Belföld

A rendszerváltás is csak annyira volt jó, mint az első dugás

Farkasházy Tivadart rapportra hívják a pártközpontba Kádár „nyugdíjba küldése” után, Nagy Bandó András egy seprűvel megveri a Kacsa magazin főszerkesztőjét, 1990 végén pedig minden idők legkeserűbb szilveszteri fináléját hallhatja a közönség. Ilyen volt a Rádiókabaré a rendszerváltás környékén.  

„Ez is furcsa. Ahelyett, hogy a humorról beszélnénk, most a politikumot keressük benne — mintha a humorista vállán nyugodna az ország sorsa. Amíg nem létezett kimondottan ellenzék (kimondatlanul létezett), a nyilvánosság előtt elmondott egyetlen ellenzéki duma a humor volt. Vagy legalábbis arra fogták rá, mert az ember csak úgy csípőre tett kézzel kimondta az igazságot. Holott nem biztos, hogy a humor eredetileg ezért született” – nyilatkozta Nagy Bandó András 1989 januárjában a Magyar Szónak, rávilágítva arra, hogy miért is lehetett olyan fontos közéleti szerepe a rendszerváltást megelőző években a Rádiókabarénak.

Noha a hangnem a rendszer omladozásával párhuzamosan vált egyre bátrabbá és kritikusabbá, a  politikai humor már a Rádiókabaré 1969-es indulásakor is meghatározó volt. Bár a hatalom iránti lojalitáshoz sokáig kétség sem férhetett, a határok óvatos tágítása így sem volt küzdelmek nélküli.

Amikor Lázár György munkaügyi miniszter lett [1970-ben], akkor elhangzott róla egy vicc a rádiókabaréban. Na, ez volt az első igazi nagy botrány. Harmincnégy pesterzsébeti veterán levélben tiltakozott Kádárnál, hogy én meg akarom dönteni a rendszert

– emlékezett 1989-ben a Népszabadságban a Rádiókabaré alapítója, Marton Frigyes.

„Sokat tudnék mesélni azokról az apró trükkökről, amelyekkel manőverezve sikerült az úgynevezett előzetes lehallgatásokon átverekedni, mondjuk, egy szilveszteri rádiókabarét. (…) A szilveszteri rádióműsor tájékozódási pont volt. S nemcsak a közvélemény számára, Tóth Dezső akkori miniszterhelyettes is gyakran mondta: a kabaréból tudja meg, hol tart a rendszer. A közvélemény számára is mérce volt: miről lehet beszélni nyilvánosan. (…) Sokszor beszéltünk személyi változásokról, ezek szükségességéről, anélkül, hogy konkrét nevek szóba kerültek volna. De hát ebben a műfajban éppen az a szép: nem szólunk esetleg konkrétan, de mindenki tudja, miről, kiről is van szó. Meg kellett találnunk mindig azt a formát, amellyel élve a legégetőbb kérdések is napvilágot láthattak a rádióban vagy a színpadon” – mondta Marton.

Ceaușescu és az utódlás még a vége felé is tabu volt

A stafétát 1985-ben átvevő Farkasházy Tivadar a Klubrádió 30 éves a rendszerváltás című műsorában néhány konkrét esetet is felidézett, hogyan jutottak át a szűrőn meredekebb poénok. „Vigyáznom kell, mert ez forró drót. Nem is olyan forró, úgy látszik, kihűlt” – hangzott el például 1982-ben Bárdy György szájából, majd egy pillanatnyi döbbent csendet követően elementáris röhögésben tört ki a közönség. Farkasházy szerint még Martonnak sem esett le, hogy a szöveg valójában Brezsnyev nem sokkal korábbi halálára utalt. Egy másik alkalommal a Koltai Róbert által megformált Illetékes elvtársat arról kérdezték egy szentesi fellépésen, hogy meddig maradnak nálunk az oroszok, mire Koltai úgy felelt: Most itt vannak, aztán egyszer csak hazamennek… Egyszer csak hazamennek!” A poén bekerült a rádióba is, de a kérdés már az orosz csapatok afganisztáni kivonásáról szólt. Egy Ceaușescura vonatkozó poénról ugyanakkor hiába mesélte be Farkasházy Hárs István rádióelnöknek, hogy az Marcos Fülöp-szigeteki elnökről szól, Aczél György átlátott a szitán, és kivágatta a jelenetből.

Farkasházy szerint Hársot egyébként részben a kabaré miatt váltották le a rádió éléről 1988-ban, miután Koltai mint Illetékes elvtárs „nyugdíjba küldte” Kádárt egy műsorban, őt pedig rapportra hívták a pártközpontba az agitációs és propaganda osztály vezetőjéhez, Lakatos Ernőhöz az eset miatt.

