónak vagy szigorúnak, nevetséges és ostoba elvárásokat és kritikát kaptunk mi is, pláne a színvonalas és bátor lap. A vége az lett, hogy el is vették a KISZ-től, és odaadták az országos lapkiadónak, amely a párt felügyelete alatt állt. Szegény mozgósok egy darabig reménykedtek, hogy ez megmenti a lapot, de elég világos volt, hogy az akkor csapat hamar a párton belüli keményvonalasok áldozata lesz. Más kérdés, hogy később P. Szűcs Juliék megint jó lapot csináltak belőle. Maróthy László volt akkor a KISZ KB első titkára. Egyfelől sok minden történt a védőernyője alatt, szerepe volt az István, a király bemutatójában és a győri balett megalakulásában is. Politikailag viszont nem a reformszárnyhoz tartozott. Még azt is pletykálták, hogy ő a kijelölt Kádár-utód. Állítólag egy november 7-én a szovjet nagykövetségen a Hazafias Népfront roma szervezetének képviselője a nyolcvanadik pohárköszöntő után azt találta mondani:

emeljük poharunkat Kádár elvtárs utódjára, Maróthy elvtársra!

Kádár János, jobbra mögötte Maróthy László. Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

Sokat ez nem segíthetett rajta.

Nem is lett Kádár utóda, bár nyilván nem ezért. De az akkori politikai garnitúra kötélhúzásai, amelyek a Mozgó Világ említett kálváriájában is megmutatkoztak, nem voltak túl vonzók. Egyébként sem úgy terveztem, hogy örök életemre a politikai pályán maradok. Ennyi elég volt, így elmentem az Akadémiára aspirantúrára, a népi írók, különösen Németh László társadalomfilozófiai nézeteiről publikáltam. Úgy gondoltam, egy kitérő után visszatértem rendes értelmiséginek, írtam, egyetemi órákat adtam. Ám

’84-ben jött a csábítás, személyesen Aczél Györgytől.

Honnan ismerte Aczélt?

Amikor KISZ-es voltam, voltak rendezvények, ahol találkoztunk, de négyszemközt nemigen beszéltünk. Mindenesetre volt személyes ismeretségünk, ha nem is mély. Amikor Aczél megkeresett és beszélgetni hívott, a párt kulturális alosztályát Agárdi Péter későbbi irodalomprofesszor vezette, akit viszont jobban ismertem, egy időben jártunk a bölcsészkarra. Aczélnak a fiatal értelmiség körében megjelenő kulturális ellenzék láttán az volt a hipotézise, hogy ez inkább generációs probléma, mint a rendszer végleges válságának jele. Ezért egy fiatalabb gárdát toborzott a párt kulturális részlegére, amelyik jobban szót érthet velük. Méghozzá olyanokat, akik nem a járási pártbizottságokban nevelkedtek, hanem ugyanazon a kultúrán, mint a kritikus fiatal művészek. Aczél azt akarta megismételtetni a fiatalabb generációval, amit ő elért a vele egy korú nagy művészekkel. Ő kialakította a rendszer részéről a „modus vivendi”-t Illyés Gyulával, Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Kodály Zoltánnal, később a nagy filmes generációval. Azokkal, akik hallgatólagosan tudomásul vették a két tabut: nem beszélünk ’56-ról mint forradalomról, az orosz csapatok jenlétéről meg sehogysem. Az alapberendezkedést nem kifogásolták, egyenlőséget hirdető eszményeivel, a Horthy-világ meghaladásával még azonosultak is. Őket nevezték egy időben „útitársaknak”: nem kommunisták, ezt nem is várják tőlük, de nem is ellenfelek. Viszont zsenik, akiknek jelenléte, akár akaratukon kívül, elfogadhatóbbá teszi a rendszert. A velük kötött béke személyesen Aczél érdeme volt. A nyolcvanas évek közepén azt gondolta: az a baj, hogy a fiatalabb generációval már nem ért szót. Ezt a problémát akarta megoldani azzal, hogy olyan, nagyjából velemkorú fiatalokat vitt oda, mint Hollerung Gábor, aki azóta nemzetközi hírű karmester, az említett Agárdi Péter, érzékeny és művelt irodalmár, Mravik László, a jeles művészettörténész és még néhányan.

Kik voltak azok, akikre a nyolcvanas évek közepén szüksége lett volna a rendszernek, hogy legitimálják? Kik lettek volna az ideális útitársak?

A letagadhatatlan tehetségek, akik már áttörni látszottak a rendszer plafonját. Például a József Attila Kör és nemzedéke Szilágyi Ákossal, Szkárosi Endrével, Veress Miklóssal, a Mozgó Világ első főszerkesztőjével, Reményi József Tamással, de már megkerülhetetlen volt Spiró, Kornis, Esterházy, Garaczi „posztmodernként” elkönyvelt, a régi vágású politikusok által végképp nem értett vonulata is. Kocsis Zoltán és az Új Zenei Stúdió zenészei, akik Sáry Lászlóval, Vidovszkyval, Jeney Zoltánnal egyfajta magyar avantgárdot jelentettek. Az ifjú filmesek, a Balázs Béla Stúdió. Volt egy nagyon jó dokumentumfilmes generáció, Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László és társaik. Másik hang, másik nemzedék, másfajta viszony a politikához. Se nem nyílt ellenfelek, se nem barátok. Aczél ekkor azt a kört vitte a párt kulturális alosztályára, amelyik értette őket, találkozgatott velük az egyetemen, bemutatókon vagy házibulikban.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Megbánta, hogy odament?

Nem, noha talán kellene. Nyilván sokkal jobban festene most az életrajzom e nélkül. Ezzel együtt nem bántam meg, legfeljebb egy-két illúziómat. De így láttam bele a rendszer és a kultúra működésébe, és tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy a politika érdekel. A KISZ-ben a munkám elsősorban a kulturális mozgalmak, események szervezése volt, kevésbé a politika alakítása. Inkább azt bánom, hogy nem jöttem rá időben, a rendszer mitől működésképtelen.

Akkor és ott működni látta?

Működni látszott, ha akkor már egyre döcögősebben is. Rengeteg mindenben persze valójában nem, vagy farizeus módon működött, de ahonnan én láttam, onnan nem tűnt reménytelennek egy fokozatos javulás és nyitás.

A pártállam természetesen nem volt szabad rendszer, senkinek nem ajánlom a nosztalgiát, még az adódó párhuzamokkal is óvatosan bánnék, de az, hogy a kultúra a megelőző évekhez képest mégiscsak a nagyobb szabadság irányába haladt, hogy megjelenhetett ez is, az is, reménykeltő volt. És a végére azért, valljuk be, nem sok minden maradt, ami nem jelent meg.

Pedig azóta is mondják: Aczél György alatt dolgozott, azaz cenzor volt.

A francokat!

Pontosan mit csinált akkor?

Nem azért mondtam ekkora lendülettel, hogy a „francokat!”, mert született szent vagyok, hanem mert a rendszer egyszerűen nem így működött. Nem volt cenzúrahivatal, ahol fizetett hivatalnokok piros plajbásszal kihúzzák a gyanús sorokat. A korlát, a tartalmi kontroll érvényesült, de másképp. Pláne a nyolcvanas évek második felének pongyola diktatúrájában. Idővel elsősorban öncenzúra volt, ennek a hézagait a káderpolitika alapján kiválasztott intézményvezetők töltötték ki. A kiadó- és színházigazgatók, a filmstúdió-vezetők tudták, mi az, amivel nem érdemes próbálkozni, és mi az, amivel még lehet. Aki meg akarta jelentetni egy könyvét, azaz nem hős, hanem publikáló író akart lenni, ritkán feszegette, inkább ügyesen megkerülte a tabukat: ’56-ot és a szovjet jelenlétet. A többi tabu pedig ekkorra már érzékelhetően olvadt, 1986-tól még ’56-é is. Fejes Endre a Rozsdatemetőben már a hatvanas években szétzúzta azt az illúziót, hogy a munkásokat az „uralkodó osztállyá” való kinevezés erkölcsi és kulturális magaslatokra emelte. Sánta Ferenc, később Galgóczi Erzsébet véget vetett a parasztpolitika idealizálásának. Magyarán már csak azért sem lehettem „cenzor”, mert nem volt ilyen munkakör. A pártközpontban az irányelvekről volt szó, meg a párt- és állami funkció összekeveredése folytán jórészt itt kezdődött a fontosabb változást hozó törvények előkészítése is, párthatározatok formájában. Előbb a Pozsgay-féle közművelődési törvényé, később, már az én időmben a kulturális, sőt politikai egyesületek szabadságát bevezető egyesülési törvényé. A sajtó irányítása viszont tagadhatatlanul innen folyt, az úgynevezett agitprop osztály hírhedt főszerkesztői értekezletein.

Aczél György Fotó: Fortepan /Urbán Tamás

Ha nem a párt, ki döntött mondjuk egy kézirat átengedéséről vagy elutasításáról?

Legközelebb a cenzurális funkcióhoz a könyvek megjelenésének engedélyeztetése, illetve a lapindításhoz szükséges nyilvántartásba vétel állt. A nyolcvanas években Pozsgay, Köpeczi Béla, a Grósz-kormányban a párton kívüli Czibere Tibor volt a kulturális miniszter, de már előttük is úgy nézett ki a rendszer, hogy a minisztériumban volt egy kiadói főigazgatóság. Akinek kézirata volt, a kiadóhoz vitte. Ha a kiadó elfogadta, és kész lett a kötet előkészítésével, akkor kellett ISBN-számot kérnie, ami nélkül a nyomda nem fogadta be a megrendelést. Ez látszólag egy nyilvántartási procedúra, de kritikus esetekben valójában módot adott a tartalmi szűrésre is, ami nyilván nem volt független a párt politikájától. Persze nem olvastak el minden kéziratot, az reménytelen vállalkozás lett volna. Ám ha a szerző vagy a téma a rendszer szempontjából rizikósnak tűnt, azt valószínűleg megnézték. Amikor később, 1989 elején a Gondolat Kiadóba kerültem, pár hónapig még működött ez a rendszer, de akkor már bevallottan semmit sem olvastak el. Ez a látszólag technikai nyilvántartási lépcső alkalmat adott arra, hogy ne csak a szerzőtől és a kiadótól függjön, mi jelenik meg. A minisztérium film-főigazgatósága ugyanígy működött: ott a forgalmazáshoz kellett engedély.

Ha jól értettük, az volt a pártfeladat, hogy szerezzen művész útitársakat, akik nem támadják a rendszert, a tabukat nem feszegetik, és valamilyen fokú szabadságot élvezve együtt élnek a rezsimmel. Ezt mai szemmel puha nyomásgyakorlásnak neveznénk?

Ezt nyilván senki nem mondta ki így, de ez lehetett az elvárás. Mi legalábbis egyfajta közvetítő szerepnek fogtuk fel. Hiszen láttuk, hogy ezeket a fiatalokat a „kockafejűbb” hivatalnokok és vezetők sokszor nem is a tartalom, hanem a művészeti formanyelv miatt vegzálják. Ilyen alapon képzőművészek, komolyzenészek munkáit is gyanúsnak találhatták, ahol a direkt politizálás árnyéka sem merülhetett fel. Sajnos, ebben az egyébként nagy klasszikus műveltségű Aczél értetlenkedésének is szerepe volt. Irodalomból, filmből, színházból egészen magas szinten művelt volt. Szédítő módon jegyzett meg mindent, önlegendája szerint a börtönben tanulta ezt meg, ott szórakoztatta a cellatársait irodalmi szövegek citálásával. Akár igaz is lehetett. A komplett József Attilát vagy a József és testvéreit úgy kezdte felmondani, mintha olvasná, elképesztő volt. De amíg az irodalomban kellőképpen nyitott volt, a Bartók utáni zenében és a Picasso utáni képzőművészetben nemigen volt érzéke a modernitáshoz. Mi, akik akkor odakerültünk, úgy gondoltuk, befelé el tudjuk magyarázni, hogy ezek a fiatal művészek nem a rendszer ellenségei, egy részük nem is gondolkodik rendszerben meg egyáltalán a politikáról, nekik pedig szélesebb nyilvánosságot tudunk biztosítani, támogatást a kiállításokhoz, hangversenyekhez. Számunkra vállalható közvetítő szerepnek tűnt. Persze ezt akkor senki nem foglalta úgy össze, ahogyan most beszélek róla. Aztán beütött a krach, egy „cikk” után megint jött egy „cakk”, az újabb keményvonalasodás, Aczélt a Biszku-féle vonal kipaterolta a KB-titkárságból, így rosszabb idők jöttek. Ott találtuk magunkat egy másik közegben, igaz, egy darabig még emberi légkörben, mert az osztályvezető Radics Katalin nyelvész, Berend T. Iván későbbi felesége lett. Ám kaptunk egy új KB-titkárt, egy hihetetlen fazont, akinek a humán kultúrához dunsztja sem volt. Tekintélyes fizikus volt, precíz ember, aki teljesíteni akart minden elvárást, rubrikákba írta, kinek mi a dolga,

emlékszem, egyszer megkaptuk feladatnak a szocialista kultúra hegemóniájának megteremtését, és határidőt is rendelt hozzá.

Aztán megint támadt valami remény, amikor ’87-ben jött a Grósz-kormány. Grósz, szemben azzal, ahogyan a rémes fehérterrorozó beszédével végül a történelembe írta magát, úgy lett miniszterelnök, hogy mindenki a reformokat, a Kádár utáni új szellemet várta tőle. Ez annyiban illúzió volt, hogy gazdasági reformokat valóban tervezett, de politikaiakat jóval kevésbé. Az ő idejében született a társasági törvény, ami megalapozta – akár szépen, akár csúnyán – a privatizációt, akkor született a modern adórendszer az szja-val. Bár a politikai reformokra nem volt nyitott, kompromisszumként megfogalmazta az egypárton belüli pluralizmus elvét, ami persze fából vaskarika, de ez tette lehetővé a Reformkörök létrejöttét, kicsivel előbb a Nyers- és Vitányi-féle Új Márciusi Frontot, amelybe gyorsan be is léptem. Akkor ugyanennek az osztálynak egy másik alosztályán dolgozott a tehetséges ifjabb Marosán György, a híres szocdem család sarja. Volt egy társaságunk, amely munka után még kvaterkázott, ő is átjárt hozzánk. Tudtuk, hogy hülyeség, amit Grósz beszél, az egypárton belüli pluralizmusnál nem lehet megállni. Marosán meg azt mondta, ezen a hülyeségen túlesve azért előbb-utóbb lehetnek majd új pártok, és akkor először valószínűleg egy szocdem párt jöhet létre – tehát első lépésként kétpártrendszer lesz. Megkérdezte, mi melyikbe lépnénk be. Ott ültünk a pártközpontban, valami nem tudom, honnan szerzett, Casanova nevű rettenetes tojáslikőr mellett, és mindenki azt mondta, hát persze, hogy a szociáldemokratákhoz. Mire azt válaszolta:

bassza meg, ha mindenki odamegy, akkor megint egypártrendszer lesz!

1984-ben, amikor pártfunkcionárius lett, nyilván eszébe sem jutott, hogy a rendszernek belátható időn belül vége lesz. Fel tudja idézni, mikor gondolt először arra, hogy megszűnik az egypártrendszer?

1984-ben persze eszembe sem jutott, hogy ez a rendszer a gazdasági-társadalmi szerkezetét tekintve nem tart a mi életünk végéig, még ha a szellemi életben nyitottabb világot képzeltem is. De 1987-ben már látszottak a rendszer hullafoltjai. A pártközpontban is érződött ez, Kádár öregedésével együtt minden még merevebbé vált, penészszaga lett a levegőnek. Egyik kollégám egyszer együtt liftezett Kádárral, aki megkérdezte tőle:

„Mi újság, fiatalember?” „Semmi” – felelte zavartan. „Ne is legyen!” – mondta állítólag felemelt ujjal Kádár.

Azok az elképzeléseim, hogy a rendszer nyílik és nyílik, de azért a szocializmus marad, kifújtak. Amikor munka után beszélgettünk és sóhajtoztunk ezzel az összejáró társasággal, már mindenki úgy volt vele, hogy el kell tűnni innen a francba. Mert amíg a korábbi reformlökések Nyerstől Pozsgayig a pártból, de legalábbis a pártelitből indultak, már nem innen jön a változás, ahol mi ülünk.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ez okozott nyugtalanságot? Nem gondolom, hogy rettegniük kellett a pártközpontban a felelősségre vonástól, de az azért eszükbe jutott ’87 táján, hogy a karrierjüknek vége lehet?

Talán butaság volt, de ez nem merült fel bennünk. Egyrészt azért mindegyikünknek volt eredeti végzettsége, pályája, szakmája. Másrészt nem gondoltuk, hogy a rendszernek éles cezúrával lesz vége. Az látszott, hogy – miközben a világrendszer szétesik – itthon az új politikai szervezetek, értelmiségi műhelyek indíthatják be a változást, de részben olyanok, akiket ismertünk, akikkel napi kapcsolatban álltunk, akár hivatalosan, akár magántársaságban.

Biztos azt is gondoltuk, hogy ha lesz is felelősségre vonás, attól a Biszku-féléknek kell félniük, nem nekünk, akik lám, milyen nyitottak és okosak vagyunk!

Mégis csak a kulturális élet szereplőivel voltak kapcsolatban. Sosem éreztek a részükről megvetést? Hogy azt gondolják, hogy Eörsi István és Petri György bátor, szemben önökkel.

Nem volt ilyen érzésünk. Az igazán kemény ellenzék a kultúrán belül is egy – tehetséges, kreatív, rendkívüli érdemekkel rendelkező, de – nagyon szűk kör volt. Eörsivel és Petrivel nekünk nem volt személyes kapcsolatunk, Petrit persze olvastuk, de abba a körbe tőlünk nem volt bejárás. Muszáj hozzátennem: ez az ő öntudatuk és tartásuk miatt lehetett így, ők már túl voltak azon, hogy kompromisszumokat keressenek. Ugyanakkor tényleg néhány emberről beszélünk, a demokratikus ellenzék kulturális keménymagjáról. De eljártunk az Írószövetségbe, így Csoóriékkal, az MDF első elnökével: Bíró Zoltánnal – aki a kizárásáig párttag volt –, az ő társaságukkal volt kapcsolatunk. A népi szárny nem is vállalta a rendszerellenességet, ők kvaterkázóbb átalakulást képzeltek el, velük normális hangvételű beszélgetéseink, tárgyalásaink, vitáink voltak. Nem mondhatom, hogy szövetségeseik voltunk, mert azzal fényezném a szerepünket, de beszélő viszony volt, és alkalmanként közvetítettünk is köztük és a párt vagy a kulturális vezetés között. Közben pedig egyre világosabb jelei voltak annak, hogy „odafönt meghülyültek”, ezt éreztük például Grósz említett fehérterroros beszédénél. Én ’89 elején, tehát még a hivatalos rendszerváltás, a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt el is jöttem a pártközpontból. Akkor már egy éve kerestem a helyem, és a Gondolat Kiadónál találtam meg, ahová sok ismeretség kötött korábban is. Nyilván nem egyből igazgatónak kerültem volna oda, ha nem a pártból jövök, de az irodalmi, kiadói kapcsolataim magamtól is megvoltak, a korábbi igazgatónő pedig már egy ideje nyugdíjba készült.

Szóval politikai értelemben kihagyta a rendszerváltást?

Annyiban nem hagytam ki, hogy bár jogi értelemben nem vagyok alapító – az a bejegyzéshez szükséges huszonvalahány ember volt –, de az első körben csatlakoztam az MSZP-hez, és hevesen újra kezdtem politizálni. Immár civilként.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Miért? Túl volt egy nagy csalódáson, egy könyvkiadót vezetett, miért nem engedte el a politikát?

A saját világlátásomban nem csalódtam, nem gondoltam hirtelen azt, hogy az minden elemében hülyeség. Ha azt a korábbi rendszer nem igazolta vissza, hát annál rosszabb a rendszernek.

De a rendszer kimúlt ön alól.

Ki. De attól még továbbra is fontosnak tartottam, mondjuk, a társadalmi mobilitást, az esélyek közelítését, a társadalmi hátrányok leküzdhetőségét. Ha más keretek között, hát más keretek között. Lehet azt mondani,

lenyeltem azt is, hogy egye fene, ez egy másik gazdasági rendszer, a magántulajdon dominál majd. Ez amúgy sem foglalkoztatott annyira, személyesen sosem vállalkoztam vagy forogtam vállalkozói körökben, és addigra megértettem, hogy egy tisztán állami tulajdonon alapuló rendszerben a politika sem lehetne plurális.

Ettől még azt gondoltam, hogy képviselhető az a baloldali ethosz, amely csökkenteni akarja a társadalmi különbségeket. Ha a régi rendszert sírtam volna vissza, akkor Thürmerékkel tartok, ami eszembe sem jutott. Volt reformkörösként, márciusi frontosként egy pillanatnyi rossz érzésem nem volt a rendszerváltással, én hülye azt is gondoltam, hogy eljött az én időm. Bizonyos értelemben aztán el is jött.

Olyannyira, hogy az 1994 és a 2002 utáni kormányok vezetői Horn Gyulától Kovács Lászlón át Medgyessy Péterig, sőt akár Gyurcsány Ferencig mind az állampárt, a kormány vagy a kommunista ifjúsági mozgalom vezetői voltak a rendszerváltás idején. Lehet, hogy pont ilyen sokra vitték volna az egypártrendszerben is. Mit gondol: ön is?

Azt hiszem, én inkább visszamentem volna értelmiséginek. Legalábbis ’89 elején tartósnak gondoltam a távozásomat a pártközpontból. Nem léptem ki az MSZMP-ből, könnyen lehet, hogy később sem tettem volna meg, de nem akartam tovább főállású politikus lenni. Ha akartam volna, akkor ott maradok.

’89 végén meg tényleg azt gondolta, hogy milyen jó lesz ellenzéki politikusnak lenni?

Abszolút. Lelkes voltam a küldetéstől: amikor a baloldal szitokszóvá kezdett válni, azt gondoltam, fontos megértetni a világgal, hogy a baloldali értékeknek van helyük egy többpárti demokráciában, létezhet demokratikus baloldal.

Másodállásban?

Igen, mezei párttag voltam, onnan mentem fölfelé a pártlétrán.

Említette, hogy önöknek, de szélesebben az MSZMP-nek is inkább az MDF-esekkel voltak kapcsolatai. Akik aztán kormányra kerültek ’90-ben, önök meg egy kis frakcióval jóformán politikai gettóba. A ciklus félidejére viszont összemelegedtek az SZDSZ-szel, amelynek előképével, a demokratikus ellenzékkel korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt.

Ez olyannyira így van, hogy a’90-es választáson még az volt a hallgatólagos vagy talán kimondott ukáz is az MSZP-ben, hogy a második fordulóban az MDF-jelölteket kell támogatni.

Így is tett?

Nem kellett, szerencsére, mert a körzetemben versenyben maradt az MSZP-s induló. Nem tudom, különben hogyan szavaztam volna, mert addigra a Gondolatnál már fontos Konrád-könyvet adtunk ki, és nekem személyesen is lettek kapcsolataim a liberálisok felé.

Fotó: Ivándi- Szabó Balázs /24.hu

Mi hozta össze rövid idő alatt a pártját az SZDSZ-szel?

A maihoz képest már visszasírná az ember az MDF-kormányt, de akkor úgy tűnt, hogy az országot dzsentris, zsinórozott, atillás, horthysta jelmezekbe öltöztetik, jön a bokacsattogtatás meg a vitézi rend. Ez igazságtalan megítélés Antallékról, tudjuk, csak az egyik szárny volt ilyen, de azért

ahogy érezni lehetett az öreg Kádár alatt a penészszagot a pártközpontban, úgy ’90 után is megjelent egy másfajta történelmi penészillat.

A lassú közeledés az MSZP és az SZDSZ között, amit valóban a Demokratikus Charta gyorsított fel, paradox módon az Antall-kormány érdeme: kiderült, hogy ugyanazt nem szeretjük benne. Hiába volt annak idején politikailag közelebb az elő-MDF az állampárthoz, egyre világosabb lett, hogy kulturálisan az SZDSZ-esekkel beszéljük ugyanazt a nyelvet, nem – teszem azt – Csoórival vagy Csurkával.

A ’94-es elsöprő MSZP-győzelemre számított?

Dehogy. Amikor képviselőjelölt lettem, először eszembe sem jutott, hogy egy budai kerületben megválaszthatnak. Budafokon ráadásul egy borzasztó rendes MDF-es képviselő volt, helyben beágyazott, zöld, Mészáros Péternek hívják – ha van igazság, és csak a személyek között kell dönteni, őt kellett volna megválasztani. De még miután ’94-ben bekerültem a parlamentbe, sem gondoltam azt, hogy ezzel húsz évre főállású képviselő leszek. Egy évig még maradtam a Gondolatban, aztán nem lehetett bírni, nem tudtam volna tisztességgel egyszerre csinálni a kettőt. Így lettem hivatásos politikus.

Sosem bánta meg?

Komolyan nem. Amúgy persze másfél óránként, amikor nem sikerült valami, gondoltam, hogy a francnak kellett ez, ülhetnék nyugodtan a kiadóban. Voltak értelmiségi pályaszakaszaim, legjobban a két világ határvidékén szeretek járni, de valójában jobban szerettem értelmiségi fazonként működni a politikában, mint fordítva. Talán nem is voltam elég elmélyült és tehetséges a tudományos, kutatói munkához, túl türelmetlen vagyok, igénylem a nyüzsgést és a szereplést. Ezer apró lépést, rossz kompromisszumaimat, idétlen mondataimat megbántam, a pártelnökség elvállalását egy kényszerhelyzetben kétszázszor is, de azt, hogy főállású politikusnak álltam, azt nem. Ez a világ legérdekesebb hivatása.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.