 

Farkasházy megúszta némi dorgálással, de a hasonló cselekkel próbálkozó tévéműsorát, a Megengedett sebességet 1987-ben leállították. ’89-ben aztán újraindulhatott, ám az akkori tévéelnök, Bereczky Gyula figyelmeztette, hogy két témát, az utódlást és Ceaușescut (illetve Erdélyt) továbbra is kerülniük kell.

Épp úgy, mint ötvenhatban, ötszázezren vonulunk a határra

„Volt egy helyzeti előnyünk az elmúlt évtizedekben: a humor mindig úgy mond ki valamit, hogy nemcsak arra gondol, hanem másra is. Tehát a hatalom azért engedi, mert gondolhatjuk így is, meg úgy is. Természetesen mindenki úgy gondolja, ahogy mi, de ez nem bizonyítható. Ezért szoktam azt mondani, hogy hallásszabadság van Magyarországon. De amikor egyértelművé válik a humorista, abban a pillanatban már gond van, mert nem lehet másra gondolni” – ismertette a siker receptjét 1989 januárjában a Magyar Szónak Farkasházy, egyszersmind prófétaként előrevetítve azt is, miért fog sokat veszíteni jelentőségéből és népszerűségéből a műfaj a rendszerváltás utáni években.

Ezzel a problémával persze már akkoriban is szembesült a kabaré,  az áthallásos, összekacsintós fogalmazás egyre kevésbé volt indokolt, ahogy arról például az Új Tükör is írt az új műsoron fanyalgó márciusi kritikájában: „A politikai kabarénak csökkent a varázsa attól, hogy már majdnem mindent kimondhat, sejtetés, bújtatás nélkül. Amíg sok volt a tilos jelzés, izgalmasabb volt. Most már aligha tud fölébe kerülni napi eseményeknek. Hasonlít egy hajdani Szabad Nép-félórára, csak az előjel más.”

Erre a jelenségre reflektált 1990 szilveszterén Nagy Bandó András a szólásszabadság szándékosan infantilis kifigurázásával:

 

Persze a korabeli rádiókabarék nem csupán a politikai utalgatások miatt szórakoztatóak, más aspektusokból is sokat visszaadnak a korszak hangulatából. Usztics Mátyásnak a Dolly Roll slágerét átíró száma például a magyarok tömeges bécsi kiruccanásait örökíti meg igen plasztikusan:

 

Másik  kedvencem 1989-ből – nem utolsósorban Agárdi Gábor és Darvas Iván játéka miatt – Trunkó Barna Rehabilitáció című jelenete, amelyben egy volt politikai elítélt és egykori ávós vallatója emlékszik vissza a régi kínzásokra, majd azon kezdenek lamentálni, hogy mennyire nem értik ezt az új világot.

Bevágtál egyet a pofájába neki?

1989 szeptemberének egyik nagy botránya volt, amikor a kabaré egyik legnagyobb sztárja, Nagy Bandó András megverte a Kacsa magazin főszerkesztőjét egy anyagi helyzetét firtató cikk miatt; a humorista Zalatnay Sarolta seprűjét verte szét Menyhért Mészáros Lászlón az énekesnő lakásában. Az ügy természetesen a kabaréban is terítékre került, Verebes István interjúvolta meg kollégáját, aki elmondta, azért „tépte meg a főkacsát”, mert ígéretével szemben nem tette bele a cikkbe az ő reakcióját is, a veréssel pedig csupán egy sajtótörvényben lévő joghézagot hidalt át. Verebes hangjában nem kevés kéjjel érdeklődött többször is a fenyítés részleteiről, hogy aztán az elégtétel jogosságában való nagy egyetértés Zalatnay kedélyes lekurvázásába torkolljon.

Nagy Bandó: Azt mondta a Cini, mit akarsz, rólam évek óta mondják, hogy kurva vagyok. Mondom, azt rólam is mondhatnák évek óta, hogy humorista vagyok, ez a foglalkozásom.

 

Verebes: Nézd, az a különbség a Cini és közted, hogy az ő jogházagát betömik, a tiedet meg nem.

Hát itt van új rend, mégsem szép a világ

Különösen érdekes, hogyan reagált a rendszer szétesésére a nyilvánosság fontos fórumának számító Rádiókabaré év végi nagy összegzésében. Azt a műsort egy 1989 szilveszteréről szóló cikkünkben már részletesen felidéztük az szóvivői posztról a példamutatás szándékával lemondó Verebessel, a Déri János állítólagos kommunista múltját feszegető médiakurátorokkal, a Gáspár Sándor szakszervezeti vezető akasztásáról fantáziáló kisnyugdíjassal és az egyre nagyobb problémát jelentő menekültáradatot kitárgyaló falugyűléssel.

Cicciolina vörösre festi a mellét, Grósz Károlyt szexklubba küldik
Önkritikus konferansz a rádiókabaréban, cicik között kicikizett egykori elvtársak, menekültügyi hivatal a tanárnő teakonyhájában. Ilyen volt a szilveszter harminc évvel ezelőtt.

Ezért most csak egyetlen részletet ismételnénk meg Verebestől, ami a hosszú konferansz esszenciájának is tekinthető: „Azért mégis maradt valami, amiről ma már kimondhatjuk, hogy a néma gyerek végestelen végig hallgatott. Hallgatott erről az egyről, noha állítólag, saját bevallása szerint végig tudott róla, tudott róla, de mégsem mondta soha, tudniillik azt nem mondta ki szép szabatosan és tömören egyetlen egyszer sem, hogy úgy szar az egész, ahogy van.”

Medgyessy Péter akkori pénzügyminiszter és Verebes István, félig takarásban Farkasházy Tivadar 1987-ben. Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

A műsor rögzítésének körülményeit egy nem mindennapi közjáték is színesítette. Az MSZ(M)P székházába szervezett felvétel előjátéka egy Fehér a ház, nincs kacagás című választási csatározás volt Csurka István (MDF), Petrasovits Anna (MSZDP), Torgyán József (Kisgazda Párt), Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) és Krassó György (Magyar Október Párt) részvétel, utóbbi azonban magával vitte pártjának 15 tagját is, majd jelképesen elfoglalták az épületet, tiltakozásul az ellen, hogy egyedül ők nem kaptak egy helyiséget sem az MSZMP vagyonából. „Az emberek nem hittek a szemüknek, fülüknek, Verebes István próbált alkudozni, hogy menjünk, de nem tettük. Arra kért minket, ha arra kerül a sor, azt hangoztassuk, hogy ő mindent megtett a távozásunkért” – emlékezett az Indexen Bogád Zoltán. „A rendőrség nem volt hajlandó intézkedni, így a pártközpont civil ruhás biztonsági emberei tettek minket az utcára, nem sokkal a sajtó elzavarása után. Persze pártirodát nem kaptunk” – zárult a történet.

Egy évvel később, a rendszerváltás és a szabad választások lezajlása után a szilveszteri rádiókabaréban immár három műsorvezető – Déri János, Selmeczi Tibor és Fábry Sándor – vitte a szót, és bár a szerzőgárda nem sokat változott, a végeredmény egy a korábbiaknál jóval erőtlenebb műsor lett, amellyel már a másodikán megjelenő újságok se nagyon foglalkoztak. A vicceken nem egyszer a keserűség is átütött, sokat elmond például az akkori Magyarországról Nagy Bandó nyugdíjas peep show-ja, ahol az éhező kisnyugdíjasok a lyukon keresztül bámult banánra, rántott csirkére és egyéb finomságokra csorgathatták a nyálukat.

Szexmasszázs négyezer, két lánnyal hatezer, egy ital benne van az árban
Ötszáz jelentkező a konzumnői állásra, kuplerájtól kiboruló rockzenész, peep show-ban szalámit kukkoló nyugdíjasok. Szexuális szolgáltatások a rendszerváltás idején.

A rendszerváltást követő kiábrándultságnak pedig nem is lehetne tökéletesebb mementója a kabaré fináléjánál, amelyet Déri a szerelem és a közélet párhuzamával vezetett fel.

Gondoljanak vissza igazán nagy szerelmeikre, amikor először felvillant a lehetőség, mennyire várták. Aztán az első találkozás, az udvarlás, amikor olyan szépeket mondtak magukról, hogy már-már elhitték, hogy tényleg ilyen okosak, erősek és bátrak. És aztán egy disszonáns mozdulat, és úgy tűnt, hogy összedől minden. És aztán megint összecsiszolódtak a dolgok. És aztán az első éjszaka, ami után az ember izzadtan fekszik hanyatt az ágyon, nézi a plafont, és az nagyon fontos, hogy ilyenkor mire gondol

– mondta a szóvivő, majd John Lennon zenéjére a Rádiókabaré előadói közösen elénekeltek egy deprimált dalt arról, hogy a hosszú éveken át várt változás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket.

A kiemelt képen középen Farkasházy Tivadar és Sinkó Péter, a Rádiókabaré szerkesztői 1986-ban. Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik